2010. június 29., kedd

Izrael

Voltam Izraelben konferencián, meg persze turistulni. "Érdekes Tények" műfajú fogalmazásomat olvashatjátok. Egy részüket Ági mesélte (aki vőlegényével együtt volt olyan jó fej, hogy vendégül láttak meg körbemutogattak Tel-Avivban ill. mellette), más részük pedig saját felismerés.
  • Minden utcanévtábla háromnyelvű, héber, arab és angol. Ezzel szemben a vonaton és környékén csak héberül szerepelt minden. Matematikus végzettségemnek köszönhetően nem teljesen idegenek a héber betűk: egy darabot ismertem közülük. Az alef-et (A). Hasznosságának megvilágítására egy érdekes tény a héber írásról: legtöbbször nem írják ki a magánhangzókat. (megjegyzés: most már kb. 5 mássalhangzót is felismerek!)
Származási hely: Israel

  • Mindenki, akitől útbaigazítást kértem, beszélt angolul.
  • Minden negyedik-ötödik járókelő katona vagy katonalány (katina? katonina?).
  • Izraelben úgy tűnik, mindenki a braziloknak drukkol. Majdnem annyi brazil zászlót láttunk, mint izraelit.
  • A tengert minden évben egy hónapra ellepik a medúzák. Utána abbahagyják, mert túl meleg lesz a tenger, és beledöglenek. Idén június közepén érkeztek. Szerencsére nem ütköztünk eggyel sem, de a tengervíz is csíp (valószínűleg elhagyják a csápjaik egy részét a dögök), és kb. öt perc után úgy döntöttünk, hogy ez nem jó mulatság.
  • A zsidó és az arab konyha nagyon jó. Süteményfronton jelen van a tejszínes-gyümölcsös iskola és a baklava is. A gyümölcsök isteni jók. A sárgadinnyétől könnyek gyűltek a szemembe.
  • Jeruzsálemben a Golgota-hegy és Jézus sírja (aminek hitelességét mindennél jobban igazolja, hogy üres) köré hatalmas templomkomplexumot emeltek. Ez a Szent Sír Temploma.
  • A Szent Sír Templomát hat különböző keresztény egyház működteti. Kommentjáték!!!!: Google és wikipédia nélkül próbáljatok minél többet eltalálni ezek közül!
  • A hat egyház viszonya nem felhőtlen. Bármi változtatást csak az összes egyetértésével lehet végrehajtani, mióta a 19. században megállapodtak erről. Azóta pl. nem sikerült eltávolítani azt a létrát, ami a megállapodás idején épp kinn volt az egyik falon.
  • A konferencia mindkét hoteljében a tévében az 1-es csatorna a Duna TV 2. (Duna Autonómia). Én meg még arról se hallottam, hogy ez létezik. Ezenkívül az orosz nyelvű "EzoTV"-ben magyar asztrológus fejtette ki a csillagokat magyarul, kollégája tolmácsolta oroszra.
  • Az ebéd utáni kávéba tejszínt tenni nem kóser.
  • Szombaton (pontosabban sabbatkor) a hotelben az egyik lift sabbat-liftként működik: minden szinten megáll gombnyomás nélkül. Az idő nagy részét a pincében tölti, ez mondjuk lehet, hogy nincs előírva a Tórában.
  • Egy taxisofőr szerint Izrael a világ legdemokratikusabb országa.
  • Német és francia tudósok kimutatták, hogy valószínűleg Kaszparov minden idők legjobb sakkjátékosa.
vannak fényképek is!

2010. június 22., kedd

San Francisco 1.

Egyet elöljáróban szeretnék tisztázni.
Lemma 1. Nem vagyok boston terrier.
Bizonyítás.



Q.E.D.

