San Francisco 1.

Egyet elöljáróban szeretnék tisztázni.
Lemma 1. Nem vagyok boston terrier.
Bizonyítás.



Q.E.D.

Tehát, akkor kezdjük az elején. A repülőn áttanulmányoztam a szakirodalmat a városnézéshez (többnyire wikitravel és wikipedia), és azalapján összeállítottam tudományos alapossággal a tervemet. Figyelembe vettem az aznapra eső szabadidő mennyiségét, az időjárás-előrejelzést, a távolságokat, hogy ne legyen se túl kevés, se túl sok egy napra, mégis minden beleférjen, hogy változatos legyen, azaz minden nap egyek valami finomat, nézzek természetet és múzeumot, ill. általánosan várost. Mire leszálltunk, már teljesen készen álltam mindenre.

Új ismereteim birtokában gond nélkül elnavigáltam a hostelig, bejelentkeztem, küldtem "megérkeztem" típusú életjeleket a világba, és nekiindultam a városnak. Egy apró porszem csúszott csak a gépezetbe: a leszálláskor láttam a várost és egy hatalmas hidat, amiről azt hittem felülről, hogy a Golden Gate, de mint utóbb kiderült, a double-decker híd volt, amin két szinten is mennek az autók, mindenesetre annyira belelkesedtem a hídtól, hogy rájöttem, nekem most oda kell mennem, úgyhogy ment az egész terv a kukába, én meg a Golden Gate-hez.



Vettem három napos bérletet, így kényelmesen kibuszoztam a híd elejéig (nagyon profi a turistaellátmány: még a fő buszvonalakról is adnak elképzelést a térképen, a megállókban pedig az összes ki van plakátolva látványosan, így akár ott még finomhangolhatom is a terveimet), elállt a lélegzetem, rohangáltam eksztázisban, fényképeztem, elindultam, vigyorogva elindultam végig a hídon, sétáltam, sétáltam, sétáltam, sétáltam, aztán sétáltam, és ekkor már majdnem a közepénél voltam. Látszott az Alcatraz szigete is az öbölben, San Francisco egész belvárosa, jobbra az óceán, balra az öböl, szemben egy nemzeti park dombjai. Egészen kivételesen szép helyen van ez a híd, és lenyűgözőek a méretei. A képeken (az enyémeken is) mindig úgy fényképezik, hogy minél több minden beleférjen a képbe, és az kevésbé érzékelhető, milyen brutálisan nagy, mégis hihetetlen könnyed ez a szerkezet. Íves, magasba szökő, de a vaskötegek biztosan tartják a rajta hat sávon átszáguldó autókat és kamionokat. A piros szín pedig nagyon-nagyon jó választás volt: a szemközti dombok szürkészöldje, az óceán kékje és a város fehérje mellett is fantasztikusan mutat. Egyértelműen előlépett a kedvenc hidammá.



Talán kicsivel több, mint egy óra alatt értem át a másik oldalra (pedig az átlagosnál gyorsabban megyek), ahol szintén építettek kilátót. Onnan is lefényképezgettem mindent, amit kell; viszont már a hídról láttam, hogy a szemközti dombon is emberek vannak. Néztem, de semerre nem láttam, hogy út indult volna fölfele. Végül találtam a híd alatt egy kerékpáros átjárót, így legalább a híd túlfelére kerültem. Innen pedig egy autóút ment a tetőre - rajtam kívül csak autósok és néhány biciklis volt; gyalog nem jutott eszébe másnak megmászni azt a kis emelkedőt. Amikor fölértem, dobogott rendesen a szívem - nyilván nem a kaptatástól, hanem a látványtól. ;-) Ez az egyik kedvenc képem onnan:



San Franciscóban viszont sajnos az egyik fényképezőgép-elméletem megdőlt. Eddig mindig azokkal csináltattam fényképeket magamról, ha egyedül voltam külföldön, akiknek elég nagy gépük, pláne ha felszerelésük volt, mondván, ha ennyi pénzt rááldoznak, akkor már csak értenek is hozzá, és tisztességes képeket csinálnak. De azt kell, hogy mondjam, nem a méret számít. Az enyémnél ötször nagyobb gépek birtokosai voltak képesek olyan képeket készíteni rólam, amin pl. a lábam előtt egy méter hosszan látszódott a por, de a híd teteje lemaradt. Vagy amiből pont kilóg a fejem teteje, de bent van a híd. Ennyi rossz fotóst még nem láttam egy helyen, mint San Franciscóban - de ezzel szerintem be is fejeződött a negatívumok listája (na jó, még egy van, de arról majd talán később); ők meg turisták, nekik elnézhetjük. De, ha minden belefér a képbe, a látvány tényleg lenyűgöző volt.



Aztán észrevettem, hogy már kezd alkonyba fordulni a délután, úgyhogy csak átmentem még egy szomszédos kilátóba is, onnan vissza, le a dombról, át a híd túloldalára, és vissza. Épp sötétedett, mire visszaértem a buszhoz - ami ugyan másmerre vitt, mint amerre vártam, de így legalább városnéztem is egyet rögtön, programon kívül. ;-) Azt a hibát ugyan elkövettem, hogy amikor úgy éreztem, már nem lehetünk messze, leszálltam a buszról, és gyalog indultam el - egyedül azt nem vettem számításba, hogy a térkép a valóságnak kétdimenziós ábrázolása. És ha nem domborzati térkép, akkor még csak nem is jelöli a harmadik dimenzió lehetőségét. Így aztán fellihegtem egy utcán, néhányszor kétrét görnyedve megálltam szuszogni (és itt _laknak_ emberek!), meg röhögtem a parkoló kocsikon (mindenhol ki van írva, hogy csak és kizárólag a járdára merőlegesen lehet megállni); rajtam meg, gondolom, föntről az ablakokból. Aztán, mikor fölértem, és balra kellett fordulni a hostelemhez, szépen le is sétáltam a dombról. Ezt nem mondta a térkép, hogy a másik irányban végig sík lett volna...

A San Franciscó-i utcákról bővebben legközelebb.