Washington 1.

No, most már épp elég lemaradást hoztam össze ahhoz, hogy tudjak miről mesélni. Azért érzem én, hogy álláshelyzet és csuklósztori ide vagy oda, meg kell, hogy becsüljem a sorsomat, és örüljek a fejemnek, hogy itt lehetek. :-) Jelenleg az az álláspontom az Élet Nagy Kérdéseivel kapcsolatban, hogy akárhogy is alakul a szakmai sorsom, mégiscsak megérte ezt a sok időt és energiát belefektetni a PhD-be, mert ilyen élményekkel egy szekérderék unokát halálra lehet untatni majd.

Kezdjük akkor az első kiruccanással: az emberiség nagy része által használt naptár szerint két napot töltöttem Washingtonban; szerintem egy bő hét volt az. Teljesen véletlenül úgy alakult, hogy a szembesrác, alias Chris, ugyanakkorra tervezett egy washingtoni koncerttel egybekötött barátlátogatást, mint amikorra én múzeumozást. Akkor már akár együtt is mehetünk; így pl. ingyenszálláshoz is jutok éjszakára. ;-) Ötórás buszozás után megérkeztünk Chinatownba (ja, vicces: az amcsik sose hiszik el, hogy létezik ilyen, hogy chinatown bus, mindig én világosítom fel őket, hogy ezt nem csak így hívom, ez egy külön közlekedési eszköz), ahol rögtön beégtem. Lelkem egyik kis titkos büszkesége, hogy kültéren csak extrém körülmények között vagyok képes eltévedni - egyelőre még nem nagyon volt rá példa (más kérdés a beltér, de arról most nincs is szó, ugyebár ;-) ). Pláne térképpel. Kivéve, ha a térképen máshol jelöltem be a googlemapsen az érkezési pontot, mint ahova érkeztünk, de ez nem tűnt fel: ugyanis helyesen a H utca és a 8. utca kereszteződésére klikkeltem. Az egyetlen, amit senki nem mondott, hogy ebből négy darab van a városban: az északkeleti H8, az északnyugati H8, a délkeleti H8 és a délnyugati H8. Patrióta túlkapásként ugyanis az amcsik a Capitolium kupolája alatt határozták meg a kezdőpontot - és innen minden irányban elindulnak az A és 1. utcák. Hát gratulálok. Úgyhogy már-már a világegyetem összeomlása fenyegetett, hogy ugyanis a térképnek megfelelően haladunk, és mégsem olyan utca van előttünk, amilyennek lennie kéne, mikor Chris rájött a tévedés mibenlétére. Egy kicsi meghalt bennem a büszke feministából.

Aztán már sikerrel elnavigáltunk a Capitoliumhoz, ahol találkoztunk Chris egyik barátjával, egy lánnyal, és elindultunk a másikat megkeresni, egy fiút. Utóbbi a Capitoliumban dolgozik egy szenátornak, így szabadon bevihetett minket mindenfelé. A "szabadon" úgy értendő, hogy a végbéltükrözést még épp elkerültük, de se egy elemet, nem beszélve a fényképezőgépről, se egy kulcsot nem tarthattunk már a végén magunknál. De ne rohanjunk előre, legyünk tisztelettel a magasztos környezetre.