Tehát, akkor kezdjük az elején. A repülőn áttanulmányoztam a szakirodalmat a városnézéshez (többnyire wikitravel és wikipedia), és azalapján összeállítottam tudományos alapossággal a tervemet. Figyelembe vettem az aznapra eső szabadidő mennyiségét, az időjárás-előrejelzést, a távolságokat, hogy ne legyen se túl kevés, se túl sok egy napra, mégis minden beleférjen, hogy változatos legyen, azaz minden nap egyek valami finomat, nézzek természetet és múzeumot, ill. általánosan várost. Mire leszálltunk, már teljesen készen álltam mindenre.

Új ismereteim birtokában gond nélkül elnavigáltam a hostelig, bejelentkeztem, küldtem "megérkeztem" típusú életjeleket a világba, és nekiindultam a városnak. Egy apró porszem csúszott csak a gépezetbe: a leszálláskor láttam a várost és egy hatalmas hidat, amiről azt hittem felülről, hogy a Golden Gate, de mint utóbb kiderült, a double-decker híd volt, amin két szinten is mennek az autók, mindenesetre annyira belelkesedtem a hídtól, hogy rájöttem, nekem most oda kell mennem, úgyhogy ment az egész terv a kukába, én meg a Golden Gate-hez.



Vettem három napos bérletet, így kényelmesen kibuszoztam a híd elejéig (nagyon profi a turistaellátmány: még a fő buszvonalakról is adnak elképzelést a térképen, a megállókban pedig az összes ki van plakátolva látványosan, így akár ott még finomhangolhatom is a terveimet), elállt a lélegzetem, rohangáltam eksztázisban, fényképeztem, elindultam, vigyorogva elindultam végig a hídon, sétáltam, sétáltam, sétáltam, sétáltam, aztán sétáltam, és ekkor már majdnem a közepénél voltam. Látszott az Alcatraz szigete is az öbölben, San Francisco egész belvárosa, jobbra az óceán, balra az öböl, szemben egy nemzeti park dombjai. Egészen kivételesen szép helyen van ez a híd, és lenyűgözőek a méretei. A képeken (az enyémeken is) mindig úgy fényképezik, hogy minél több minden beleférjen a képbe, és az kevésbé érzékelhető, milyen brutálisan nagy, mégis hihetetlen könnyed ez a szerkezet. Íves, magasba szökő, de a vaskötegek biztosan tartják a rajta hat sávon átszáguldó autókat és kamionokat. A piros szín pedig nagyon-nagyon jó választás volt: a szemközti dombok szürkészöldje, az óceán kékje és a város fehérje mellett is fantasztikusan mutat. Egyértelműen előlépett a kedvenc hidammá.



Talán kicsivel több, mint egy óra alatt értem át a másik oldalra (pedig az átlagosnál gyorsabban megyek), ahol szintén építettek kilátót. Onnan is lefényképezgettem mindent, amit kell; viszont már a hídról láttam, hogy a szemközti dombon is emberek vannak. Néztem, de semerre nem láttam, hogy út indult volna fölfele. Végül találtam a híd alatt egy kerékpáros átjárót, így legalább a híd túlfelére kerültem. Innen pedig egy autóút ment a tetőre - rajtam kívül csak autósok és néhány biciklis volt; gyalog nem jutott eszébe másnak megmászni azt a kis emelkedőt. Amikor fölértem, dobogott rendesen a szívem - nyilván nem a kaptatástól, hanem a látványtól. ;-) Ez az egyik kedvenc képem onnan:



San Franciscóban viszont sajnos az egyik fényképezőgép-elméletem megdőlt. Eddig mindig azokkal csináltattam fényképeket magamról, ha egyedül voltam külföldön, akiknek elég nagy gépük, pláne ha felszerelésük volt, mondván, ha ennyi pénzt rááldoznak, akkor már csak értenek is hozzá, és tisztességes képeket csinálnak. De azt kell, hogy mondjam, nem a méret számít. Az enyémnél ötször nagyobb gépek birtokosai voltak képesek olyan képeket készíteni rólam, amin pl. a lábam előtt egy méter hosszan látszódott a por, de a híd teteje lemaradt. Vagy amiből pont kilóg a fejem teteje, de bent van a híd. Ennyi rossz fotóst még nem láttam egy helyen, mint San Franciscóban - de ezzel szerintem be is fejeződött a negatívumok listája (na jó, még egy van, de arról majd talán később); ők meg turisták, nekik elnézhetjük. De, ha minden belefér a képbe, a látvány tényleg lenyűgöző volt.



