Trallala, trallala, pritty, pretty, prütty

Most egy darabig nem lesz bejegyzés, attól tartok (Szityú ma érkezik Kanadából; aztán alighogy elmegy, jön Gergő, a bátyám), de azért majd igyekszem, hiszen pont most lesz majd miről mesélni…
De akkor most a múlt vasárnapomról azért ejtek néhány szót, mert az nagy élmény volt. Elmentem ugyanis a házinénimmel egy gospel misére, ahol ő is énekel; bár egyáltalán nem tartja magát vallásosnak, a közös éneklés és a társaság odavonzotta. Mivel neki a kórussal mise előtt próbája volt, én sétáltam egyet a városban (úúú, micsoda áfonyás muffint ettem! Elvégre vasárnap volt…): egy saroknyira a templomtól van a STOMP nevű ütőszenekar főhadiszállása (itt se olcsóbbak a jegyeik, mint itthon volt…), a környező utcákban pedig minden ukrán volt: étterem, kávézó, templom… Láttam vicces-jó graffitit is, aztán idő volt, mentem misére. Eleve lelkes voltam, mert itthon mutatott néhány felvételt a kórusról a házinéni, és jók voltak, de még így is fölülmúlta a várakozásaimat az esemény.
Az elején kicsit meg voltam zavarodva, mert a kórusban nem láttam se a házinénit, se egy kórustársát, akivel korábban találkoztunk. De bíztam benne, hogy nem tévesztettem el a templomot, és türelemmel vártam, mi fog történni. Rázendített a kórus, gyönyörűen szólt, remek szólistákkal és sziklaszilárd háttérszólamokkal (azt énekelték, hogy Jesus is our fortress, tehát ez el is volt várható). Utána pedig átvette a terepet a pásztor (egy fiatal fekete nő), meg engem le a lábamról. Ennyi érzést, intelligenciát, kedvességet és mélyenlátást ritkán látni egy emberben. Nyoma se volt kenetteljességnek: keresetlen volt, közvetlen (az apostolokat csak „the gang of twelve”-ként aposztrofálta), nem erőltetetten laza, hanem hitelesen humoros; minden kórusbetétet olyan örömmel és elragadtatással fogadott, mintha életében először hallott volna ilyet, de ismétlem: nem kiszámítottan, hanem átélt derűvel. A szentbeszédben az evangéliumot olyan értő elemzéssel mutatta be, hogy bármilyen irodalomtörténésznek a becsületére vált volna. A retorikája lenyűgöző volt; lehet, hogy ez még a szigorlat mellékhatása, de én Ralph Ellison: The Invisible Man c. regényében szereplő beszédek nyomát véltem felfedezni benne. Olyannyira sikeres volt a prédikáció, hogy a refrénszerűen visszatérő mottót a végén már a közösség is vele együtt ismételte. Egyetlen közhely sem hangzott el; minden, amit mondott, útmutatóul szolgálhatott a hallgatóinak. A gyülekezetet név szerint ismerte – ez onnan derült ki, hogy többször is kiszólt az ott ülőknek. A jó vezető (lásd még: pásztor) mintapéldája.
De vissza még a misére: amikor a béke jelével kellett egymást köszönteni, a gyülekezet felbolydult, és mindenki odament mindenkihez, akihez tudott – akár ismerte, akár nem. Velem is volt, aki elbeszélgetett, hogy milyen jó, hogy ott vagyok, honnan érkeztem, mit csinálok itt stb. És ami a legmeglepőbb volt: maga a pásztor is odajött hozzám, a vadidegenhez (kezdjük azzal, hogy ez feltűnt neki!), személyesen köszöntött, és hogy reméli, máskor is ott tudok lenni – mindezt egy 150 fős gyülekezetben… Őszintén elkápráztatott.
Mikor ismét lenyugodott mindenki, és visszaült a helyére, színre lépett a gospelkórus. Az emberek szinte végigtapsolták, a végén már állva, az ütemre riszálva. A kórusvezető szinte már táncolt középen, olyan vehemenciával integetett az énekeseknek; amilyen lelkesedéssel vezeti a pásztor a közösséget, olyan átéléssel dirigál a karmester. Ráadásul nagyon jó érzéssel játszott a kísérő zongorista – zeneileg is meggyőző volt az előadás, de a mögötte rejlő lélek volt, ami leginkább megfogott.
Azt hiszem, ezt hívják lélekemelő élménynek.
És ennek kapcsán valamit már régóta le akartam írni: hogy milyen egyszerű is beszélgetni. Ittlétem elején sokszor zavarba hoztak, hogy boldog-boldogtalan szóba állt velem: a boltban, a metrón, az utcán (talán legkevésbé az egyetemen…). Az ismerősök, akikkel eddig találkoztam, is kezdettől fogva olyan elfogulatlanul beszélgettek velem, hogy alig bírtam lépést tartani közvetlenségben (valljuk be, na, nem sikerült). A templomban is ezt éreztem: nem szokatlan/furcsa/ciki idegennel szóba elegyedni – szerintem az összes eddigi hely közül itt a legkönnyebb éppen emiatt beilleszkedni. New Yorkban – nekem úgy tűnik – mindenki „más”: nem okoz senkinek kényelmetlenséget az akcentusom, mert a három másik körülöttem állónak is van valamilyen; nem találkoztam még az „átlaggal”/„többséggel”. Valószínűleg ez se valós kép, de az általam ismert országokhoz képest itt tényleg akkora a diverzitás, hogy már nincs értelme a valamitől való eltérésről beszélni… Persze beszélgetésben többször derült már ki, hogy vannak súlyos problémák a gyakorlatban, de eddig még ezzel nem találkoztam.
Viszont, hogy egy idegesítő dolgot is említsek: Belgium után különösen irritál, hogy mekkora pazarlás folyik a szeméttel. Mindenhez két(!) zacskót kapok, nem is egyet, és mindent többszörösen becsomagolnak, ha hagyom. A szemetet se válogatják annyifelé, mint a Belgák, pedig már úgy megszoktam. Ennek ellenére itt találkoztam eddig a legkörnyezettudatosabb emberekkel, akik az élelmiszerek előállítási körülményeit is figyelembe veszik, mikor terméket választanak, és természetesen mindent újrahasznosítanak, amit lehet.
No, de most indulok a reptérre.

