Igazán nem kellett volna, gyerekek…

Mindenkinek, aki mostanáig tövig rágta a körmét (bár akkor már úgysem kellene sietnem, hacsak nem folytatná az ujjaival… érdekes kérdés, lehet, hogy tesztelni kéne?): megérkeztem New Yorkba, a csomagjaim úgyszint, van szállásom, tetszik is, hideg van, de úgyis otthon is, ettem húst, de betettem a hűtőbe egy brokkolit, finom utalásféleképpen. Na és akkor most nézzük a részleteket.

A repülőgépen olvastam hasznos információkat a programomról és a városról, rejtvényt fejtettem, sit-comokat meg filmet néztem, zenét hallgattam, aludni próbáltam, és még mindig nem érkeztünk meg. Aztán egyszer csak kipillantottam, és mintha Amerika elektromos hálózatáról szóló oktatófilmet néznék, kisebb-nagyobb fénygócokat láttam, világító vonalakkal összekötve. Ez lehetett Boston. Bár repülőgépből állítólag kb. 70 km-re ellátni, mármint ha épp messzebbre is látsz, mint a gépet körbefolyó felhők, a horizontig mindenütt ez a társasjáték végjátékára emlékeztető tábla feküdt. Kedvem lett volna jobban belelátni a stratégiába, de nem volt épp ott és épp akkor lehetőség kikérdezni a játékosokat. Mindenesetre szép volt. Aztán repültünk tovább, és látom ám, egyre-másra kis piros, narancssárga, arany fények keletkeznek és halnak el alattunk – hát nem tűzijátékkal várnak a kis bolondok? Most erre mit mondjak? Meghatóan figyelmes gesztus.

Aztán ereszkedni kezdtünk, de direkt, és láttam New Havent (ahová majd az út végén megyek két hónapra) a túlparton (nem vagyok ennyire állat földrajzból, csak volt a fedélzeti tévén térkép, és folyamatosan egyeztettem az adatokat és az elméletet, jó kutatóként), Long Islandet, ahogy aludni tértek a házak; volt egy kis zöld fény is az egyik kikötőben, de nem az East Egg és West Egg közötti öbölben (ezt a belső célzást volt és jövőbeli tanítványaimnak ajánlom), és ott voltak végül Manhattan felhőkarcolói kivilágítva, az Empire State Building teteje zöldben (remélem, az volt az), a víz pedig csillogó feketében. Ekkor éreztem először: ez Amerika!

Mikor megérkeztünk, beálltunk A Sorba. Hát azt senkinek nem kívánom: ugyan este 9 körül járt helyi idő szerint, mikor megérkeztem, és egyetlen gép utasai várakoztak csak, majdnem másfél órába telt, mire mindenkit átengedtek a bevándorlásügyi szakemberek. Ujjlenyomat, fénykép, interjú, papírok, de a végén legalább kellemes itt-tartózkodást kívántak. És mindenhol ki volt írva, felesküdtek arra, hogy az ügyfeleket tisztelettel kezelik, a megalázó helyzeteket elkerülik, a jogainkat pedig tiszteletben tartják. Alapvetően sikerült is. Még rögbit is néztem várakozás közben a lapos képernyős tévén.

Ezután betaxiztam a városba (ennyi luxust engedélyeztem végül magamnak, mert éjjel 11 óra volt, nem ismerem a helyi közlekedést és a veszélyes környékeket, és még olcsó is volt a taxi), a szállásomig. Már kívülről is tetszett a ház: átalakított gyárépület, meglepő helyeken felhúzott falakkal; a lakás pedig lofttá lett alakítva. Két kisebb szoba le van választva ugyan (itt lakik a két albérlő, a német Szulejka – vagy valami hasonló – és én), van egy nappali amerikai konyhával (of course), fent pedig, ajtó nélkül, csak egy függönnyel leválasztva, a házinéni lakrésze. Emiatt csöndben kell lenni, ami nehéz, ha az ember hajnali 4-kor kel, de erről majd később. A „néni” 40 körüli német nő, annyit tudok, hogy „art director”, de még nem sikerült ennél többet kideríteni. Szulejka pedig táncot tanul, kb. annyi idős, mint én.