Aztán észrevettem, hogy már kezd alkonyba fordulni a délután, úgyhogy csak átmentem még egy szomszédos kilátóba is, onnan vissza, le a dombról, át a híd túloldalára, és vissza. Épp sötétedett, mire visszaértem a buszhoz - ami ugyan másmerre vitt, mint amerre vártam, de így legalább városnéztem is egyet rögtön, programon kívül. ;-) Azt a hibát ugyan elkövettem, hogy amikor úgy éreztem, már nem lehetünk messze, leszálltam a buszról, és gyalog indultam el - egyedül azt nem vettem számításba, hogy a térkép a valóságnak kétdimenziós ábrázolása. És ha nem domborzati térkép, akkor még csak nem is jelöli a harmadik dimenzió lehetőségét. Így aztán fellihegtem egy utcán, néhányszor kétrét görnyedve megálltam szuszogni (és itt _laknak_ emberek!), meg röhögtem a parkoló kocsikon (mindenhol ki van írva, hogy csak és kizárólag a járdára merőlegesen lehet megállni); rajtam meg, gondolom, föntről az ablakokból. Aztán, mikor fölértem, és balra kellett fordulni a hostelemhez, szépen le is sétáltam a dombról. Ezt nem mondta a térkép, hogy a másik irányban végig sík lett volna...

A San Franciscó-i utcákról bővebben legközelebb.

2010. június 20., vasárnap

Másnap

Ma olvastam könyvet szórakozásból, híreket hosszan és részletesen, hallgattam új zenéket, beszélgettem sietség nélkül, megnéztem egy breakdance versenyt (új kifejezések: b-boynak hívják a táncost, b-boyingnak a táncolást; a tapsot kérünk valakinek! pedig "give it up to..." - ezt a napokban több helyen is hallottam), belehallgattam egy afro-zenekar koncertjébe, majd megvártam a Blind Boys of Alabama nevű zenekar koncertjét, akik 1939-ben kezdtek együtt játszani (ránézésre négyen is lehettek a kezdeti csapatból, de persze vannak már fiatal, látó tagjai is a csapatnak; a négy öreg viszont tényleg vak is volt), gospelt, soult, r&b-t, religious rockot játszanak, a végére tombolt a tömeg. A legjobban a hatalmas fekete asszonyságokat bírom, akik elemi szenvedéllyel tudnak ritmusra rezegni-remegni, de közben tényleg élvezetes, ahogy táncolnak, mert átélt, igazi. De mindenki, ha táncol, akkor belead mindent. A koncert nagy részén ülnek az emberek a hozott kempingszékekben, és eszegetnek, sőt, ha valaki feláll, és úgy nézi a koncertet, a mögötte ülők leültetik (hátrébb már állnak az emberek persze, akik nem hoztak széket), de ha táncolni kezdenek, akkor táncolnak.

