Közbevetés: Boston

Még mindig nem adtam fel, hogy San Franciscóról írjak kicsit hosszabban is, de most Bostonban vagyok, úgyhogy arról írok, mert ha most nem, akkor sose. Boston ugyanis eddig a legkevésbé hatott meg az amerikai városok közül. Négy egész és két fél napot töltök itt, de utólag kevesebbel is beértem volna. A bostoni városvezetés saját vesztére „theme park”-ot csinált Bostonból: a függetlenségi háborúra építették föl a turizmust. Van egy darab Freedom Trail nevű útvonal, amivel összekötik a legnevesebb történelmi helyszíneket; a térképet eleve három dollárért szerezheted be (én természetesen alternatív megoldást válaszottam), vehetsz részt fizetős túrákon, minden épületbe belépő van, minden múzeum fizetős. Az első két városnézéssel töltött óra után nyilvánvaló, hogy a turisták lehúzása a cél, míg pl. San Franciscóban mindig mellékeltek hivatalos tájékoztatót az ingyenes/olcsóbb megoldásokról. Washingtonról meg ne is beszéljünk, ahol minden múzeum ingyenes, ingyenes idegen- és tárlatvezetésekkel stb. Ha az ember ezen túlteszi és feltalálja magát, akkor is: végigjárni a Freedom Trailt OK (bár _sehol_ egy tábla, ami elmondaná a jelentőségét a helyszíneknek, kivéve a temetőket, ahol némi információ azért volt), de őszinte leszek: nem életem legnagyobb élménye volt. Semmivel nem hozták közelebb a történelmet, nincsenek kreatív megoldások, szemléltetések stb. Egy piros csíkot kell követni a városon keresztül, az a Freedom Trail – mintha madzagon végigrángatnának az egészen.
Egy ponton volt egy kis remény: egy emlékmű előtt régi egyenruhás katonák gyülekeztek, meg persze a tömeg, úgyhogy én is beálltam. Mint kiderült, nem csatázásra készültek, hanem ünnepi megemlékezésre: a bostoni 54. egység (század?) afro-amerikai, Észak és Dél háborújában elesett katonáinak sorsát idézték föl, mert épp egy harc évfordulója volt.

From Boston

A jelenlevők becsületére legyen mondva, mikor kiderült, hogy itt beszédek, éneklés, koszorúzás lesz füst és villogó kardok között, és fekete amerikai katonák gyászolják elesett társaikat, a szinte kizárólag fehér és ázsiai, fényképezőgéppel gondosan felszerelt tömegből észrevételem szerint senki nem oldalgott el. Ennek azért örültem. Egy vicces dolog azért volt a megemlékezésben: mikor kiadták a parancsot, hogy gyászoljanak a katonák, lefelé fordították a fegyverüket, rárakták a karjukat, és ráborultak arccal. Négy másodperc múlva parancsot kaptak, hogy elég lesz a gyászból, ekkor visszarendeződtek alapállásba. Tudom, hogy ez szép is, de azért, valljuk be, vicces is parancsszóra gyászolni.
Visszatérve Bostonra: az eredeti célom, amiért jöttem, hogy megnézzem a szépművészeti múzeumot, amiben az általam is kutatott Ernest Fenollosa gyűjteményét is őrzik. Ezért aztán mikor megtudtam, hogy a felnőtt jegy 20 dollár, a diák 18, még csak nem is szitkozódtam sokat, kifizettem, és masíroztam befelé. Aztán a japán szekcióban elcsodálkoztam, hogy gyakorlatilag semmit nem láttam viszont a Fenollosa-gyűjteményből – nyilván, mert nem fér ki. De hát akkor is. A múzeum messze nem annyira jó, mint akármelyik New York-i, a San Franciscó-i vagy a washingtoniak…