From Washington

Körbesétáltunk az ismert turistaútvonalon, megnéztük a kupola belsejét, láttam futólag egy Kossuth-szobrot, egy csehektől szerzett csillárt (nekem gyanús, hogy ez még világháborús "ajándék", legalábbis a magyarázat nem volt egyértelmű), a valaha itt ülésezett Legfelsőbb Bíróság üléstermét (ma már persze máshol vannak, kinőtték a helyet), Washington tervezett sírjának a helyét (elvileg a kupola közepén lett volna, egy szinttel lejjebb, és a kupola festményéről a saját sírhelyére nézett volna le), szobrokat és márványoszlopokat, lelkesítő filmet és maketteket: megcsináltuk rendesen. Viszont. Utána. Felmerült a kérdés, hogy érdekel-e minket az amerikai törvényhozás menete. Ááááá. Hát, akkor nézzünk be a szenátus ülésére. És tényleg, bemehettünk a kísérőnk miatt oda, ahol a szenátus vitája zajlott éppen (a szenátusban minden államból két képviselő van; a másik ház a kongresszus, ahol minden államból a lakosság arányának megfelelően választanak képviselőket - ez a kompromisszumos megoldása az amerikai képviseletnek; érdekes adalék, hogy egyetlen területnek nincsenek képviselői a törvényhozásban: Washington, DC-nek. Ebben a D.C. a District of Columbia, tehát nem igazi állam, csak "kerület", és egyetlen település tartozik ide: a főváros maga. A rendszámtáblákon minden államnak van valamilyen jelszava, pl. New York - The Empire State, Alabama - Sweet Home stb. Washington, D.C. ezzel szemben a "Taxation Without Representation" mottót választotta, ami azért ironikus, mert épp ennek az ellentétjével "No Taxation Without Representation" hadakoztak a brit uralkodói ház ellen még gyarmatkorukban; ma viszont ez a törvényhozás városának mottója... well, lehet, hogy nem csak a belgáknak van fura humora. Az ok egyébként mindemögött az, hogy a washingtoniak nagy része nem él állandóan a városban, hanem csak a képviselőség miatt odaköltözik, és az állandó lakosoknak az akarata egyébként is könnyebben érvényesül a közelség miatt). Tehát, bementünk a szenátus üléstermébe, ami kongott az ürességtől. Volt a republikánusok és a demokraták oldalán is egy-egy ember (férfi, ill. nő), aki irányította a folyamatokat, meg egy házelnök, aki felügyelte a vitát és az időt. Meg gyorsírónők középen, és elszórva a harmonikusabb térbeli elrendezés kedvéért még néhány ember. A vita egy republikánus indítványról szólt, hogy a szociális kiadásokat csökkentsék-e (háttérinfó: Obama kormánya épp az európai modellű szociális demokráciák irányába akar elmozdulni, ahol jóval nagyobb a szociális háló, azaz ha elveszti valaki az állását, azzal nem jár együtt a teljes egzisztenciális válság, ami miatt gyakran az utcára is kerülnek korábban tisztes középszinten élt emberek). Mindkét oldal beidézett embereket ("The Gentleman of New Jersey," "The Lady of California" - nem szarakodnak nevekkel, mindenki csak per úriember, ill. -asszony néven fut; amikor pedig egymást kell megszólítani, mindenkit "friend"-nek (barátom) hívnak, akkor is, ha épp küldik el a jó meleg francba), akik 1-2-3 percet kaptak, hogy elsorolják az érveiket, posztereket mutassanak be, válaszolhat rá az ellenoldal fél-1 percben, további időt szavazhatnak meg, ha kell még, de minden pörög, pontos, semmi lézengés. A teremben se. Továbbra sincs senki az épp következő beszélőkön kívül. A demokraták szerint inkább az állásteremtéssel kellene foglalkozni, a republikánusok szerint költségcsökkentéssel. Az álláspontok nem közelednek, de nem is számított rá senki. Az idő halad, dönteni kell. Szavazás. Öt percet kapnak a szenátorok, hogy leadják szavazatukat: egy azonosító kártyát kell bedugni a gépbe, igen-nem-tartózkodás (utóbbit itt "jelen volt"-nak [present] hívják). Ekkor beindulnak a kommunikációs csatornák, mint amikor az orvosokat riasztják, azonnal jöjjenek szavazni. Hamarosan elkezd tömeg formálódni, látjuk Nancy Pelosit, a házelnököt, Ron Pault, aki szintén indult az amerikai elnökségért, én mást nem ismerek. Nagy az öröm, találkozások, egymásra borulás; persze nincs mindenki jelen: mint megtudjuk, gyakran előfordul, hogy a szenátor megbízza valamelyik gyakornokot, hogy szavazzon, mert ő nem ér rá. A csapata már amúgy is egy héttel előre megállapítja, az adott kérdésben hogyan kellene neki szavaznia. Körültekintően áttanulmányozzák az anyagokat, az államukat érintő hatásokat vázolják, a párt véleményével ezt egybevetik, míg megszületik a döntés. A szenátor láttamozza, esetleg kér még plusz információt stb. Most amúgy arról szavaznak, akarják-e az eddigi vitát folytatni. Gyűlnek a szavazatok; mire letelik az idő, biztosan vezet a nem - megnyugszom. Ha már senki nem volt itt, akkor legalább nem akarják folytatni, ugye? De nincs vége a szavazásnak: az idő letelte után még azért lehet szavazgatni. Emberek és szavazatok érkeznek, fordul a kocka, egyre erősebb az igen. Végül toronymagasan győz: a közakarat az, hogy folytassák a vitát. A terem nyilván perceken belül kiürül. De ezt már mi sem várjuk meg: távozunk, bölcsebben, mint ahogy érkeztünk.