Tegnap meg a leadás után elmentem a könyvtárba becsületből dolgozni, aztán megkajáltam, behűtöttem az ünnepi sörömet (Westvleeteren 8, amit még Balázstól kaptam Belgiumban erre az alkalomra), rohangáltam kicsit a házban kézlengetve, bebugyoláltam a sörömet nejlonzacskóba, aztán még bele a vászontáskámba (megkérdeztem a takarítót, szabad-e köztéren alkoholt inni, és mondta, hogy persze, csak csomagoljam be. kérdeztem, hogy akkor nem illegális-e, mondta, hogy de, de mindenki ezt csinálja. én meg hát azért vagyok itt, hogy megismerjem a helyi szokásokat. többek között). És kiültem argentintangó-koncertre. A helyiek közül is többen táncoltak, vagy 6-7 pár biztosan, és olyan profin tangóztak, hogy a színpadon se csinálták jobban a zenekar táncosai. Ja, és én voltam az egyetlen, aki minden korty sör előtt gondosan körbenéztem, nincs-e rendőr a közelben; mindenki más szívbaj nélkül itta üvegből a sört, pohárból a bort. Hja, a külföldi mindig kirí a tömegből. Az este további részében pedig itthon mosolyogtam. (Kivéve, amikor végre el tudtam aludni, és elkezdett szirénázni a betörésjelző fél egykor. Negyed óra után magától abbahagyta. Én még másfél óráig nem tudtam visszaaludni... De örültem, hogy ő is ennyire hangosan örült a leadásomnak. Hiszen betörő nem volt, mi más válthatta volna ki a reakciót?)

Előzetes a következő blogok tartalmából: bemutatkozik majd Szolgaréka a szolganegyedből, és természetesen visszatérünk San Franciscóra, hiszen azt nem lehet kihagyni.

2010. június 18., péntek

LEADTAM!!!!

Mindenkinek hatalmas örömmel és megkönnyebbüléssel jelentem, hogy a disszertációm első változata elkészült, amit egy laza mozdulattal le is adtam.

Javaslatokat várok, milyen videót tegyek be a bejegyzésbe ünneplésként. ;-)

1. Erzsi javaslata (hogy ne kelljen elmászkálni az oldalról):

2010. június 13., vasárnap

Tájékoztató

Csak szólok, hogy jún. 20-án szeretném leadni a disszertációm, de addig még pályázatot is kell készítenem, úgyhogy most egy pici szünet jön, de majd folytatódik a beszámoló, türelem.

És itt emlékeznék meg az összes sorstársról. Nekik küldöm sok szeretettel az alábbi két videót.



2010. június 5., szombat

San Francisco - előzetes

Villámértékelés: eddig talán San Francisco tetszett legjobban, bár erős a verseny New Orleansszal. (Utána Seattle, Washington, ha van bringám/Segwayem vagy bármim, amivel nem kell ennyit gyalogolni, New York, Philadelphia [nem érzelmi tekintetben, mert akkor magasan ver minden mást ;-)) ugyanígy Betlehemet nehéz beilleszteni a sorba, mert nagyon kedves barátainknál voltunk ott, ezért a szívemhez nőtt, de a városból nagyon sokat nem láttunk - inkább a környékéből, Ámisföldből, de az meg megint nem város] és New Haven az eddigi lista. Még Bostonba szeretnék eljutni – természetesen oda is múzeum miatt: a Boston Museum of Art kapta meg Fenollosa japán gyűjteményét anno; nagyon kíváncsi vagyok, mit találok ott. Ha a korábban megismert amerikai városok is játszanak, akkor Chicago még Seattle elé is befut talán, Beloit New Haven elé, a Sziklás-hegység pedig minden elé, csak az nem város. Városok nálam nem versenyképesek természettel; a legfőbb jó pontjai a városoknak a parkok és a múzeumok lehetnek, ja, meg a biciklivel közlekedés lehetősége, ill. erős negatív tényező a rossz levegő, a tömeg és a piszok. – Ennyit a villámértékelésekről: egy mondatig bírtam, aztán jönnek a hosszú zárójelek.) Gyönyörű a város környéke, hatalmas nemzeti parkjai vannak, csodálatos kilátással, a város egyszerre modern és élhető, sok a bicikli, jó a tömegközlekedés, fantasztikusak a múzeumai, erős a környezettudatos gondolkodás, szelektíven gyűjtik a szemetet, nagyon elfogadóak az emberek (elvégre ez volt a hippik fellegvára…), változatos és érdekes az építészetük, rengeteg nagyon jó nemzeti konyha van; viszont kifejezetten drága város, rengeteg a hajléktalan (New Yorkban messze nem láttam ennyi kéregetőt), a meredek utcák tényleg kihívást jelentenek (először azt hittem, én vagyok béna, de megnéztem távolról is, merre mentem, és hát… azt hiszem, a Twin Peaksre feljutva kevésbé kalapált a szívem, mint amikor végigmentem a belváros Sacramento nevű utcáján, mert épp random utcákat akartam felfedezni) – most hirtelen ennyi jut eszembe. Aztán akkor nézzük sorjában – a következő bejegyzésben.