Pascale, a házinéni emeleti szobájából nyílik a terasz, ahonnan egész Manhattan látszik: mi Brooklyn tetején, egy dombon, ráadásul az ötödik emeleten lakunk; a teraszról még a Szabadság-szobrot is látni lehet. :-D A szobámból két irányba (délre és nyugatra?) is nyílik ablak, a nyugatin szintén Manhattan látszik; ezt én még csak hajnali fényben láttam… Az egyetlen bánatom, hogy az ablakban két üvegtábla van, és a kettő belseje, amihez nem lehet hozzáférni, iszonyatosan mocskos, gyakorlatilag nehéz kilátni rajta. Márpedig elképzelni sem tudom, hogy fogok hét hónapot ilyen koszos ablakok mellett tölteni… (Tudom, tudom, agyamra ment a jóvilág, hogy az ablakok kétes tisztaságára tudok már csak panaszkodni, de nekem ez axióma: ablak = tiszta. A többi sokkal kevésbé érdekel, már ami a tisztaságot illeti, meg könnyebben hozzá is szokom, de az ablak… Na.)

Éjfélkor, ami otthoni idő szerint hajnali hat(?) óra (vagy hét, még meg kell néznem), bedőltem az ágyba, és nem kis meglepetésemre másnap hajnali hatkor ébredtem. Úgy tűnik, erősebb az emberben a beidegződés, mint a fáradság kipihenése iránti szükség. (Itt üzenem a pszichológusoknak, nézzenek már a Maslow-piramis körmére, mert ugye aszerint a szervezet szükséglete az első – ezek szerint viszont a megszokás fenntartása. Further research needed.) Épp hajnalodott. Ezért még nagyon korán volt ahhoz, hogy fürödhessek vagy internetet szerezzek (egyelőre a szobámban nem megy a net, mert gyenge a wifi-jel, de ígéri a házinéni, hogy vesz új routert), úgyhogy előbb inkább csak verdengtem (TM Vámos Miklós: vergődik + fetreng), aztán nekiálltam pakolni.

Ez volt az a momentum az életemben, mikor kitört belőlem a forradalmár. Lázongó lelkem sokáig nem talált levezetést a benne gyülemlő feszültségnek, de most – talán a csillagok szokatlan együttállása vagy a gondosan érlelt évek okozták? – váratlan üvöltéssel csapott az asztalra (természetesen nem a szobaira, mert az hangos lett volna, csak a lelkemnek berendezett lakhelyen [hmm… vajon a fülem mögött a kispolc onnan lóg ki?] a lelki asztalomra, ahol élve szoktam boncolni magamat, azaz a lelki boncasztalomra csapott a lelkem, hogy precíz legyek; de mindenesetre azt ordította minde csapkodás közben): AKASSZUK FÖL MINDET!!! És éreztem az idők szavát lelkem ősi, barbár vágya mögött, és engedelmeskedtem neki, mi mást is tehettem volna, főleg, hogy ugyancsak kedvem leltem az ötletben és a kivitelezésben egyaránt.

Színtől, kortól függetlenül sorba állítottam őket, hoztam az akasztót, és akasztottam. És lógtak. Himbálóztak. És most, hogy végignézek rajtuk, látom a szakértelmet, amivel föl vannak akasztva. És látom, hogy ez jó. Elégedett vagyok. Hiszen nem lehet igazságos egy olyan világ, amiben egy huszonhét éves nőnek nincs joga felakasztgatni az összes blúzát, rövidujjúját, pulcsiját, ha úgy tartja kedve – kell, hogy legyen annyi akasztós szekrény, ahol elfér. Nem is értem, ez hogy maradt ki a gyülekezési szabadság és az ártatlanság vélelme mellől. Tudja valaki esetleg, javasolhatja-e külföldi az alkotmány módosítását?