Folyt. köv.

From Washington

Eközben Kanadában...

Találós kérdés: a fenti képen hol van Edmonton? Segítségkép:

Tim Minchin

Most, hogy közeledek(! - de még ne igyunk előre a medve bőrére!) a disszertáció végéhez, el kell kezdenem összegyűjteni a köszönetnyilvánításhoz is az emberek és intézmények nevét. Hihetetlen csak belegondolni is, ki mindenki járult hozzá, hogy egyszer elkészüljön ez az önmagában azért (bármikor elismerem) jelentéktelen kis munka. Egy olyan embert szeretnék most kiemelni, aki kicsit kilóg a többiek közül: a leghalványabb elképzelése sincs arról, hogy mennyi nehéz pillanaton segített keresztül. Ladies and gentleman, Mr. Tim Minchin!

Amikor félkézzel gépelni tanultam, hogy a folyamatos jövőbeli kilátástalanság ellenére befejezzem a disszertációmat, akkor ezzel nyugtatott:


Amikor kedvetlen voltam:


Amikor romantikára vágytam:


És amikor ki akart törni belőlem a rock lázadó szelleme:


Ha valaha álláshoz jutok, akkor javasolni fogom, hogy a phdcomics.com és Tim Minchin a PhD-s mentálhigiénés órák törzsanyaga legyen. Addig is fogyasszátok egészséggel - és persze mértékkel (disclaimer: a napi nyolc óránál több timminchin élettani hatásait még vizsgálják brit tudósjelöltek)!

New Orleans 2.

Az előző rész tartalmából: Jazz Festival 1. nap, bevezetés a New Orleans-i konyha remekeibe, méréstan, geográfia, politika.

Folytatás.
Másnap viszonylag időben fölkeltem, kaptam amerikai palacsintát (szombatonként azt csinál Biljana Petar kedvéért), aztán elvitt kocsival Biljana a francia negyedbe (French Quarter) a francia piacra, ahol mindenféle helyi dolgot és szuvenírt lehet vásárolni. Ott kóboroltam egy darabig, aztán elkezdtem földeríteni a francia negyedet – a Mississippitől indultam, jó sárga és nagy folyó, aztán haladtam befelé.

From New Orleans

Itt talán érdemes pár szót szólni a tájékozódásról. Az amerikai városok egy jó része szép rácsos szerkezetű, ezért nagyon gyorsan átlátható. New Orleans ellenben nem ilyen egyszerű. A Mississippi épp kanyarogni talál a városban, és ezt a helyiek tisztelik. A folyó kanyarulatának megfelelően tervezték az utcákat, hogy azzal párhuzamosak legyenek, így viszont az észak-dél-kelet-nyugat jelölés kissé okafogyottá vált. Helyette bevezették a fel-le-folyó-tó irányjelzéseket, amik egyrészt a folyásirányt (fel-le), ill. a folyóhoz vagy az ellenkező oldalon levő tóhoz való közelítést jelentik. Ha útbaigazítást kapsz, az könnyen így hangozhat: menj két háztömböt föl, és hármat a folyóhoz. New Orleans-inak születni kell. (Egyébként ez még így sem teljesen igaz: állítólag az, hogy valakinek a családja két generáció óta New Orleansban él, még nem kvalifiálja őket a „New Orleans-i” megjelölésre a tősgyökeres N. O.-iak szemében.)

