Washington 1.

No, most már épp elég lemaradást hoztam össze ahhoz, hogy tudjak miről mesélni. Azért érzem én, hogy álláshelyzet és csuklósztori ide vagy oda, meg kell, hogy becsüljem a sorsomat, és örüljek a fejemnek, hogy itt lehetek. :-) Jelenleg az az álláspontom az Élet Nagy Kérdéseivel kapcsolatban, hogy akárhogy is alakul a szakmai sorsom, mégiscsak megérte ezt a sok időt és energiát belefektetni a PhD-be, mert ilyen élményekkel egy szekérderék unokát halálra lehet untatni majd.

Kezdjük akkor az első kiruccanással: az emberiség nagy része által használt naptár szerint két napot töltöttem Washingtonban; szerintem egy bő hét volt az. Teljesen véletlenül úgy alakult, hogy a szembesrác, alias Chris, ugyanakkorra tervezett egy washingtoni koncerttel egybekötött barátlátogatást, mint amikorra én múzeumozást. Akkor már akár együtt is mehetünk; így pl. ingyenszálláshoz is jutok éjszakára. ;-) Ötórás buszozás után megérkeztünk Chinatownba (ja, vicces: az amcsik sose hiszik el, hogy létezik ilyen, hogy chinatown bus, mindig én világosítom fel őket, hogy ezt nem csak így hívom, ez egy külön közlekedési eszköz), ahol rögtön beégtem. Lelkem egyik kis titkos büszkesége, hogy kültéren csak extrém körülmények között vagyok képes eltévedni - egyelőre még nem nagyon volt rá példa (más kérdés a beltér, de arról most nincs is szó, ugyebár ;-) ). Pláne térképpel. Kivéve, ha a térképen máshol jelöltem be a googlemapsen az érkezési pontot, mint ahova érkeztünk, de ez nem tűnt fel: ugyanis helyesen a H utca és a 8. utca kereszteződésére klikkeltem. Az egyetlen, amit senki nem mondott, hogy ebből négy darab van a városban: az északkeleti H8, az északnyugati H8, a délkeleti H8 és a délnyugati H8. Patrióta túlkapásként ugyanis az amcsik a Capitolium kupolája alatt határozták meg a kezdőpontot - és innen minden irányban elindulnak az A és 1. utcák. Hát gratulálok. Úgyhogy már-már a világegyetem összeomlása fenyegetett, hogy ugyanis a térképnek megfelelően haladunk, és mégsem olyan utca van előttünk, amilyennek lennie kéne, mikor Chris rájött a tévedés mibenlétére. Egy kicsi meghalt bennem a büszke feministából.

Aztán már sikerrel elnavigáltunk a Capitoliumhoz, ahol találkoztunk Chris egyik barátjával, egy lánnyal, és elindultunk a másikat megkeresni, egy fiút. Utóbbi a Capitoliumban dolgozik egy szenátornak, így szabadon bevihetett minket mindenfelé. A "szabadon" úgy értendő, hogy a végbéltükrözést még épp elkerültük, de se egy elemet, nem beszélve a fényképezőgépről, se egy kulcsot nem tarthattunk már a végén magunknál. De ne rohanjunk előre, legyünk tisztelettel a magasztos környezetre.