Nyivákolás helyett

Most nem panaszkodom (hogy is lehetne, ugye, ha épp miközben ezt írom, pattog át egy mókus a szemben levő ház tetején...), mert inkább dolgozom. Tegnap végképp kiborított az Egyetem, az Élet, a Világmindenség meg Minden (fontos a kiegészítés), de (hopp, még egy pattogó mókus, ugyanabban az irányban - lehet, hogy kicsit lejt a tető?) addig zennnnnnntem, amíg ezen világi hívságokon túl nem léptem, és álltam neki végre valami értelmeset csinálni. Például töltöttem föl képeket a netre. Igazából csak ennyit akartam most mondani: ott megnézhetitek a szobámat, a kilátást a lakásból, és egy kedves ismerőssel, Andival való kóborlást a városban... Hadd lássam, ki nem kattintott még?!

A nagy csonkolt dodecikozidodekaéder és Midas érintésének találkozása a műtőasztalon (ne ijedj meg, Anyu, nem vagyok beteg!)

A jó hír: egy hatalmas Rembrandt néz le rám a szobám faláról, szemben a futonommal. :-D
A rossz hír: minden egyéb... :-/ (így a Rembrandt egy polcra kerül a NYU-s bögrémmel... hát találja már meg a helyét!...)

Szóval: voltam tegnap fejtágításon a vízummal, papírokkal kapcsolatban, ami borzasztó hasznos volt, mivelhogy nem lehettünk volna ott jelen az előadáson, ha nem sikerült volna az összes papírunkat rendesen menedzselni. De mivel sikerült, ott voltunk, és meghallgattuk, hogy mi micsoda, amit használunk (enélkül nem élné túl az ember az első hetet, ráadásul mások már augusztus óta kinn vannak...). Pluszban elmondták még egyszer, amiről már hat prospektust kaptunk. És még ingyen kaja se volt. Az egésznek az lett volna az értelme, hogy helyben aláírathattuk volna az egyik papírunkat az egyik hivatalvezetővel, hogy szabadon utazgathassunk, ha éppen ott lett volna (természetesen ők hívtak aznapra minket). Ezért mégis csak ott kellett hagyni a papírt, pedig anélkül instant fejlövés, ha megtalálnak.