From New Orleans

Megnéztem, hol írta Faulkner az első regényét, majd végigsétáltam a Bourbon streeten, aztán visszastreetcaroztam (kb. olyan, mint a troli, csak híres és szép és zöld alatta a fű) a házba, ahonnan Biljana kivitt a JazzFestre, ő meg elment vizsgáztatni. Johnnal találkoztam a JazzFesten, de előtte meghallgattam a Brian Blade és a Fellowship Band nevű együttes koncertjét (szokatlan módon Brian Blade a dobos – nem sok együttest ismerek, ami dobos köré szerveződik, de ő annyira jó volt, hogy teljesen megértem), aztán ettem egy shrimp és okra gumpót (az okra szerintem valami kolbász lehet, a gumpo pedig a tapasztaltak alapján valamilyen sűrű, fűszeres levest jelent) meg mango freeze-t (kb. mangófagyi, csak nem tej-, hanem vízalapú, igen-igen finomra darált hókristályokból áll), és visszamentem a jazzsátorba Allen Toussaint Jazzity Projectjét meghallgatni. Ez is nagyon jó döntés volt, mert már hiányoltam is egy jó zongoraközpontú jazzkoncertet, de így ezt is kipipálhattam. Ebben amúgy játszott John egyik kollégája is, aki amellett, hogy egyetemi tanár, két profi zenekar tagja (a másik az Astral Project; nekem ez a felállás jobban bejött, de erről megoszlanak a vélemények), azért nem semmi. Estére pedig a nagyágyút tartogatták:a Pearl Jamet.
Nem indultam el túl korán, épp kezdtek, mikor odaértem, de ekkora tömegre azért nem számítottam. Elkezdtem befelé furakodni (nagyon durva, hogy még az iszonyatos tömeg kategóriában is valahogy kellemesen távolabb állnak az emberek, mint bárhol Európában, amit eddig láttam) Furakodtam befelé türelmesen, mások pedig szerencsére szorgalmasan törekedtek kifelé, mert nekik már sok volt ez a tömeg is (bezzeg!), úgyhogy ha még két napig tart a koncert, már az első sorig jutottam volna; így kényelmesen nézhettem a színpadot, és egy kivetítő előtt álltam. Az énekesnek egészen fantasztikus hangja van, tényleg hihetetlenül bársonyos, meleg hangja van – de persze kellően macsó is, mielőtt valaki rajongó még beszólna. A koncerten szerintem gyanúsan illuminált volt (elejtett dolgokat, néha elesett, melléugrott stb.), de még így is nagyon jól tudott énekelni – érdekelne egyszer józanon is. Megemlékezett arról is, amikor N.O.- ban lesittelték, meg kapcsoltatott valami Afganisztánban szolgáló amerikai katonákat, hogy hallgathassák a koncertet, meg adott a színpadon ivott borából az első sornak, szóval volt só is. :-) De tényleg nagy élmény volt a koncert; a második nap koncertjei részemről magasról verték az elsőket. Hétkor aztán megint találkoztunk Johnnal (ő nem furakodott be, helyette beugrott heavy metalt hallgatni, Jeff Becket), Biljana pedig összeszedett minket kocsival. Vacsira kaptunk teknőclevest (nyamm, nagyon jó!), aztán beszélgettünk a terveimről, projektjeimről stb.
Másnap nem sikerült nagyon korán kelnem, de utána gyorsan el is indultunk Petarral és Biljanával a városi akváriumba, mert szakadt az eső (az első két nap koncertjeire is végig zivatarokat-viharokat jósoltak, de még csak szemerkélő esőből se volt sok) – láttam fehér krokodilt meg ottereket (ez elvileg vidra, nem? De olyan hatalmasak voltak, hogy elbizonytalanodtam…), mindenféle mosolygós rájákat (azt annyira bírom, hogy a rája hasi oldalán levő kopoltyúk olyanok, mintha egy smiley lenne odarajzolva), kicsi és nagy csíkos és pöttyös halakat,

From New Orleans

tengeri csikót, cápákat, teknőcöt és mindent, mi jó falat. Petar kapott ajándékba egy kalózpisztolyt, én meg egy plüssráját. És megkezdődött a Ray wars (rájaháború). Ray ún. sting ray volt, ami kb. szúrós rája, és a farkával támadott, Petar meg próbálta lelőni. És persze egy idő után előlépett Ray őrmesterré, mikor már elég tapasztalatot szerzett a harcokban, aztán szupertulajdonságai lettek stb. – nagyon jól elszórakoztunk és elszórakoztattuk Biljanát is. Petar nagyon jó fej volt, tényleg vicces volt a rájaháború.