From San Francisco

2010. június 3., csütörtök

Washington 3.

Most már úgyis menthetetlenül hosszú lesz ez a történet, úgyhogy akkor ezt is megírom. Éjszaka a földön aludtam egy felfújt matracon, ami teljesen jó is volt – ellenben reggel fél hatkor felébredt a kutyuli. Egy hintaszéket ugyan beraktunk az ajtóba barikádnak, de az nagyjából 10 perc kaparászás és nyüszögés után odébbnyomatott. Ekkor ugye _én_ voltam a következő akadály. Egy ideig hiú reményeket fűztem a szigorú tekintet, éles szó, takaró alá bújás váltogatott alkalmazásához, de nem jártam sikerrel. Miután az ágyamon is végigmászkált (felfújt ágy + kutyaköröm; nem tudom, értitek-e az ijedelmemet), megpróbált vagy mellém fészkelődni, vagy feldobni a hangulatot, inkább fölkeltem. Fél hattól nyolcig, míg a többiek is elkezdtek ébredezni, olvastam és kutyát terelgettem, hogy legalább mások hadd aludjanak. Az olvasásban lehet, hogy sikeresebb voltam.

De elindultam múzeumozni; a többiek vagy elmentek dolgozni (Capitolium), vagy a Chinatown buszhoz jegyet változtatni. Letelepedtem egy padra a Mall (sétálóutca a Capitoliumtól a Washington Monumentig, körülötte ezer múzeummal), és békésen megiszogattam a doboz Sprite-ot, amivel már három hónapja próbáltam valamit kezdeni. (Nem, nem az volt a baj, hogy nem tudtam, mire való, hanem soha nem volt Sprite-ihatnékom. Most se lett volna feltétlenül, de a vizem elfogyott, a lekváros bagel nem csillapítja a szomjat, úgyhogy eljött a Sprite ideje.) És megint mókusélményem lett. Ahogy üldögélek, nézelődök, látom ám, hogy a szemben levő fán egy mókus zöld gallyat harapdál le a fáról. Meg egy másik is. És bedobják két vastagabb ág közé. Vissza, gallyat rágnak, leszórják. Ezek fészket raknak! Az egyik nagyobb, a másik kisebb – utóbbi láthatólag néha inkább a másik mókust rágja, mint az ágat, de amazt ez a legkisebb mértékben sem zavarja, ő rendületlenül rág, fog, dob. Óóó… Aztán jön a dráma. Megérkezik egy másik mókus. Belebújik a fészekbe, látszik, hogy nem helyesli. Nézem, vajon hím vagy nőstény lehet-e; inkább a második. Ez hamar be is bizonyosodik: összeverekednek az eredeti mókuslánnyal; amíg ők ott dulakodnak, a hímmókus rendületlenül rág, fog, dob, rág, fog, dob. Egy idő után elunják a lányok a dolgot, a harmadik csak rohangászik körülöttük, akkor a lánymókus megint rágcsálja kicsit a fiúmókust, kicsit a gallyakat, ami épp akad. De akkor jön a nagy vész. Egy másik hím mókus. Felméri a terepet, bebújik a fészekbe (ezeknek semmi szeméremérzete?!), föl-alá fontoskodik, visszabújik a fészekbe. Látszik, hogy nem akar közvetlenül támadni, de kellemetlenkedni azért csak kellene. Addig-addig, hogy egyszer csak látom az egész csomó gallyat a földre zuhanni. A mese persze ennél nyilván szebben ért véget, de nekem sürgős múzeumozhatnékom támadt (kinyíltak).

