Washington 2.

Elmentünk a szállásra, megbarátkoztunk az ott talált kutyával (vicces, hogy csak bennem merült fel, hogy esetleg nem örül, ha teljesen idegenek egyszer csak bemennek a házba anélkül, hogy bárki ismerős kísérné őket), lecuccoltunk, aztán szétváltunk: a többiek találkoztak még egy újabb baráttal, én meg, ha már a múzeumot lekéstem erre a napra, legalább az estére tervezett koncertre el akartam menni, amit véletlenül szintén épp a múzeumban tartottak, és előtte tárlatvezetést is ígértek a már bezárt múzeumban. Az ember mi mindenre nem képes, csak hogy bejusson a Whistlerek közé: még komolyzenei koncertre is megy. De mielőtt odamentem volna, leültem a Capitolium mögé, a Library of Congress elé a parkba lekváros bagelt csemegézni (ez visszatérő motívum lesz a következő két napban: vittem hat bagelt és egy üveg dzsemet, hogy majd azt eleszegetem – ehhez hozzájön, hogy San Franciscóba, hogy kicsit előre ugorjak, mert parkokban azért lehet olyat, minden reggelre lekváros bagelt ettem (az volt az ingyenreggeli); tehát ha mostantól bárki bárhol lekváros bagellel traktál a következő fél évben, teketóriázás nélkül szembe fogom hányni. Csak, gondoltam, szólok), szóval csemegéztem a lekváros bagelt, gyönyörködtem a környezetben (itt mindenki Barney-fanatikus, legalábbis nagyon komolyan veszik a „Suit up!”-ot), midőn két nagy barna szem kezdett el áhítozón bámulni, előbb csak távolról, majd egyre közelebb merészkedve. Én se jöttem zavarba, beszédbe elegyedtem vele: - Éhes vagy, aranyom? Kéne? – És dobtam neki egy morzsát a bagelömből. Lekvárt nem kapott, látszott, hogy vigyázni akar a vonalaira. Értékelte az ajándékot, mert tovább stírölt, egyre kendőzetlenebbül, ha ezt még ugyan fokozni lehet. Úgyhogy még inkább magamhoz csábítottam egy közelebb dobott morzsával. Azt is fölfalta. Ekkor már én is a vége felé közeledtem a bagelnek, úgyhogy még egy morzsa után sajnálattal közöltem vele, hogy jelenleg nem tudom morzsaigényét kielégíteni, kérem, fáradjon másik szolgáltatóhoz. Valószínűleg nem helyi mókus volt, mert nem igazán értette a szakzsargont. Jött egyre közelebb, míg a végén már a nadrágomon kapirgált, hogy hé, te, nem ebben állapodtunk meg! Mutattam neki az üres kezemet (nagypapáék Kántor kutyájával ez mindig működött), de nem értett jelnyelven sem (azért a nemzet fővárosában ennél magasabb szintű nyelvtudás még egy mókustól is elvárható lenne szerény véleményem szerint…), sőt addigra már egy haver is feltűnt, a fatörzsre tapadva (ez nagyon viccesen néz ki: mintha megijesztesz valakit, és megmerevedve lelapul, úgy csinálnak ők is – csak pl. fejjel lefelé lógva a fatörzsön, a karmaikat a kéregbe vájva. Szeretnék én is tudni így megijedni), de őt is ki kellett ábrándítanom. Így vesztettem el pillanatok alatt egy (két?) lelkes hívemet.

From Washington

Na, de jussunk már el szegény múzeumig. Szereztem ingyenjegyet (mondtam már, hogy nagyon jó vagyok minimál-költségvetésű turizmusban?), csatlakoztam a tárlatvezetéshez, és ugyan tényleg épp csak körberohantunk a termeken, néhány érdekes adalékot hallottam a gyűjtemény távol-keleti részéről. Mivel a végén pedig még érdeklődtem is, a hölgy még visszavitt engem külön, hogy a kimaradt termekből is megmutasson kettőt. Milyen jó fej már. A Whistlereket csak egy gyors körre ugyan, de körbeugráltam – és van drámai érzéke a sorsnak: a Peacock Roomot ekkor még nem láthattam, mert le volt lakatolva és elsötétítve; épp csak bekukucskálni lehetett. Ki kell várni a holnapot.

