New Orleans 2.

Az előző rész tartalmából: Jazz Festival 1. nap, bevezetés a New Orleans-i konyha remekeibe, méréstan, geográfia, politika.

Folytatás.
Másnap viszonylag időben fölkeltem, kaptam amerikai palacsintát (szombatonként azt csinál Biljana Petar kedvéért), aztán elvitt kocsival Biljana a francia negyedbe (French Quarter) a francia piacra, ahol mindenféle helyi dolgot és szuvenírt lehet vásárolni. Ott kóboroltam egy darabig, aztán elkezdtem földeríteni a francia negyedet – a Mississippitől indultam, jó sárga és nagy folyó, aztán haladtam befelé.

From New Orleans

Itt talán érdemes pár szót szólni a tájékozódásról. Az amerikai városok egy jó része szép rácsos szerkezetű, ezért nagyon gyorsan átlátható. New Orleans ellenben nem ilyen egyszerű. A Mississippi épp kanyarogni talál a városban, és ezt a helyiek tisztelik. A folyó kanyarulatának megfelelően tervezték az utcákat, hogy azzal párhuzamosak legyenek, így viszont az észak-dél-kelet-nyugat jelölés kissé okafogyottá vált. Helyette bevezették a fel-le-folyó-tó irányjelzéseket, amik egyrészt a folyásirányt (fel-le), ill. a folyóhoz vagy az ellenkező oldalon levő tóhoz való közelítést jelentik. Ha útbaigazítást kapsz, az könnyen így hangozhat: menj két háztömböt föl, és hármat a folyóhoz. New Orleans-inak születni kell. (Egyébként ez még így sem teljesen igaz: állítólag az, hogy valakinek a családja két generáció óta New Orleansban él, még nem kvalifiálja őket a „New Orleans-i” megjelölésre a tősgyökeres N. O.-iak szemében.)

From New Orleans

Megnéztem, hol írta Faulkner az első regényét, majd végigsétáltam a Bourbon streeten, aztán visszastreetcaroztam (kb. olyan, mint a troli, csak híres és szép és zöld alatta a fű) a házba, ahonnan Biljana kivitt a JazzFestre, ő meg elment vizsgáztatni. Johnnal találkoztam a JazzFesten, de előtte meghallgattam a Brian Blade és a Fellowship Band nevű együttes koncertjét (szokatlan módon Brian Blade a dobos – nem sok együttest ismerek, ami dobos köré szerveződik, de ő annyira jó volt, hogy teljesen megértem), aztán ettem egy shrimp és okra gumpót (az okra szerintem valami kolbász lehet, a gumpo pedig a tapasztaltak alapján valamilyen sűrű, fűszeres levest jelent) meg mango freeze-t (kb. mangófagyi, csak nem tej-, hanem vízalapú, igen-igen finomra darált hókristályokból áll), és visszamentem a jazzsátorba Allen Toussaint Jazzity Projectjét meghallgatni. Ez is nagyon jó döntés volt, mert már hiányoltam is egy jó zongoraközpontú jazzkoncertet, de így ezt is kipipálhattam. Ebben amúgy játszott John egyik kollégája is, aki amellett, hogy egyetemi tanár, két profi zenekar tagja (a másik az Astral Project; nekem ez a felállás jobban bejött, de erről megoszlanak a vélemények), azért nem semmi. Estére pedig a nagyágyút tartogatták:a Pearl Jamet.
Nem indultam el túl korán, épp kezdtek, mikor odaértem, de ekkora tömegre azért nem számítottam. Elkezdtem befelé furakodni (nagyon durva, hogy még az iszonyatos tömeg kategóriában is valahogy kellemesen távolabb állnak az emberek, mint bárhol Európában, amit eddig láttam) Furakodtam befelé türelmesen, mások pedig szerencsére szorgalmasan törekedtek kifelé, mert nekik már sok volt ez a tömeg is (bezzeg!), úgyhogy ha még két napig tart a koncert, már az első sorig jutottam volna; így kényelmesen nézhettem a színpadot, és egy kivetítő előtt álltam. Az énekesnek egészen fantasztikus hangja van, tényleg hihetetlenül bársonyos, meleg hangja van – de persze kellően macsó is, mielőtt valaki rajongó még beszólna. A koncerten szerintem gyanúsan illuminált volt (elejtett dolgokat, néha elesett, melléugrott stb.), de még így is nagyon jól tudott énekelni – érdekelne egyszer józanon is. Megemlékezett arról is, amikor N.O.- ban lesittelték, meg kapcsoltatott valami Afganisztánban szolgáló amerikai katonákat, hogy hallgathassák a koncertet, meg adott a színpadon ivott borából az első sornak, szóval volt só is. :-) De tényleg nagy élmény volt a koncert; a második nap koncertjei részemről magasról verték az elsőket. Hétkor aztán megint találkoztunk Johnnal (ő nem furakodott be, helyette beugrott heavy metalt hallgatni, Jeff Becket), Biljana pedig összeszedett minket kocsival. Vacsira kaptunk teknőclevest (nyamm, nagyon jó!), aztán beszélgettünk a terveimről, projektjeimről stb.
Másnap nem sikerült nagyon korán kelnem, de utána gyorsan el is indultunk Petarral és Biljanával a városi akváriumba, mert szakadt az eső (az első két nap koncertjeire is végig zivatarokat-viharokat jósoltak, de még csak szemerkélő esőből se volt sok) – láttam fehér krokodilt meg ottereket (ez elvileg vidra, nem? De olyan hatalmasak voltak, hogy elbizonytalanodtam…), mindenféle mosolygós rájákat (azt annyira bírom, hogy a rája hasi oldalán levő kopoltyúk olyanok, mintha egy smiley lenne odarajzolva), kicsi és nagy csíkos és pöttyös halakat,