From Washington


A tervekkel ellentétben még mindig nem a Freer Gallery of Artba mentem, ahol a Whistlerek vannak, hanem a National Gallery of Artba, ahol minden más, és még Whistler is. Nézegettem fantasztikus Vermeereket, Rembrandtokat, Lippo Lippit, van Eyckeket, meg a többieket; mármint nem _azokat_ a többieket, bár időközben ők is visszaértek. Találkoztunk a múzeumban, de csak egy kép erejére: egyszerűen muszáj volt mesélnem nekik kicsit Vermeer Mérleget tartó lányáról (hozzávetőleges magyar cím), de aztán elengedtem őket. Megbeszéltük, hogy a szembesráccal, Chrisszel találkozom a Freerben nemsokára, mert a lány már nemsokára indul. Átmentem a Freerbe, és körbetárlatvezettem Christ előbb a távol-keleti gyűjteményben, aztán a Whistlereknél. Nagyon hálás közönség volt, tetszettek neki a sztorik, értékelte a részleteket – én meg iszonyatosan élveztem, hogy szakérthetek. ;-)

From Washington


From Washington


Utána még elmentünk a Washington Monumenthez és a Reflecting Poolhoz (ahol Forrest Gump rohan Jinnyhez), Chris elindult a buszhoz, én meg még végigjártam a Lincoln Memorial – Korean Memoriam – Vietnam Memorial hármast; megemlékeztem az otthon levő szürke pulcsimról, ami annyira otrombán néz már ki szegény, de a világ legjobb pulcsija volt, és még messze nem érett meg leselejtezésre, max. már nem jön velem mindenhova; és a Fehér Háznál még megállva én is visszabuszoztam New Yorkba.

From Washington

A patriotizmus habzásárul

Megszakítjuk adásunkat, reklám következik.

Rékával beszélgettünk múltkor, azt mesélte, hogy átment a kongresszuson, hogy Puerto Rico-ból USA-tagállam legyen, amin jót mulattunk (bár a srác szerint, aki Rékát beszivárogtatta a kongresszusi ülésre, az infót meg ki, sose fog átmenni a kongresszuson). Aztán egyszer annyira dolgoznom kellett volna, hogy inkább megwikipédiáztam. Az oldal csodálatosan érdekes és vicces már önmagában is. Azonban innen már csak pár kattintásnyira vannak a kanadai hazafias sörreklámok! Szerteágazó Youtube-szemle következik (elnézést, angolul az összes). Elöljáróban érdemes megjegyezni, hogy a kanadaik sokkal jobbak reklámban, mint sörben. Pedig csúcsminőségű gleccservízből csinálják. Csak még kellene hozzáadni egy-két dolgot...

Szóval, a kiindulópont:

Nade, innen nincs megállás, az alapanyag remek (ismétlem, nem a sör, a reklám), nemcsak a Soproni dolgozta fel, hanem pl. Alberta is (közepesen vicces), és persze a quebeci nézőpont is bemutatódik, és hát más:

És aztán William Shatner is elmondja (aki NEM Kirk kapitány, hanem a Kirk kapitányt alakító színész!)

Nade, evezzünk vissza a hazafias sörreklámok vizére, egy rövidke:

Szóval a kanadaik kicsit frusztráltnak tűnnek, hogy (1) megkülönböztessék magukat az amcsiktól (2) az amcsik ne különböztessék meg őket (lenézőleg). Zenés illusztráció:

(Bónuszvideó az igazán elszántaknak, édibédi cicákkal édesítve: hogyan különböztessük meg a kanadaikat az USÁkoktól).

Elnézést, ezt muszáj volt.

2010. június 1., kedd

Washington 2.