From Washington

Körbesétáltunk az ismert turistaútvonalon, megnéztük a kupola belsejét, láttam futólag egy Kossuth-szobrot, egy csehektől szerzett csillárt (nekem gyanús, hogy ez még világháborús "ajándék", legalábbis a magyarázat nem volt egyértelmű), a valaha itt ülésezett Legfelsőbb Bíróság üléstermét (ma már persze máshol vannak, kinőtték a helyet), Washington tervezett sírjának a helyét (elvileg a kupola közepén lett volna, egy szinttel lejjebb, és a kupola festményéről a saját sírhelyére nézett volna le), szobrokat és márványoszlopokat, lelkesítő filmet és maketteket: megcsináltuk rendesen. Viszont. Utána. Felmerült a kérdés, hogy érdekel-e minket az amerikai törvényhozás menete. Ááááá. Hát, akkor nézzünk be a szenátus ülésére. És tényleg, bemehettünk a kísérőnk miatt oda, ahol a szenátus vitája zajlott éppen (a szenátusban minden államból két képviselő van; a másik ház a kongresszus, ahol minden államból a lakosság arányának megfelelően választanak képviselőket - ez a kompromisszumos megoldása az amerikai képviseletnek; érdekes adalék, hogy egyetlen területnek nincsenek képviselői a törvényhozásban: Washington, DC-nek. Ebben a D.C. a District of Columbia, tehát nem igazi állam, csak "kerület", és egyetlen település tartozik ide: a főváros maga. A rendszámtáblákon minden államnak van valamilyen jelszava, pl. New York - The Empire State, Alabama - Sweet Home stb. Washington, D.C. ezzel szemben a "Taxation Without Representation" mottót választotta, ami azért ironikus, mert épp ennek az ellentétjével "No Taxation Without Representation" hadakoztak a brit uralkodói ház ellen még gyarmatkorukban; ma viszont ez a törvényhozás városának mottója... well, lehet, hogy nem csak a belgáknak van fura humora. Az ok egyébként mindemögött az, hogy a washingtoniak nagy része nem él állandóan a városban, hanem csak a képviselőség miatt odaköltözik, és az állandó lakosoknak az akarata egyébként is könnyebben érvényesül a közelség miatt). Tehát, bementünk a szenátus üléstermébe, ami kongott az ürességtől. Volt a republikánusok és a demokraták oldalán is egy-egy ember (férfi, ill. nő), aki irányította a folyamatokat, meg egy házelnök, aki felügyelte a vitát és az időt. Meg gyorsírónők középen, és elszórva a harmonikusabb térbeli elrendezés kedvéért még néhány ember. A vita egy republikánus indítványról szólt, hogy a szociális kiadásokat csökkentsék-e (háttérinfó: Obama kormánya épp az európai modellű szociális demokráciák irányába akar elmozdulni, ahol jóval nagyobb a szociális háló, azaz ha elveszti valaki az állását, azzal nem jár együtt a teljes egzisztenciális válság, ami miatt gyakran az utcára is kerülnek korábban tisztes középszinten élt emberek). Mindkét oldal beidézett embereket ("The Gentleman of New Jersey," "The Lady of California" - nem szarakodnak nevekkel, mindenki csak per úriember, ill. -asszony néven fut; amikor pedig egymást kell megszólítani, mindenkit "friend"-nek (barátom) hívnak, akkor is, ha épp küldik el a jó meleg francba), akik 1-2-3 percet kaptak, hogy elsorolják az érveiket, posztereket mutassanak be, válaszolhat rá az ellenoldal fél-1 percben, további időt szavazhatnak meg, ha kell még, de minden pörög, pontos, semmi lézengés. A teremben se. Továbbra sincs senki az épp következő beszélőkön kívül. A demokraták szerint inkább az állásteremtéssel kellene foglalkozni, a republikánusok szerint költségcsökkentéssel. Az álláspontok nem közelednek, de nem is számított rá senki. Az idő halad, dönteni kell. Szavazás. Öt percet kapnak a szenátorok, hogy leadják szavazatukat: egy azonosító kártyát kell bedugni a gépbe, igen-nem-tartózkodás (utóbbit itt "jelen volt"-nak [present] hívják). Ekkor beindulnak a kommunikációs csatornák, mint amikor az orvosokat riasztják, azonnal jöjjenek szavazni. Hamarosan elkezd tömeg formálódni, látjuk Nancy Pelosit, a házelnököt, Ron Pault, aki szintén indult az amerikai elnökségért, én mást nem ismerek. Nagy az öröm, találkozások, egymásra borulás; persze nincs mindenki jelen: mint megtudjuk, gyakran előfordul, hogy a szenátor megbízza valamelyik gyakornokot, hogy szavazzon, mert ő nem ér rá. A csapata már amúgy is egy héttel előre megállapítja, az adott kérdésben hogyan kellene neki szavaznia. Körültekintően áttanulmányozzák az anyagokat, az államukat érintő hatásokat vázolják, a párt véleményével ezt egybevetik, míg megszületik a döntés. A szenátor láttamozza, esetleg kér még plusz információt stb. Most amúgy arról szavaznak, akarják-e az eddigi vitát folytatni. Gyűlnek a szavazatok; mire letelik az idő, biztosan vezet a nem - megnyugszom. Ha már senki nem volt itt, akkor legalább nem akarják folytatni, ugye? De nincs vége a szavazásnak: az idő letelte után még azért lehet szavazgatni. Emberek és szavazatok érkeznek, fordul a kocka, egyre erősebb az igen. Végül toronymagasan győz: a közakarat az, hogy folytassák a vitát. A terem nyilván perceken belül kiürül. De ezt már mi sem várjuk meg: távozunk, bölcsebben, mint ahogy érkeztünk.

Folyt. köv.

From Washington