Utána zennnnként múzeumba mentem. Metropolitan Museum; beugró 20 dollár, diákkal 10. (emlékeztek Londonra, ahol az összes nagy gyűjtemény ingyenes volt?) Egy darab képeslap 1,5 dollár. Viszont: végkiárusítás volt Rembrandtból (mint Szityú megjegyezte, az már tényleg régi festő): még januárban volt egy kiállításuk róla, és annak a plakátján egy Rembrandt-önarckép van, gyönyörű minőségben; és csak 5 dollár volt. (az épp aktuális plakátok 30 dollár körül vannak... tényleg no comment) Legújabb büszkeségem. De hogy az anyagiakat félretegyük: a múzeum _hatalmas_. Két szintes, én 5-6 óra megfeszített múzeumozással az egyiknek a felét jártam be... És úgy tűnik, Degas, Rembrandt, Courbet és még páran csak New Yorkban alkottak, de Cézanne és mások is életművük javát itt őriztetik. Azért vicces látni, hogy Európa múzeumaiban a keletről összerabolt kultúrkincsek vannak, Amerikában meg az Európából összevásároltak. Az amcsi műalkotások ezek szerint Japánba és Kínába vándorolnak majd? Úgy lenne igazságos (na jó, meg Pakisztánba, Peruba és Elefántcsontpartra)...

Aztán, mikor szétmúzeumozva hazaértem, kiderült, hogy aznap estére kaptunk a házinénimmel meghívást egy "magyar" revüre, a címe az volt, hogy Extremely Hungary/Cabaret Magyar. Én ugyan aludni akartam, de aki hívott minket, nagyon ragaszkodott, hogy magyarként mondjak véleményt az eseményről. Úgyhogy elmentünk, 10.30-kor kezdődött, és félig gagyi volt, még a népviselet se volt magyaros, de azért néha lehetett rajta nevetni. Mindenesetre megcsináltuk, aztán megnéztük még a kilátást Manhattanra a Manhattan Bridge alól, és mikor már szétfagytunk az éjszakai széltől, visszamentünk a házinénimmel a kocsihoz, és láss csodát! Leeresztett a kerék. Először húsz percig vártunk, hogy felfújja az akkura kötött kompresszor(?), aztán hogy nem tette, megpróbáltunk elindulni, de akkor teljesen leengedett, hogy már a fémen mentünk. Akkor leállítottuk a kocsit, leparkoltunk, taxit kerestünk. Az egész móka a klubból kilépve másfél óra volt, tartott éjjel fél kettőig, nagyjából öt fokban. Nem is kockára, ennyi idő alatt legalábbis paralelepipedonra, sőt nagy csonkolt dodecikozidodekaéderre fagytam. :-D Na, de hazajöttem, és aludtam nagyot, és másnap semmit nem csináltam, csak lazultam, este meg találkoztam a F.bright-társammal.

Igazából ez volt eddig a legjobb estém: először teáztunk és megkóstoltam egy puffasztott rizses-marshmallows-mogyoróvajas-csokis sütit, ettől már eleve ilyen lettem :-D, aztán elmentünk egy szendvicsbárba, ahol az a rendszer, hogy először választasz egy sört (a kínálat egy belga sörboltéval vetekedett, államonként összegyűjtve a söröket, de belgából is sok volt; összehasonlításképpen: a garázsnyi brugge-i Smisje sörfőzdének vagy hatféle söre volt meg náluk, amiből négyet én sem ismertem, pedig az a kedvenc minisörfőzdém), aztán összeállítasz tetszőleges szendvicset egyenárért (én olivaolajas-mézes pulykás-kecskesajtos-avokádós-paradicsomos szendvicset ettem), és utána még lehetett választani alma és csipsz között (természetesen mi az előbbit kértük ;-) ). A szendvicsnek már a kenyere is a legválogatósabb párizsi péknek is becsületére vált volna, a töltelékek eszméletlen finomak voltak (lehetett volna magyar szalámit is kérni bele, de olasz/spanyol sonka, ezerféle sajt volt… nyammm). A sör, amit választottam (Midas érintése néven futott), Milton, Delaware-ből való (a helységneveken szerintem még sokat fogok derülni – a klasszikus természetesen a „hol végeztél?” „Oxfordban. Oxford, Idaho”), mézes-fehérszőlős-sáfrányos ízesítésű volt, hihetetlenül finom, ezennel megteszem tiszteletbeli belga sörnek. Amikor ez a hely is bezárt, akkor egy sörözőbe mentünk, ahol csak cidert ittam, a régi szép angol idők emlékére (ha a tea, amit ittam, japán lett volna, egy este minden nemrégiben volt ösztöndíjas helyem utáni nosztalgia meglett volna egy este). A kocsma tele volt kutyákkal, láthatólag helyiek voltak az emberek, ment a tévében a baseball, beszélgettünk Mike Bloombergről, a polgármesterről, és éreztem, hogy kezdem fölvenni a ritmust. :-)

A F.bright-társam, akivel kb. egyidősek vagyunk, nagyon jó fej, intelligens, vicces, érdeklődő, lényeglátó – mindenképpen szeretnék vele majd barátkozni, van mit tanulnom tőle (még a felsoroltakon kívül is). Jól ismeri Magyarországot, mert ő ott volt ösztöndíjjal, és határozottan elgondolkodtató volt a véleménye, a külső megfigyelői nézőpontja. No, de szerintem róla úgyis lesz még szó.

