I see trees of green…

Nesze nektek, most aztán kaptok blogot. Harminc óra vonaton New Orleans felé. Nemrég jöttem meg Barbadosról, kilengtem egyet Seattle-be, vendégül láttam két kedves barátomat (kihelyezett Work-in-Regress ülést tartottunk, szigorúan szakmai alapon), és máris úton vagyok New Orleansba. „And I think to myself: what a wondeful world!”

A fülembe (mi más) Louis Armstrong szól, hogy kellőképpen felkészülten érkezzek meg a jazz fővárosába. Három nap csak, de milyen! Az egyik kedvenc Pound-kutatóm családja fog vendégül látni, együtt (is) megyünk majd koncertekre: Aretha Franklin, Pearl Jam, Van Morrison, B.B. King, de persze minden sarkon szól majd a zene, győzzön majd a lábam átállni egyik taktusról a másikra.

És akkor persze maga New Orleans, a francia a negyed, csipkeházak, a streetcar named Desire (amit egy diák, Egri Péter anekdotája szerint, Dezirének gondolt; gondolom, tribute to Cseh Tamás), a cajun konyha, „Sitting in the sun, counting my money, fanned by summer breeze”. Már a fesztiválozás gondolatától évekkel megfiatalodtam; kaptam szakmai tanácsot is a sárban fetrengős fesztiválozás mikéntjéről (zivatarokat várnak hétvégére). Épp Trentonba értünk – vajon ez ugyanaz a Trenton, ahonnan „Mary Moore of Trenton”, Pound egyik szerelme és menyasszonya volt?

A vonat egyébként nagyon kényelmes, és igen! van áram is, úgyhogy akár végig használhatom majd a laptopomat. Alig mertem ennyit remélni, túl jó hozzám a sors. Gyorsan megyünk, láthatólag gyorsabban, mint az európai vonatok (TGV-t leszámítva; az a gyanúm, hogy azon én még nem ültem…), de azért a shinkansen mögött lemaradna. Jó sok hely van a lábamnál, az ülés hátradönthető (nem csak centiket), lábtámasszal – de hát ki akar aludni, mikor számítógépezni is lehet? ;-)) Még csak le se fagyasztanak, pedig az amcsik különös örömüket lelik abban, hogy furmányos módon, de azért biztonsággal megkülönböztessék a külföldieket: márciustól októberig megy a légkondi minden épületben (irodákban, könyvtárakban); akik flip-flopban, pántos trikóban és rövidnadrágban üldögélnek, azok amerikaiak, akik pedig pulcsiban és kabátban, csizmában és esetleg még könnyű plédben is, azok külföldiek.


Megosztok veletek két mostani felfedezést is, aminek az a különlegessége, hogy nem fogmosás közben jöttem rájuk. Sose gondoltam volna, hogy más része is lehet a napnak, ami olyan sűrűn kreatív, mint a fogmosás. Tegnap, miközben Brooklyn és Queens térképét nézegettem (mint kiderült, nem fogmosás közben), nagy felfedezést tettem. Van jó pár zöld folt a térképen, nem csak felhőkarcolók vannak a városban – de minden zöldterület, kivéve a Prospect Parkot, temető. Belegondoltam, hogy az élők a halottakon élősködnek: a maguk halott, élettelen környezetéből, ha életre vágynak, a halottak közé mennek; és viszont, a halottak táplálják és éltetik az élőket. Azt eddig is tudtuk, hogy a lebomló szervesanyagból hogyan támad új élet, hogy az emberi testből is humusz lesz, az élet forrása, ez viszont most új dimenzió: nem biológiai, hanem kulturális eredetű. A halottaktól való félelem (kevésbé higiénikus századokban a holttest komoly egészségügyi kockázatot is jelentett), ill. az irántuk érzett tisztelet miatt a területük, a temető, a civilizáció peremén kívülre került: nyugalommal, zavaratlansággal szentelték meg a földet, mely most hálából (vagy tehetetlenségében) éltető levegővel látja el a városokat. Az emberiség, mely kizárja a halottakat a világból, és egyre inkább a gondolatokon kívül is tolja jelenlétüket, erélyes tiltakozással találkozik: a halottak gandi-i lélekjelenléttel és szeretettel torolják meg sérelmeiket. Azért milyen gyönyörű is egy térkép!

A másik, ami érdekesre rájöttem, szintén az idővel kapcsolatos. Otthon nagy divatja van annak, hogy súlytalan, közkeletű tévedésért is az úri közönség céltáblájává váljon valaki. Ilyenek a nyelvtannácik, akik szinte mindig maguk is bizonytalanok a helyesírás és grammatika területén, de egy-két ökölszabállyal szívesen behúznak egy balegyenest. Egy másik hasonló terület az évtizedek, -századok és –ezredek számolása: tudvalevő, hogy minden egység az 1-es évvel kezdődik és a 0-sal fejeződik be (pl. 2001-2010 egy évtized). Ennek az elképzelésnek az az alapja, hogy nem volt 0. év a történelemben (miért, 1-es volt?), így nem kezdhetjük azzal a számolást. (Hozzá kell tennem, magam is egyetértek ezzel az elképzeléssel.) Viszont, ha belegondolunk az amerikai típusú óraszámításba, elgondolkodtató dolgot látunk. A 12-es (kvázi a 0) kétszer fordul elő: 12 a.m. és 12 p.m. Igazából mindig bizonytalan vagyok, hogy melyik melyik, de elárulom: a 12 p.m. a dél, a 12 a.m. az éjfél (talán könnyebben megjegyezhető, hogy a magánhangzó a magánhangzóval jár: A.m. = Éjfél). Ami azt is jelenti, hogy a 12 p.m. nem a délelőttöt fejezi be, hanem a délutánt kezdi, a 12 a.m. pedig nem az utolsó esti óra, hanem a 0. hajnali. Tehát épp hogy „0”-val kezdődik az időszámítás: egy óra van még az 1. előtt. A koncepció tehát létezik a világban.

Philadelphia. Ó, boldog város! :-D Most pedig kicsit foglalkozom a disszertációmmal is.