Lementem a koncertterembe: chamber musicot ígértek. Ezt valami reneszánsz kamaraegyüttesnek képzeltem, viola da gambával, csemballóval, ilyesmikkel. Hát nem. Mint kiderült, egy kortárs kambodzsai-amerikai zeneszerző műveit játsszák, amiknek az a különlegessége, hogy nyugati hangszereken (fuvola, gitár, hegedű, cselló, zongora, ütősök) keleti hangzásokat érnek el. Például a fuvolista a kitartott hangoknál bólogatott, hogy a légoszlop különböző irányokból érje a rést, így a hangmagasság egy hang regiszterén belül változzon. A gitáros csúsztatgatta az ujjait a húrokon, hogy lágyabb átmenetek legyenek a hangok között. Akár úgy is hangozhatott hirtelen, mintha nem tudnának jól játszani a művészek (nyugati értelemben), de rögtön kiderült a figyelmes hallgatónak, hogy igazán mestereik a hangszereknek. Tényleg olyan volt, mint a japán húros és fúvós hangszerek (én azért már nem tudok megkülönböztetni egy kambodzsai és egy japán fuvolát a hangjáról, főleg, ha nyugati fuvolán érik el…), nagyon érdekes volt. A másik újítás az volt, hogy a zenészek énekeltek is, holott nekik nincs szükségszerűen erre képzett hangjuk (nem is volt). Viszont a zeneszerző nem is (nyugati módon) képzett hangokat akart, hanem olyanokat, amilyenek megidézhetik a kambodzsai népi énekeseket. Az egyik műben maga a zeneszerző is beszállt „énekelni” (inkább kántálni – ez nem lekicsinylés, hanem tényleg kántált, nem énekelt) egy szoprán énekesnővel; és a különbség feltűnő volt: sokkal hitelesebbnek tűnt a zeneszerző nyers hangja, mint az énekesnő finom szopránja. A zeneszerző felesége játszotta egyedül az egyik művet, hegedűn és énekelve – az volt az egyik legjobb, teljesen megigéző, hasonlóan a zeneszerző által kántált halotti rítuson alapuló darabhoz.

A koncert után jól esett a meleg nyári éjszakában sétálni egyet, meg kaját is keresni kellett; úgyhogy, mivel a többiekkel megbeszéltem egy találkozót, végül keresztülsétáltam Washington belvárosán, A-V-ig. Épp akkor értek ki az épületből a meglehetősen vidám kis ismerőseim, és előbb enni akartak ők is (én sajnos eddigre már benyomtam egy burritót, úgyhogy kimaradtam a város legjobb csilijéből. Állítólag Nicolas Sarkozy egyedül ide jött el a hivatalos programon kívül a látogatása alkalmával, amit, amikor meghallotta, Obama lelkesen elismert, mint remek ízlés tanújelét. Na, ez a hely egy gyorsétterem, ahol csilit lehet minden módon kapni – de az éjszaka közepén is sorok álltak). Aztán elmentünk még egy bárba, ahova alig akartak beengedni (21 év a nagykorúság határa, de mindenkitől kötelesek igazolványt kérni. Nálam semmi olyan nem volt, ami a születési dátumomat is tartalmazta volna, mint a magyar személyim. Na, azzal végül beengedtek…), táncolgattunk egy darabig, aztán haza, ezúttal már taxival. (Az is érdekes történet volt: a taxisofőr valahogy beszólt a melegeknek, erre a többiek megpróbálták helyre tenni, hogy azért mégiscsak Washingtonban van, legyen már esze, ilyeneket mondani, de a sofőr csak nem akart jobb belátásra térni, úgyhogy elég ideges hangulatban telt a hazafelé út. Ja, és a Capitoliumban dolgozó srác, aki szintén itt volt, republikánus – de az még az ő számára sem volt kétséges, hogy ilyen embergyűlölő kijelentéseket nem engedhet meg magának senki; sőt épp ő vitatkozott az egyik legharciasabban.)

folyt. köv.