From New Orleans

Délután aztán John vitt el, először a francia negyedben mászkáltunk (kezdve a Louis Armstrong parkkal), aztán megmutogatott mindent, amit hirtelen lehetett, hol lakott Tennessee Williams, Kate Chopin, Walt Whitman, Sherwood Anderson; helyi anekdotákat mesélt el, nagyon élveztem azt is. Aztán kocsival átmentünk egy másik városrészbe, ahol a régi, ültetvényes házakból látni még néhányat, de körülöttük is csupa elegáns, hasonló stílusú, szintén legalább százéves házak állnak. Pár utcára tőlük viszont kezdődik a szegénynegyed. Megdöbbentő a kontraszt. Vacsorára gumpót ettünk és Biljana sütött southern pecan pie-t (déli pekándió tortát), ami megint nagyon fincsi volt. Ja, meg szinte mindig ettünk epret is, mert futólag megemlítettem, hogy a wikipedián olvastam, hogy épp most érik a híres louisianai eper, úgyhogy abból mindig volt otthon tartalékban.
Kis teszetoszáskodás után végül úgy döntöttem, mégis csak elmegyek hétfőn az eredeti tervek szerint, mert egy nappal áttenni a jegyemet nagyon drága lett volna. De így is annyira sűrű három napot töltöttem ott, hogy egy egész hétnek érződik.
Kaptam még ajándékba Mardi Gras-nyakláncokat (kb. farsang; ilyenkor a felvonulók mindig dobálnak a tömegnek gyöngyfüzéreket meg apró ajándékokat – pár év N.O.-ban lakás után több kilót sikerült felhalmozniuk Johnéknak, úgyhogy mindenkinek fog jutni, aki szeretné, hogy vigyek neki; lehet jelezni az igényeket ;-) ), kaját (helyi specialitásokat, amik gyorskajaként elkészíthetőek), recepteket stb. Mindvégig olyan szeretettel, figyelmességgel és törődéssel vettek körül, mintha sok év után hazatért gyerekük lennék – csak remélni tudom, hogy egyszer eljönnek Magyarországra, és majd visszaadhatom nekik mindezt.
Most pedig ülök a vonaton (jellemző egyébként a tömegközlekedésre, hogy egy N.O. nagyságú városból naponta három darab vonat indul: egy New York irányába, egy Chicago felé, egy pedig valamerre nyugatra), kések, de már nem olyan nagyon soká megérkezek, és akkor aztán egy évre elég blogotok lesz. :-)

New Orleans 1.