From New Orleans

tengeri csikót, cápákat, teknőcöt és mindent, mi jó falat. Petar kapott ajándékba egy kalózpisztolyt, én meg egy plüssráját. És megkezdődött a Ray wars (rájaháború). Ray ún. sting ray volt, ami kb. szúrós rája, és a farkával támadott, Petar meg próbálta lelőni. És persze egy idő után előlépett Ray őrmesterré, mikor már elég tapasztalatot szerzett a harcokban, aztán szupertulajdonságai lettek stb. – nagyon jól elszórakoztunk és elszórakoztattuk Biljanát is. Petar nagyon jó fej volt, tényleg vicces volt a rájaháború.

From New Orleans

Délután aztán John vitt el, először a francia negyedben mászkáltunk (kezdve a Louis Armstrong parkkal), aztán megmutogatott mindent, amit hirtelen lehetett, hol lakott Tennessee Williams, Kate Chopin, Walt Whitman, Sherwood Anderson; helyi anekdotákat mesélt el, nagyon élveztem azt is. Aztán kocsival átmentünk egy másik városrészbe, ahol a régi, ültetvényes házakból látni még néhányat, de körülöttük is csupa elegáns, hasonló stílusú, szintén legalább százéves házak állnak. Pár utcára tőlük viszont kezdődik a szegénynegyed. Megdöbbentő a kontraszt. Vacsorára gumpót ettünk és Biljana sütött southern pecan pie-t (déli pekándió tortát), ami megint nagyon fincsi volt. Ja, meg szinte mindig ettünk epret is, mert futólag megemlítettem, hogy a wikipedián olvastam, hogy épp most érik a híres louisianai eper, úgyhogy abból mindig volt otthon tartalékban.
Kis teszetoszáskodás után végül úgy döntöttem, mégis csak elmegyek hétfőn az eredeti tervek szerint, mert egy nappal áttenni a jegyemet nagyon drága lett volna. De így is annyira sűrű három napot töltöttem ott, hogy egy egész hétnek érződik.
Kaptam még ajándékba Mardi Gras-nyakláncokat (kb. farsang; ilyenkor a felvonulók mindig dobálnak a tömegnek gyöngyfüzéreket meg apró ajándékokat – pár év N.O.-ban lakás után több kilót sikerült felhalmozniuk Johnéknak, úgyhogy mindenkinek fog jutni, aki szeretné, hogy vigyek neki; lehet jelezni az igényeket ;-) ), kaját (helyi specialitásokat, amik gyorskajaként elkészíthetőek), recepteket stb. Mindvégig olyan szeretettel, figyelmességgel és törődéssel vettek körül, mintha sok év után hazatért gyerekük lennék – csak remélni tudom, hogy egyszer eljönnek Magyarországra, és majd visszaadhatom nekik mindezt.
Most pedig ülök a vonaton (jellemző egyébként a tömegközlekedésre, hogy egy N.O. nagyságú városból naponta három darab vonat indul: egy New York irányába, egy Chicago felé, egy pedig valamerre nyugatra), kések, de már nem olyan nagyon soká megérkezek, és akkor aztán egy évre elég blogotok lesz. :-)