Aztán reggel lett. (Ne aggódjatok, nem minden napomról fogok ilyen részletességgel beszámolni.) Felébredtek a háziak, barátkoztam velük, fizettem Pascale-nak, adtak még egy kis reggelit is, hiszen ők is csak kényelmesre tervezték ezt a hétfő reggelt, mert – nem fogjátok elhinni – ünnepnapot hirdettek ittlétem első napjára. Nem tudom, ezt a F.brighték intézték-e el, de majd írok köszönő levelet, még ha picit túlzásnak is érzem a felhajtást, de meg kell hagyni, jó érzés ennyire megbecsültnek érezni magam. Ráadásul még egy kis fesztivált is rittyentettek kora délutánra, úgyhogy – nem akarván megsérteni őket – metróra pattantam, és a menet vélt helyszínére utaztam. (Útközben, a frissen vásárolt havi bérletem birtokában, a térképpel a zsebemben, magabiztosan ülve azon bölcselkedtem, hogy bizony a városokat is tanulni kell, mint a fákat. És mint a nyelveket, ezeket is egyre könnyebben, gyorsabban tanulja az ember. Aztán, ezt megállapítva, inkább csak bambultam.) A szervezők kicsit elszámították magukat, mert a felvonulás pár utcával korábbig tartott csak, mint ahol feltúrtam magam a föl alól, úgyhogy elkezdtem levonulni. És jöttek szembe az integető olasz-amerikaiak (lehet, hogy Reko Mihalko-nak olvasták a nevem? Ráadásul Columbus-napi felvonulásnak keresztelték a menetet; még azt is kinyomozták, hogy Columbus a kedvenc [nyelvészek, csináljatok már légyszi valamit ezzel: nem lehet tisztességesen azt mondani egyszerre, hogy az én kedvenc felfedezőm is, meg Amerika felfedezője is – a mai gazdasági körülmények között engedje már meg a nyelv, hogy két birtokosa legyen egy birtoknak. Az amcsik bezzeg ezt is tudják már: my favorite explorer of America; pedig mi ismertük a kommunizmust!]), én pedig mosolyogva integettem vissza: látszott, hogy nagyon örülnek. Viszont a hideg egyre inkább fagyasztotta az arcomra a mosolyt, úgyhogy a felvonulást részemről végleg levonulássá alakítottam, végigsétáltam a Central Park mellett, néha beintegettem a menetbe, aztán a végéhez közel az arcomba tömtem egy hotdogot (amerikai életérzés kedvéért, meg mert meleg), buktam is rajta két dollárt, mert nagyobb virslit tett bele, és azt mondta, az plusz két dolcsi. Na, mondom, itt nem veszek autót.

Utána el akartam menni Little Italyba, hogy ott egyek indiait (volt ilyen emlékem, hogy ott sok a nemzetközi kajálda); kiderült, hogy a térkép már rég Little Italynek gondolja azt a részt, ami a gyakorlatban még ugyancsak Chinatown (ennek örömére mondjuk vettem ismeretlen gyümölcsöt a piacukon). *tetszőleges összeesküvés-elmélet helye* [nehogy már mindent nekem kelljen kitalálnom…] Viszont végül találtam indiait, ettem is olcsón finomat, csirkét (azt nem említettem, hogy az albérletben vegetáriánusnak kell lennem, mert a többiek nem viselik el a nyers [vagy, felteszem, elkészített] hús látványát), megnyugodtam (na jó, nem teljesen, mert nyilvános vécék nincsenek nyújorkban, és még ebben az indiaiban sem volt, se a közelben egy Starbucks, szóval jaj). Korábban ugyan még úgy terveztem, hogy lemegyek a kikötőbe Manhattan déli csücskébe, mert ott meg állítólag régi hajók voltak, de ekkor már nagyon fáradt voltam (időeltolódás, ugye), és nyolckor végleg feladtam az ellenállást, és beájultam az ágyba. Aztán reggel négykor ébredtem, úgyhogy most rengeteg időm volt blogot írni, természetesen off-line, mert netem ugye nincs. :-/

Ma megyek be az egyetemre, egyelőre csak ügyet intézni, a témavezetőmmel majd remélhetőleg csütörtökön találkozom.

Ui. 1. Ja, és az vicces: 2002-ben Kiss Enikővel is voltunk a Columbus Parade-en (egyébként kicsit olyan az egész, mint otthon a Gay Pride [-nak kellene lennie]: az emberek büszkén felvállalják, hogy ők az olasz-amerikai rendőrök, tűzoltók, diákok, alapítványok stb., integetnek, az emberek meg megtapsolják őket. Ennyire egyszerű lenne), és ahogy beszélgettünk magyarul, egyszer csak megfordult az előttünk álló, és válaszolt magyarul egy kérdésünkre. Tegnap is háromszor sikerült magyarok mellett megállnom, de inkognitóban maradtam. J

Ui. 2. Az indiánok (amerikai őslakosok) valamiért nem szeretik annyira a Columbus-napi vigasságokat, ezért alternatív ünnepet ülnek: ők külön műsort rendeznek Dél-Manhattanben, de közelebbről sajnos nem tudom, milyet – erre nem értem oda, pedig nagyon érdekelt volna.

Ui. 3. Már Pound is megmondta: Hang it all, Robert Browning. ;-)

Ui. 4. További képek: http://picasaweb.google.com/mihalka.reka/