Legközelebb majd mesélek Brooklynról részletesebben is – majd fényképekkel együtt. Most viszont, mivel szürke az ég, nem vagyok hajlandó városképeket csinálni, úgyhogy türelem. :-) Állítólag amióta Obama az elnök, azóta az ég is szinte mindig kék. Biztos az idő is a republikánusok miatt romlott el.

Helyzetértékelés: eddigi teljesítményem

Ünnepélyes bejelentenivaló: tegnap már fél nyolcig aludtam. Ez hatalmas előrelépés az előző napi négy órai keléshez képest. Egyedfejlődésem nagy ugrásai eddig: 1. megszülettem, 2. fogat növesztettem, 2. beszélni kezdtem (milyen sorrendben is megy ez?) 3. szobatiszta lettem, 4. eldobtam a cumit, 5. írni-olvasni tanultam, 6. PhD-zni kezdtem, 7. fél nyolckor ébredtem. Remélem, mindenki érzi a pillanat megrendítő nagyságát.

*******************

…még mindig nincs belépőkártyám
[15:23:42] MReka: elmentem, mert írtak reggel az egyetemről, hogy mehetek a kártyámért, ott meg mondták, hogy de nem is vagyok regisztrálva
[15:23:46] MReka: na mondom kúl
[15:23:52] MReka: szóval eddig a problémák:
[15:24:09] MReka: 1. IIE-nél nem tudtam jelentkezni, hogy mi a címem - megoldás: rossz volt a rendszer, bocs
[15:24:42] MReka: 2. tavalyra regisztráltak véletlenül, ez akkor derült ki, mikor elmentem először a nemzetközi hivatalba, aztán a tanszékre. megoldás: email, hogy minden OK
[15:25:23] MReka: 3. erreföl elmentem a kártyámért, ahol közölték, hogy nem vagyok iratkozva - megoldási kísérlet: menjek vissza a nemzetközi office-ba, és beszéljek pont azzal, aki tegnap ugyanezen ügyben elküldött a tanszékre
[15:25:41] IstvanSz: :( :S
[15:26:25] MReka: visszamentem, még mindig türtőztetve magam, ekkor megint tovább akart küldeni a tanszékre, mondom nem hívná föl esetleg telefonon, hogy egymás közt lejátsszák, és ne nekem kelljen egész napokat rohangálni?
[15:26:54] MReka: úgyhogy "telefonált", ezalatt 35 percet üldögéltem kinn, és végül beküldtem egy irodistát, hogy ugyan emlékszik-e még, hogy itt ülök
[15:26:58] IstvanSz: :S ilyet még csak ELTE-ről hallottam...
[15:27:08] IstvanSz: nagyon durva
[15:27:16] MReka: aztán megbeszéltük, hogy akkor holnap telefonáljak oda a kártyaadókhoz, hogy mehetek-e
[15:27:21] MReka: (azaz látszólag kezdhettem újra a tegnapi napot)
[15:27:42] MReka: ekkor elmentem önszántamból a TO-ra, hogy megkérdezzem, ott mi a vélemény rólam
[15:28:52] MReka: kiderült, hogy pl. arról senki nem ejtett egy szót sem, hogy kezeljem az email-címem (honnan tudtam volna, hogy ilyet kaptam???????) stb. de szereztem igazolást, hogy iratkoztam(!!) - tehát mégiscsak el lehetett az egészet intézni a nemzetközi irodából, l. 1. alkalom
[15:28:59] MReka: ekkor kajáltam, és rossz érzésem lett
[15:29:07] MReka: benéztem kedvtelésből a pénzügyi osztályra is
[15:29:29] MReka: megkérdezni, hogy ugye tudják, mint ahogy a nemzetközi irodában megígérte nekem a nő, hogy nem én fogom fizetni a tandíjamat?
[15:29:54] MReka: mondják: honnan tudnák? mondom wtf?! két órája esküdöztek az ellenkezőjére. akkor nézzük.
[15:30:11] MReka: először adott egy papírt, hogy töltsem ki, hozzam vissza, de azt úgyse fogadják el majd
[15:30:16] MReka: (WTF!?!?!?!)
[15:30:23] MReka: erre mondtam kedvesen, hogy az nem lesz jó
[15:30:26] IstvanSz: atyaúristen. hát ezeket is be kéne hinteni sóval...
[15:30:37] MReka: akkor beszélgettünk még egy kicsit, és kiderült, ha lefénymásol egy lapot, az elég neki
[15:30:43] MReka: hát akkor ebben meg is állapodtunk volna,