Elmentünk a szállásra, megbarátkoztunk az ott talált kutyával (vicces, hogy csak bennem merült fel, hogy esetleg nem örül, ha teljesen idegenek egyszer csak bemennek a házba anélkül, hogy bárki ismerős kísérné őket), lecuccoltunk, aztán szétváltunk: a többiek találkoztak még egy újabb baráttal, én meg, ha már a múzeumot lekéstem erre a napra, legalább az estére tervezett koncertre el akartam menni, amit véletlenül szintén épp a múzeumban tartottak, és előtte tárlatvezetést is ígértek a már bezárt múzeumban. Az ember mi mindenre nem képes, csak hogy bejusson a Whistlerek közé: még komolyzenei koncertre is megy. De mielőtt odamentem volna, leültem a Capitolium mögé, a Library of Congress elé a parkba lekváros bagelt csemegézni (ez visszatérő motívum lesz a következő két napban: vittem hat bagelt és egy üveg dzsemet, hogy majd azt eleszegetem – ehhez hozzájön, hogy San Franciscóba, hogy kicsit előre ugorjak, mert parkokban azért lehet olyat, minden reggelre lekváros bagelt ettem (az volt az ingyenreggeli); tehát ha mostantól bárki bárhol lekváros bagellel traktál a következő fél évben, teketóriázás nélkül szembe fogom hányni. Csak, gondoltam, szólok), szóval csemegéztem a lekváros bagelt, gyönyörködtem a környezetben (itt mindenki Barney-fanatikus, legalábbis nagyon komolyan veszik a „Suit up!”-ot), midőn két nagy barna szem kezdett el áhítozón bámulni, előbb csak távolról, majd egyre közelebb merészkedve. Én se jöttem zavarba, beszédbe elegyedtem vele: - Éhes vagy, aranyom? Kéne? – És dobtam neki egy morzsát a bagelömből. Lekvárt nem kapott, látszott, hogy vigyázni akar a vonalaira. Értékelte az ajándékot, mert tovább stírölt, egyre kendőzetlenebbül, ha ezt még ugyan fokozni lehet. Úgyhogy még inkább magamhoz csábítottam egy közelebb dobott morzsával. Azt is fölfalta. Ekkor már én is a vége felé közeledtem a bagelnek, úgyhogy még egy morzsa után sajnálattal közöltem vele, hogy jelenleg nem tudom morzsaigényét kielégíteni, kérem, fáradjon másik szolgáltatóhoz. Valószínűleg nem helyi mókus volt, mert nem igazán értette a szakzsargont. Jött egyre közelebb, míg a végén már a nadrágomon kapirgált, hogy hé, te, nem ebben állapodtunk meg! Mutattam neki az üres kezemet (nagypapáék Kántor kutyájával ez mindig működött), de nem értett jelnyelven sem (azért a nemzet fővárosában ennél magasabb szintű nyelvtudás még egy mókustól is elvárható lenne szerény véleményem szerint…), sőt addigra már egy haver is feltűnt, a fatörzsre tapadva (ez nagyon viccesen néz ki: mintha megijesztesz valakit, és megmerevedve lelapul, úgy csinálnak ők is – csak pl. fejjel lefelé lógva a fatörzsön, a karmaikat a kéregbe vájva. Szeretnék én is tudni így megijedni), de őt is ki kellett ábrándítanom. Így vesztettem el pillanatok alatt egy (két?) lelkes hívemet.


From Washington


Na, de jussunk már el szegény múzeumig. Szereztem ingyenjegyet (mondtam már, hogy nagyon jó vagyok minimál-költségvetésű turizmusban?), csatlakoztam a tárlatvezetéshez, és ugyan tényleg épp csak körberohantunk a termeken, néhány érdekes adalékot hallottam a gyűjtemény távol-keleti részéről. Mivel a végén pedig még érdeklődtem is, a hölgy még visszavitt engem külön, hogy a kimaradt termekből is megmutasson kettőt. Milyen jó fej már. A Whistlereket csak egy gyors körre ugyan, de körbeugráltam – és van drámai érzéke a sorsnak: a Peacock Roomot ekkor még nem láthattam, mert le volt lakatolva és elsötétítve; épp csak bekukucskálni lehetett. Ki kell várni a holnapot.