From Boston

A philadelphiairól nem tudok nyilatkozni, mert az is botrányosan drága volt, bár ennyire azért nem. A seattle-inek pl. nem volt nagyon gazdag a gyűjteménye, de legalább egyedi profilt alkottak neki, és ettől működött. Bostonnak a múzeuma is olyan, mint Boston: vannak benne szuper dolgok, de azokkal kezdeni is kéne valamit. És képesek voltak még emellé a belépő mellé külön 6-8 dollárt kérni a máshol tipikusan ingyenes audioguide-ért. Ezért gondolom azt, hogy ez egy lehúzós város. Az egyetlen mentő körülmény a remek museum shopjuk: az antikváriumok mellett ez ugye másik nagy gyengém. Nem vásároltam össze mindent, nem arról van szó, de jó látni a lehetőséget, hogy ha úgy döntenék, megtehetném, mert van választék. És van elég vécéjük és ivószökőkútjuk, ami megint plusz pont.
Bostonban a legjobb dolog nem Bostonban van. A folyó túlpartján van ugyanis Cambridge, ami már, ha jól tudom, másik, önálló város – de mindenképpen önálló arculattal rendelkező város(rész). Először az MIT-hez sétáltam át, ami semmi különös építészetileg (de azt elismerem, hogy nagyon keveset láttam belőle), de jó a PR-juk. Pl. a főépületben működő laborok vannak a földszinten, végig üvegablakkal – lehet a folyosóról látni, ahogy dolgoznak a kutatók. Én persze vasárnap voltam, úgyhogy senki nem dolgozott, amúgy is nyár van, de akkor is. Szerencse, hogy nem az MIT-n tanulok, bele is őrülnék, ha minden pillanatban mindenki figyelné, amit csinálok. Viszont a múzeumuk profi: korábbi hírességeket is bemutatnak (pl. a vaku feltalálóját, Edgerton professzort, aki a stroboszkópból csinált hasznavehető eszközt; mindenféle hologramokat), de a kiállítás nagy része a közelmúlt vagy a jelenben is folyó, igazán innovatív kutatásaikra fókuszál. A mesterséges bőr létrehozásától elkezdve (pl. amit űrhajósok használhatnának majd az űrben levéshez, hogy ne legyen nehézkes a mozgásuk), a baktériumok által épített elemeken át (a tiszta energiára való áttérés jegyében nanotechnológiai módszerekkel akarnak áttörést elérni), a maláriahordozó sejtek szűrésére és a betegség gyógyítására alkalmas mérnöki módszerek kidolgozásáig mindenről rengeteg közérthető információ van. Az egyik leglátványosabb darab az volt, ahol Einsteinről nyolc darab, közelről nézve kicsit fura fénykép lógott a falon. Mintha be lett volna púderozva az arca. Kiderült, hogy egy kutatónő kimutatta, hogy közelről nézve az ember az ún. magas frekvenciájú, azaz részletgazdag képeket figyeli, messziről pedig az alacsony frekvenciájú, inkább a tónusokra, foltokra épülő képeket. Így kombinálni is lehetett őket: ami közelről Einstein arcképének tűnik, az messziről Marilyn Monroe, Daniel Radcliff, Salvador Dali, valami hosszú hajú színésznő, meg néhány kopasz öregúr lett. És ha közelebb mentem, megint Einstein lett belőlük. A felső emeleten pedig a tágan értelmezett mesterséges intelligenciában elért eredményeiket mutatták be főleg:

From Boston

a robotok mozgását, arckifejezését szabályozó műszereket, ill. ahogy azok reagálni tudnak a környezetükre – és itt is mindenről videók, interjúk a kutatókkal, érthető és lenyűgöző. A végén pedig vicces kis szerkezetek voltak, inkább trükkösek, mint tudományosak, de mindenképpen szórakoztatóak.
Aztán néhány antikvárium útba ejtésével eljutottam a Harvardra, ami eddig vezeti az általam eddig látott amerikai egyetemek listáját. Cambridge nagyon élő város, tele kellemes éttermekkel, kávézókkal, könyvesboltokkal, utcai padokkal – látszik, hogy itt laknak, és belakták a környezetüket az emberek. A Harvardnak kellemes a kampusza – a Yale építészete ugyan sokkal szebb, de a Harvardról ki lehet menni a városba, ráadásul le a folyópartra, lehet kaját szerezni tisztességes áron, zenészek vannak az utcán, önkéntes diákok körbevezetnek csoporttal vagy csak térképet adnak ingyen – és bár egyre inkább ellene vagyok az amerikai egyetemi rendszer végletes sznobizmusának, azért tényleg jó lehet itt tanulni, ha van annyi pénzed. Számomra érdekes megfigyelés volt: az MIT-n rengeteg az ázsiai, de szinte nincs fekete diák, a Harvardon teljes a színeloszlás, és Bostonban egyetlen egy fekete turistát sem láttam (csak ázsiait és fehéret).
Boston kaja tekintetében sem nyűgözött le: ami olasz ettem az olasz negyedben, felejthető volt; az agyonajnározott cannolijük finom volt, de azért a Daubner… ;-)) Ettem még thait (vietnámit?) és kínait, mindegyik tisztességes volt, de nem eget rengető; viszont megint vettem a Trader Joe’sban csokis áfonyát, ami a világ egyik legjobb dolga. Finom étcsokiban alaposan megmártva az aszaltáfonyát… nyamm. De hát ez nem bostoni specialitás. A másik, ami nagyon jó volt, a Cheesecake Factory mangó-lime sajttortája – de hát ez is kaliforniai lánc…
Elmentem még Robert Lowell emlékére a 91 Revere Streetbe, mert arról írt prózában egy visszaemlékezést-vallomást, de sajnos nem volt fotogén az épület, de azért megörökítettem. Meg mindenféle szobrokat (a város építészeti bizottságában beláthatták, hogy Híres Személyiségekre nem lehet idegenforgalmat létrehozni, ezért a mindenféle lovas és lovatlan szobrok mellé raktak néhány pihés, pelyhes kiskacsát, horgászó békát, a tavon hattyúcsónak, a folyón kacsahajó jár – a város zászlójában pedig kígyó van. Hát jó, ez legalább már egy kicsit kreatív.
Bostonba készülő kedves barátaimtól elnézést kérek a kritikáért – de ha esetleg Cambridge-be mentek, akkor minden rendben lesz. Ha meg nem, akkor még mindig itt van New York négy óra buszútnyira (kevesebb vonattal!), azzal lehet majd vigasztalódni. ;-))