[15:31:02] MReka: mikor kiderült, hogy a F.bright-szerződésben az áll, hogy 870 dollár tandíjat fizetnek utánam
[15:31:04] MReka: az első félévre
[15:31:12] MReka: de a tandíjam 877 dollár
[15:31:32] MReka: mondom, rendben, [improper content deleted] kifizetem
[15:31:55] MReka: mert persze többről nem lehet számlát küldeni a F.brightnak, mint amennyit ők írtak
[15:32:10] MReka: (szerinted kik tájékoztatták a F.brightot arról, mennyi lesz a tandíjam????)
[15:32:17] IstvanSz: wáááá
[15:32:19] MReka: úgyhogy kifizettem a 7 dollárjukat
[15:32:29] MReka: és úgy döntöttem, hogy az ELTE a paradicsom
[15:32:32] MReka: nincs kártyám,
[15:32:35] IstvanSz: ....
[15:32:38] MReka: egyetlen helyre se léphetek be
[15:32:48] MReka: nem kaphatok kedvezményt sehol, de azért ennem kell stb.
[15:32:57] MReka: olvasni könyvtárban ugye esélytelen
[15:33:08] MReka: a témavezetőm meg meghagyta, hogy iratkozzak föl egy lapon a csütörtöki fogadóórájára, így segíteni persze nem tud
[15:33:28] MReka: fizettem eddig hét dollárt, voltam nyolcvanhattrillió office-ban
[15:33:37] MReka: elnézést eddig egy helyen kértek
[15:34:00] MReka: és meggyőződésem, hogy itt még nem ért véget az egész
[15:34:09] IstvanSz: :( :( :(
[15:34:18] MReka: és tudom, hogy a végén úgyis el fogok valamit cseszni, mert SEMMIRŐL NEM INFORMÁLNAK
[15:34:30] MReka: nem kaptam kampusztérképet
[15:34:50] MReka: egyik helyen sikerült kérnem, mert Beloitból emlékeztem rá, hogy ilyet valszeg készítenek. Senki nem ajánlotta, mikor arról magyarázott, menjek ide meg oda, holott tudták, hogy két napja érkeztem
[15:34:55] MReka: addig googlemaps
[15:35:02] IstvanSz: :S
[15:35:19] MReka: nem kaptam welcome package-et, csak a F.brightosat; a mai napig semmiről nem tudok: hol lehet sportolni, barátkozni stb.
[15:37:21] MReka: és olyan lefitymálva beszélnek velem, hogy már abba szívesen beleőrülnék
[15:38:08] MReka: de hihetetlen lélekjelenlétem nem hagyott cserben: kitűnő érzékű problémamegoldó képességemmel vettem egy NYU-s bögrét :D sírva vigad a magyar...
[15:38:25] MReka: aztán estére meg mondjuk elhívott koncertre a házinéni, annak most lehet örülni

Nem robbanok fel, nem robbanok fel, nem robbanok fel, zennnnnnnnn…

*******************

Landlady, in the morning: What terrible weather we have today!
Me, surprised: But it is really nice, isn’t it?
Landlady looks at me: The sky is all grey; it should be bright and sunny…
Me, getting the point: Oh, I mean it is really nice Belgiumwise…

*******************
Ezenkívül: csináltam vega curryt (tudnivaló: a répát előbb nem árt kicsit megpárolni), finom lett, bár nem sok esélyem volt elrontani a kész szósszal. Voltam ütőskoncerten/színdarabon, sőt premieren! (a házinénim kapott két ingyenjegyet, és mivel épp nem ért rá egy barátja, beugrottam másodiknak), ahol mindenféle fémes hangzású tárgyakkal meg dobokkal, xilofonokkal stb. alkottak ritmusokat, meg a közönségnek is ütemre kiabálnia, meg a monopoly szabályait is fölolvasták (ilyesmi mondatokkal: a bank sose megy csődbe; a bank hitelt ad, miközben a játékos elzálogosítja épületeit, földjeit stb). Ironikus volt. A darab közepén mondjuk majdnem bealudtam, mert nagyon halk és monoton volt egy ideig, és már este 8 volt (másnéven hajnali 4 óra), de sikerült fönn maradnom. Huhh. Nem életem legjobb ütőskoncertje volt, de helyi kulturális esemény. :-) Egyébként az egész a Brooklyni Zeneakadémián volt, most állítólag ez a menő hely, úgyhogy remélhetőleg jövök majd még ide.