Lementem a koncertterembe: chamber musicot ígértek. Ezt valami reneszánsz kamaraegyüttesnek képzeltem, viola da gambával, csemballóval, ilyesmikkel. Hát nem. Mint kiderült, egy kortárs kambodzsai-amerikai zeneszerző műveit játsszák, amiknek az a különlegessége, hogy nyugati hangszereken (fuvola, gitár, hegedű, cselló, zongora, ütősök) keleti hangzásokat érnek el. Például a fuvolista a kitartott hangoknál bólogatott, hogy a légoszlop különböző irányokból érje a rést, így a hangmagasság egy hang regiszterén belül változzon. A gitáros csúsztatgatta az ujjait a húrokon, hogy lágyabb átmenetek legyenek a hangok között. Akár úgy is hangozhatott hirtelen, mintha nem tudnának jól játszani a művészek (nyugati értelemben), de rögtön kiderült a figyelmes hallgatónak, hogy igazán mestereik a hangszereknek. Tényleg olyan volt, mint a japán húros és fúvós hangszerek (én azért már nem tudok megkülönböztetni egy kambodzsai és egy japán fuvolát a hangjáról, főleg, ha nyugati fuvolán érik el…), nagyon érdekes volt. A másik újítás az volt, hogy a zenészek énekeltek is, holott nekik nincs szükségszerűen erre képzett hangjuk (nem is volt). Viszont a zeneszerző nem is (nyugati módon) képzett hangokat akart, hanem olyanokat, amilyenek megidézhetik a kambodzsai népi énekeseket. Az egyik műben maga a zeneszerző is beszállt „énekelni” (inkább kántálni – ez nem lekicsinylés, hanem tényleg kántált, nem énekelt) egy szoprán énekesnővel; és a különbség feltűnő volt: sokkal hitelesebbnek tűnt a zeneszerző nyers hangja, mint az énekesnő finom szopránja. A zeneszerző felesége játszotta egyedül az egyik művet, hegedűn és énekelve – az volt az egyik legjobb, teljesen megigéző, hasonlóan a zeneszerző által kántált halotti rítuson alapuló darabhoz.

A koncert után jól esett a meleg nyári éjszakában sétálni egyet, meg kaját is keresni kellett; úgyhogy, mivel a többiekkel megbeszéltem egy találkozót, végül keresztülsétáltam Washington belvárosán, A-V-ig. Épp akkor értek ki az épületből a meglehetősen vidám kis ismerőseim, és előbb enni akartak ők is (én sajnos eddigre már benyomtam egy burritót, úgyhogy kimaradtam a város legjobb csilijéből. Állítólag Nicolas Sarkozy egyedül ide jött el a hivatalos programon kívül a látogatása alkalmával, amit, amikor meghallotta, Obama lelkesen elismert, mint remek ízlés tanújelét. Na, ez a hely egy gyorsétterem, ahol csilit lehet minden módon kapni – de az éjszaka közepén is sorok álltak). Aztán elmentünk még egy bárba, ahova alig akartak beengedni (21 év a nagykorúság határa, de mindenkitől kötelesek igazolványt kérni. Nálam semmi olyan nem volt, ami a születési dátumomat is tartalmazta volna, mint a magyar személyim. Na, azzal végül beengedtek…), táncolgattunk egy darabig, aztán haza, ezúttal már taxival. (Az is érdekes történet volt: a taxisofőr valahogy beszólt a melegeknek, erre a többiek megpróbálták helyre tenni, hogy azért mégiscsak Washingtonban van, legyen már esze, ilyeneket mondani, de a sofőr csak nem akart jobb belátásra térni, úgyhogy elég ideges hangulatban telt a hazafelé út. Ja, és a Capitoliumban dolgozó srác, aki szintén itt volt, republikánus – de az még az ő számára sem volt kétséges, hogy ilyen embergyűlölő kijelentéseket nem engedhet meg magának senki; sőt épp ő vitatkozott az egyik legharciasabban.)


folyt. köv.