13 állammal, 31 órával és 0 perc alvással később megérkeztem New Orleansba. Az út vége nagyon látványos volt: egy hatalmas tó közepén száguldott a vonat, csak a két pár sín futott a vízen, ill. odébb ment az autóút egy külön hídon. Állítólag nem ez a közelben a leghosszabb híd: 23 mérföldnyi hidat építettek ugyanerre a tóra egy másik irányból – a mienk „csak” feleakkora volt. (Ó, a mértékegységekről külön tudnék órákat mesélni – a mai napig nem bírok itteni, nem-SI-ben gondolkodni. Fahrenheit, mérföld, láb, sőt négyzetláb (háromszáz négyzetlábas apartman. Ezen most csodálkozzak vagy szörnyülködjek?), hüvelyk, font, gallon – itt minden el van cseszve. A Fahrenheit az egyetlen, amit legitimnek fogadok el: az az elve, hogy az ember által normális esetben érzékelt hőmérsékleteket veszi alapul: mínusz kb. 30 Celsius foktól (legdurvább téli hideg) kb. plusz 40 Celsius fokig (emberi láz) terjed a 0-100 skála. Ez szerintem védhetőbb álláspont, mint a fagyáspont és forráspont. A többi viszont sima kicseszés. Miért jobb a 4 litert venni alapul (gallon), hogy aztán negyedenként (quarter) árulják a tejet? Na, de most nem erről van szó.)
Az út során legjobban az erdők tetszettek – Virginiában európaibbak, de sok kis vízmosással, tavacskákkal, Alabamában burjánzóbbak, liánosabbak, mocsarasabbak, és rengetegszer látni egész erdőnyi facsonkot meredni ki a meg-megszakadó lápból. Láttam szürkegémeket, fehér kócsagszerű madarakat, talán keselyűket, aligátorokat sajnos nem, de szerintem pusztán túl gyorsan mentünk hozzá, azért. Keltünk át nagy folyókon is (a térképről még majd kikeresem, miken), és sorban hagytuk el először a kukoricafarmokat a lekerekített tetejű oszlopraktáraikkal, aztán egyre több lett a hintaszékes-függőágyas veranda (miért van a függőágy mindig a veranda jobb oldalán?), elegáns-lezser, nyugodt déli házak.
A pályaudvaron már kinn várt Biljana és hétéves kisfia, Petar, a kocsiban pedig John. Nagy szeretettel és egy üveg vízzel vártak (másfél liter víz nem elég 31 órára, ha bárkinek szüksége lenne ilyen információra a közeljövőben, ellenben 8 szendvics megteszi, sok zöldséggel, bár a végére már nagyon unalmas lesz), hazavittek (láttam az autóból a szuperdómot, ahol a hurrikán ideje alatt menedéket találtak emberek, amúgy egy fedett focipálya), megvacsoráztattak, és feltehetőleg kidőltem aludni, mert arról a napról nincs igazából több emlékem.
Gyönyörű házban laknak, a város közepén, mégis kicsit suburban hatású városrészben: csupa családi ház, de mind régi, 100 éves, gyönyörűek, méltóságteljesek. A ház alsó szintjén gyakorlatilag minden tönkrement négy éve, amikor a Katrina pusztított a városban: a könyvek elvesztek (bölcsészpárról lévén szó, talán nem vétek ezzel kezdenem; bele se merek gondolni, mik lehettek a polcon), egy zongora, a bútorok, a szőnyegek (családi örökségek, eredeti perzsaszőnyegek), újra kellett rakni a kandallókat, a konyhát és fürdőket teljesen újraépíteni – és bármelyik pillanatban betoppanhat egy újabb hurrikán; anyagilag pedig erősen megsínylették ezt az időszakot. Ottlétem alatt a Katrina-jelenségről rengeteget hallok: még évtizedek kellenek a városnak, hogy kiheverje a csapást. És olyan visszásságokra is fény derül, mint hogy a benzin árát gyakorlatilag óránként megemelték egy dollárral, mikor mindenkinek evakuálnia kellett, pedig a központi, szövetségi tartalékokhoz adtak hozzáférést az olajcégeknek.
Rengeteg családi fénykép, Biljana saját festményei, a világ minden tájáról összeválogatott dísztárgyak (Biljana különösen sokat utazott, de John is megfordult jó pár helyen); nagyon otthonos az összhatás. Egy kiadós alvás és reggeli után aztán rátértünk Biljanával a komoly dolgokra: elmentünk a New Orleans Jazz and Heritage Festivalra. Egy ügetőpályát alakítanak át ilyenkor, van kb. hét sátor (de ezek is több ezer embert tudnak befogadni) és három fedetlen nagyszínpad, az egészen kb. 150.000 ember fordul meg naponta (szerintem ezt jócskán felülmúlták szombaton). Benéztünk először a gospelsátorba, üldögéltünk kicsit, aztán tent-hoppingoltunk tovább az egyik jazzsátorba, ott épp dixielandszerű zenét játszottak (amúgy jellemzőbb volt az instrumentális jazz, mint a vokális, és leginkább modern jazzet játszottak, de nem igazán experimentálisat – én ezzel boldog is voltam, bár örültem, mikor klasszikus jazzre is sor került), körbenéztünk a kézműveseknél (szerencsére annyira drága volt minden, hogy komolyan még csak kísértésbe se estem), aztán letelepedtünk az egyik nyílt színpadnál, belehallgattunk egy-két Louis Armstrong-feldolgozásba, aztán elmentünk kajálni. Biljana rögtön mélyvízbe dobott, ill. épp csak a mocsárba: aligátorszendvicset ettem, ún. gator po-boy-t. (Igen, ez angolul van. ;-) )