Igazán nem kellett volna, gyerekek…

Mindenkinek, aki mostanáig tövig rágta a körmét (bár akkor már úgysem kellene sietnem, hacsak nem folytatná az ujjaival… érdekes kérdés, lehet, hogy tesztelni kéne?): megérkeztem New Yorkba, a csomagjaim úgyszint, van szállásom, tetszik is, hideg van, de úgyis otthon is, ettem húst, de betettem a hűtőbe egy brokkolit, finom utalásféleképpen. Na és akkor most nézzük a részleteket.

A repülőgépen olvastam hasznos információkat a programomról és a városról, rejtvényt fejtettem, sit-comokat meg filmet néztem, zenét hallgattam, aludni próbáltam, és még mindig nem érkeztünk meg. Aztán egyszer csak kipillantottam, és mintha Amerika elektromos hálózatáról szóló oktatófilmet néznék, kisebb-nagyobb fénygócokat láttam, világító vonalakkal összekötve. Ez lehetett Boston. Bár repülőgépből állítólag kb. 70 km-re ellátni, mármint ha épp messzebbre is látsz, mint a gépet körbefolyó felhők, a horizontig mindenütt ez a társasjáték végjátékára emlékeztető tábla feküdt. Kedvem lett volna jobban belelátni a stratégiába, de nem volt épp ott és épp akkor lehetőség kikérdezni a játékosokat. Mindenesetre szép volt. Aztán repültünk tovább, és látom ám, egyre-másra kis piros, narancssárga, arany fények keletkeznek és halnak el alattunk – hát nem tűzijátékkal várnak a kis bolondok? Most erre mit mondjak? Meghatóan figyelmes gesztus.

Aztán ereszkedni kezdtünk, de direkt, és láttam New Havent (ahová majd az út végén megyek két hónapra) a túlparton (nem vagyok ennyire állat földrajzból, csak volt a fedélzeti tévén térkép, és folyamatosan egyeztettem az adatokat és az elméletet, jó kutatóként), Long Islandet, ahogy aludni tértek a házak; volt egy kis zöld fény is az egyik kikötőben, de nem az East Egg és West Egg közötti öbölben (ezt a belső célzást volt és jövőbeli tanítványaimnak ajánlom), és ott voltak végül Manhattan felhőkarcolói kivilágítva, az Empire State Building teteje zöldben (remélem, az volt az), a víz pedig csillogó feketében. Ekkor éreztem először: ez Amerika!

Mikor megérkeztünk, beálltunk A Sorba. Hát azt senkinek nem kívánom: ugyan este 9 körül járt helyi idő szerint, mikor megérkeztem, és egyetlen gép utasai várakoztak csak, majdnem másfél órába telt, mire mindenkit átengedtek a bevándorlásügyi szakemberek. Ujjlenyomat, fénykép, interjú, papírok, de a végén legalább kellemes itt-tartózkodást kívántak. És mindenhol ki volt írva, felesküdtek arra, hogy az ügyfeleket tisztelettel kezelik, a megalázó helyzeteket elkerülik, a jogainkat pedig tiszteletben tartják. Alapvetően sikerült is. Még rögbit is néztem várakozás közben a lapos képernyős tévén.

Ezután betaxiztam a városba (ennyi luxust engedélyeztem végül magamnak, mert éjjel 11 óra volt, nem ismerem a helyi közlekedést és a veszélyes környékeket, és még olcsó is volt a taxi), a szállásomig. Már kívülről is tetszett a ház: átalakított gyárépület, meglepő helyeken felhúzott falakkal; a lakás pedig lofttá lett alakítva. Két kisebb szoba le van választva ugyan (itt lakik a két albérlő, a német Szulejka – vagy valami hasonló – és én), van egy nappali amerikai konyhával (of course), fent pedig, ajtó nélkül, csak egy függönnyel leválasztva, a házinéni lakrésze. Emiatt csöndben kell lenni, ami nehéz, ha az ember hajnali 4-kor kel, de erről majd később. A „néni” 40 körüli német nő, annyit tudok, hogy „art director”, de még nem sikerült ennél többet kideríteni. Szulejka pedig táncot tanul, kb. annyi idős, mint én.