From New Orleans

New Orleansban, hála a francia, spanyol, afrikai és közép-amerikai kultúrák találkozásának, a kaják nagyon fűszeresek; a cajun konyhából bármit kóstoltam, teljesen odáig voltam érte. Pedig aztán miket kóstoltam! De addig még el kell jutni. A gator po-boynak is, mint mindennek, saját fűszerezése van: egy shrimp po-boy már másik szósszal készül, viszont mindenhol ugyanaz a recept alapján készítik az aligátorszenyát. Az esti koncertet Aretha Franklin lemondta (már nagyon idős, biztosan egészségügyi problémái támadtak, de remélem, nem súlyosak…), de rögtön jelentették is be, hogy helyette Earth, Wind and Fire lesz. Biljana viszont mindenképpen a Gipsy Kingset akarta megnézni, nekem meg mindegy volt, úgyhogy maradtam vele; először Jose Feliciano zenélt, utána meg a Gipsy Kings – és este hétkor vége is volt a fesztiválnak, mindent bezártak, holnap folytatjuk. Talán emiatt is volt, hogy minden korosztály szinte egyenlő mértékben volt képviselve, és ugyan ittak az emberek alkoholt, nem voltak tántorgó részegek. Helyette Cartman rémálma: egy város tele hippikkel, színes ruhákban, békejelekkel, mosolyogva, táncolva – a fesztivál és a város is hippimennyország, a kettő együtt meg már nem is tudom, micsoda. Mindkét főkoncert jó volt, de nekem túl poposak; ennek ellenére nagyon jót táncoltunk a végére már.
Este pedig elvittek az egyik kedvenc éttermükbe vacsorázni (a közelibe nem jutottunk be – a fesztiválozók miatt annyian vártak bejutásra, hogy záróráig még beérni sem tudtunk volna, nemhogy rendelni). És hát New Orleans nemcsak a mocsarak, hanem az óceán partján is van (na jó, 200 mérföldre onnan, de majdnem a partján), tehát az aligátor mellett a másik specialitás a tengeri kaja. Előételnek valami rákjellegűt ettünk, ami meg volt főzve, de nemhogy a lábai, csápjai, hanem még a szeme is rajta volt. Ezt meg kellett ragadni kézzel (ez volt az egyetlen pont, ahol egy fél pillanatot azért hezitáltam, de hát helyi specialitást visszautasítani nem lehet, gyerünk!), letörni a farkát, a másik végét is letörni, kettérepeszteni, kivenni a farokhúst, kivenni belőle egy fekete szalagot, ami az emésztőcsatorna, és jóízűen elrágcsálni. Aztán az ollókat lehentelni (azt nem tudtam megcsinálni, mert a csuklómnak tényleg túl kemény volt a rákpáncél, úgyhogy ez alól felmentést kaptam), és elvileg azt is kienni, majd a törzsön keresztül az agyat kiszívni. Ezt megpróbáltam, nem ment, hagytam is ennyiben. Viszont a farokszétcsócsálás is nagyon bonyolult, úgyhogy miközben mészároltam, Biljana mindig adott kész falatokat is, hogy azért egyek is. :-) Ez is nagyon fűszeres volt, de amióta az indiait is külön fűszeresen kérem Brooklynban (egyszer bátorkodtam ezt megtenni, legközelebb meggondolom), azóta bírom az ilyesmit. Aztán egy nagy tálat feleztünk el Biljanával: volt rajta kagyló, shrimp (koktélrák), crawfish (gőzöm sincsen, milyen hal, de finom) és puharák (ennek nem ez a neve, csak azt tudja, hogy az előző páncélját már levetette, mert kinőtte, a következőt viszont még nem növesztette meg, úgyhogy gond nélkül belakmározható). Legjobban a rántott kagyló ízlett (minden rántva volt, és hozzá tormás-citromos-kecsapos szószt kellett enni), az hihetetlenül omlós és finom volt, de a többi is igen jó volt.

I see trees of green…

Nesze nektek, most aztán kaptok blogot. Harminc óra vonaton New Orleans felé. Nemrég jöttem meg Barbadosról, kilengtem egyet Seattle-be, vendégül láttam két kedves barátomat (kihelyezett Work-in-Regress ülést tartottunk, szigorúan szakmai alapon), és máris úton vagyok New Orleansba. „And I think to myself: what a wondeful world!”

A fülembe (mi más) Louis Armstrong szól, hogy kellőképpen felkészülten érkezzek meg a jazz fővárosába. Három nap csak, de milyen! Az egyik kedvenc Pound-kutatóm családja fog vendégül látni, együtt (is) megyünk majd koncertekre: Aretha Franklin, Pearl Jam, Van Morrison, B.B. King, de persze minden sarkon szól majd a zene, győzzön majd a lábam átállni egyik taktusról a másikra.

És akkor persze maga New Orleans, a francia a negyed, csipkeházak, a streetcar named Desire (amit egy diák, Egri Péter anekdotája szerint, Dezirének gondolt; gondolom, tribute to Cseh Tamás), a cajun konyha, „Sitting in the sun, counting my money, fanned by summer breeze”. Már a fesztiválozás gondolatától évekkel megfiatalodtam; kaptam szakmai tanácsot is a sárban fetrengős fesztiválozás mikéntjéről (zivatarokat várnak hétvégére). Épp Trentonba értünk – vajon ez ugyanaz a Trenton, ahonnan „Mary Moore of Trenton”, Pound egyik szerelme és menyasszonya volt?