Pascale, a házinéni emeleti szobájából nyílik a terasz, ahonnan egész Manhattan látszik: mi Brooklyn tetején, egy dombon, ráadásul az ötödik emeleten lakunk; a teraszról még a Szabadság-szobrot is látni lehet. :-D A szobámból két irányba (délre és nyugatra?) is nyílik ablak, a nyugatin szintén Manhattan látszik; ezt én még csak hajnali fényben láttam… Az egyetlen bánatom, hogy az ablakban két üvegtábla van, és a kettő belseje, amihez nem lehet hozzáférni, iszonyatosan mocskos, gyakorlatilag nehéz kilátni rajta. Márpedig elképzelni sem tudom, hogy fogok hét hónapot ilyen koszos ablakok mellett tölteni… (Tudom, tudom, agyamra ment a jóvilág, hogy az ablakok kétes tisztaságára tudok már csak panaszkodni, de nekem ez axióma: ablak = tiszta. A többi sokkal kevésbé érdekel, már ami a tisztaságot illeti, meg könnyebben hozzá is szokom, de az ablak… Na.)

Éjfélkor, ami otthoni idő szerint hajnali hat(?) óra (vagy hét, még meg kell néznem), bedőltem az ágyba, és nem kis meglepetésemre másnap hajnali hatkor ébredtem. Úgy tűnik, erősebb az emberben a beidegződés, mint a fáradság kipihenése iránti szükség. (Itt üzenem a pszichológusoknak, nézzenek már a Maslow-piramis körmére, mert ugye aszerint a szervezet szükséglete az első – ezek szerint viszont a megszokás fenntartása. Further research needed.) Épp hajnalodott. Ezért még nagyon korán volt ahhoz, hogy fürödhessek vagy internetet szerezzek (egyelőre a szobámban nem megy a net, mert gyenge a wifi-jel, de ígéri a házinéni, hogy vesz új routert), úgyhogy előbb inkább csak verdengtem (TM Vámos Miklós: vergődik + fetreng), aztán nekiálltam pakolni.

Ez volt az a momentum az életemben, mikor kitört belőlem a forradalmár. Lázongó lelkem sokáig nem talált levezetést a benne gyülemlő feszültségnek, de most – talán a csillagok szokatlan együttállása vagy a gondosan érlelt évek okozták? – váratlan üvöltéssel csapott az asztalra (természetesen nem a szobaira, mert az hangos lett volna, csak a lelkemnek berendezett lakhelyen [hmm… vajon a fülem mögött a kispolc onnan lóg ki?] a lelki asztalomra, ahol élve szoktam boncolni magamat, azaz a lelki boncasztalomra csapott a lelkem, hogy precíz legyek; de mindenesetre azt ordította minde csapkodás közben): AKASSZUK FÖL MINDET!!! És éreztem az idők szavát lelkem ősi, barbár vágya mögött, és engedelmeskedtem neki, mi mást is tehettem volna, főleg, hogy ugyancsak kedvem leltem az ötletben és a kivitelezésben egyaránt.

Színtől, kortól függetlenül sorba állítottam őket, hoztam az akasztót, és akasztottam. És lógtak. Himbálóztak. És most, hogy végignézek rajtuk, látom a szakértelmet, amivel föl vannak akasztva. És látom, hogy ez jó. Elégedett vagyok. Hiszen nem lehet igazságos egy olyan világ, amiben egy huszonhét éves nőnek nincs joga felakasztgatni az összes blúzát, rövidujjúját, pulcsiját, ha úgy tartja kedve – kell, hogy legyen annyi akasztós szekrény, ahol elfér. Nem is értem, ez hogy maradt ki a gyülekezési szabadság és az ártatlanság vélelme mellől. Tudja valaki esetleg, javasolhatja-e külföldi az alkotmány módosítását?

Aztán reggel lett. (Ne aggódjatok, nem minden napomról fogok ilyen részletességgel beszámolni.) Felébredtek a háziak, barátkoztam velük, fizettem Pascale-nak, adtak még egy kis reggelit is, hiszen ők is csak kényelmesre tervezték ezt a hétfő reggelt, mert – nem fogjátok elhinni – ünnepnapot hirdettek ittlétem első napjára. Nem tudom, ezt a F.brighték intézték-e el, de majd írok köszönő levelet, még ha picit túlzásnak is érzem a felhajtást, de meg kell hagyni, jó érzés ennyire megbecsültnek érezni magam. Ráadásul még egy kis fesztivált is rittyentettek kora délutánra, úgyhogy – nem akarván megsérteni őket – metróra pattantam, és a menet vélt helyszínére utaztam. (Útközben, a frissen vásárolt havi bérletem birtokában, a térképpel a zsebemben, magabiztosan ülve azon bölcselkedtem, hogy bizony a városokat is tanulni kell, mint a fákat. És mint a nyelveket, ezeket is egyre könnyebben, gyorsabban tanulja az ember. Aztán, ezt megállapítva, inkább csak bambultam.) A szervezők kicsit elszámították magukat, mert a felvonulás pár utcával korábbig tartott csak, mint ahol feltúrtam magam a föl alól, úgyhogy elkezdtem levonulni. És jöttek szembe az integető olasz-amerikaiak (lehet, hogy Reko Mihalko-nak olvasták a nevem? Ráadásul Columbus-napi felvonulásnak keresztelték a menetet; még azt is kinyomozták, hogy Columbus a kedvenc [nyelvészek, csináljatok már légyszi valamit ezzel: nem lehet tisztességesen azt mondani egyszerre, hogy az én kedvenc felfedezőm is, meg Amerika felfedezője is – a mai gazdasági körülmények között engedje már meg a nyelv, hogy két birtokosa legyen egy birtoknak. Az amcsik bezzeg ezt is tudják már: my favorite explorer of America; pedig mi ismertük a kommunizmust!]), én pedig mosolyogva integettem vissza: látszott, hogy nagyon örülnek. Viszont a hideg egyre inkább fagyasztotta az arcomra a mosolyt, úgyhogy a felvonulást részemről végleg levonulássá alakítottam, végigsétáltam a Central Park mellett, néha beintegettem a menetbe, aztán a végéhez közel az arcomba tömtem egy hotdogot (amerikai életérzés kedvéért, meg mert meleg), buktam is rajta két dollárt, mert nagyobb virslit tett bele, és azt mondta, az plusz két dolcsi. Na, mondom, itt nem veszek autót.

Utána el akartam menni Little Italyba, hogy ott egyek indiait (volt ilyen emlékem, hogy ott sok a nemzetközi kajálda); kiderült, hogy a térkép már rég Little Italynek gondolja azt a részt, ami a gyakorlatban még ugyancsak Chinatown (ennek örömére mondjuk vettem ismeretlen gyümölcsöt a piacukon). *tetszőleges összeesküvés-elmélet helye* [nehogy már mindent nekem kelljen kitalálnom…] Viszont végül találtam indiait, ettem is olcsón finomat, csirkét (azt nem említettem, hogy az albérletben vegetáriánusnak kell lennem, mert a többiek nem viselik el a nyers [vagy, felteszem, elkészített] hús látványát), megnyugodtam (na jó, nem teljesen, mert nyilvános vécék nincsenek nyújorkban, és még ebben az indiaiban sem volt, se a közelben egy Starbucks, szóval jaj). Korábban ugyan még úgy terveztem, hogy lemegyek a kikötőbe Manhattan déli csücskébe, mert ott meg állítólag régi hajók voltak, de ekkor már nagyon fáradt voltam (időeltolódás, ugye), és nyolckor végleg feladtam az ellenállást, és beájultam az ágyba. Aztán reggel négykor ébredtem, úgyhogy most rengeteg időm volt blogot írni, természetesen off-line, mert netem ugye nincs. :-/

Ma megyek be az egyetemre, egyelőre csak ügyet intézni, a témavezetőmmel majd remélhetőleg csütörtökön találkozom.

Ui. 1. Ja, és az vicces: 2002-ben Kiss Enikővel is voltunk a Columbus Parade-en (egyébként kicsit olyan az egész, mint otthon a Gay Pride [-nak kellene lennie]: az emberek büszkén felvállalják, hogy ők az olasz-amerikai rendőrök, tűzoltók, diákok, alapítványok stb., integetnek, az emberek meg megtapsolják őket. Ennyire egyszerű lenne), és ahogy beszélgettünk magyarul, egyszer csak megfordult az előttünk álló, és válaszolt magyarul egy kérdésünkre. Tegnap is háromszor sikerült magyarok mellett megállnom, de inkognitóban maradtam. J

Ui. 2. Az indiánok (amerikai őslakosok) valamiért nem szeretik annyira a Columbus-napi vigasságokat, ezért alternatív ünnepet ülnek: ők külön műsort rendeznek Dél-Manhattanben, de közelebbről sajnos nem tudom, milyet – erre nem értem oda, pedig nagyon érdekelt volna.

Ui. 3. Már Pound is megmondta: Hang it all, Robert Browning. ;-)

Ui. 4. További képek: http://picasaweb.google.com/mihalka.reka/