A vonat egyébként nagyon kényelmes, és igen! van áram is, úgyhogy akár végig használhatom majd a laptopomat. Alig mertem ennyit remélni, túl jó hozzám a sors. Gyorsan megyünk, láthatólag gyorsabban, mint az európai vonatok (TGV-t leszámítva; az a gyanúm, hogy azon én még nem ültem…), de azért a shinkansen mögött lemaradna. Jó sok hely van a lábamnál, az ülés hátradönthető (nem csak centiket), lábtámasszal – de hát ki akar aludni, mikor számítógépezni is lehet? ;-)) Még csak le se fagyasztanak, pedig az amcsik különös örömüket lelik abban, hogy furmányos módon, de azért biztonsággal megkülönböztessék a külföldieket: márciustól októberig megy a légkondi minden épületben (irodákban, könyvtárakban); akik flip-flopban, pántos trikóban és rövidnadrágban üldögélnek, azok amerikaiak, akik pedig pulcsiban és kabátban, csizmában és esetleg még könnyű plédben is, azok külföldiek.


Megosztok veletek két mostani felfedezést is, aminek az a különlegessége, hogy nem fogmosás közben jöttem rájuk. Sose gondoltam volna, hogy más része is lehet a napnak, ami olyan sűrűn kreatív, mint a fogmosás. Tegnap, miközben Brooklyn és Queens térképét nézegettem (mint kiderült, nem fogmosás közben), nagy felfedezést tettem. Van jó pár zöld folt a térképen, nem csak felhőkarcolók vannak a városban – de minden zöldterület, kivéve a Prospect Parkot, temető. Belegondoltam, hogy az élők a halottakon élősködnek: a maguk halott, élettelen környezetéből, ha életre vágynak, a halottak közé mennek; és viszont, a halottak táplálják és éltetik az élőket. Azt eddig is tudtuk, hogy a lebomló szervesanyagból hogyan támad új élet, hogy az emberi testből is humusz lesz, az élet forrása, ez viszont most új dimenzió: nem biológiai, hanem kulturális eredetű. A halottaktól való félelem (kevésbé higiénikus századokban a holttest komoly egészségügyi kockázatot is jelentett), ill. az irántuk érzett tisztelet miatt a területük, a temető, a civilizáció peremén kívülre került: nyugalommal, zavaratlansággal szentelték meg a földet, mely most hálából (vagy tehetetlenségében) éltető levegővel látja el a városokat. Az emberiség, mely kizárja a halottakat a világból, és egyre inkább a gondolatokon kívül is tolja jelenlétüket, erélyes tiltakozással találkozik: a halottak gandi-i lélekjelenléttel és szeretettel torolják meg sérelmeiket. Azért milyen gyönyörű is egy térkép!

A másik, ami érdekesre rájöttem, szintén az idővel kapcsolatos. Otthon nagy divatja van annak, hogy súlytalan, közkeletű tévedésért is az úri közönség céltáblájává váljon valaki. Ilyenek a nyelvtannácik, akik szinte mindig maguk is bizonytalanok a helyesírás és grammatika területén, de egy-két ökölszabállyal szívesen behúznak egy balegyenest. Egy másik hasonló terület az évtizedek, -századok és –ezredek számolása: tudvalevő, hogy minden egység az 1-es évvel kezdődik és a 0-sal fejeződik be (pl. 2001-2010 egy évtized). Ennek az elképzelésnek az az alapja, hogy nem volt 0. év a történelemben (miért, 1-es volt?), így nem kezdhetjük azzal a számolást. (Hozzá kell tennem, magam is egyetértek ezzel az elképzeléssel.) Viszont, ha belegondolunk az amerikai típusú óraszámításba, elgondolkodtató dolgot látunk. A 12-es (kvázi a 0) kétszer fordul elő: 12 a.m. és 12 p.m. Igazából mindig bizonytalan vagyok, hogy melyik melyik, de elárulom: a 12 p.m. a dél, a 12 a.m. az éjfél (talán könnyebben megjegyezhető, hogy a magánhangzó a magánhangzóval jár: A.m. = Éjfél). Ami azt is jelenti, hogy a 12 p.m. nem a délelőttöt fejezi be, hanem a délutánt kezdi, a 12 a.m. pedig nem az utolsó esti óra, hanem a 0. hajnali. Tehát épp hogy „0”-val kezdődik az időszámítás: egy óra van még az 1. előtt. A koncepció tehát létezik a világban.

Philadelphia. Ó, boldog város! :-D Most pedig kicsit foglalkozom a disszertációmmal is.