New Orleans 1.

13 állammal, 31 órával és 0 perc alvással később megérkeztem New Orleansba. Az út vége nagyon látványos volt: egy hatalmas tó közepén száguldott a vonat, csak a két pár sín futott a vízen, ill. odébb ment az autóút egy külön hídon. Állítólag nem ez a közelben a leghosszabb híd: 23 mérföldnyi hidat építettek ugyanerre a tóra egy másik irányból – a mienk „csak” feleakkora volt. (Ó, a mértékegységekről külön tudnék órákat mesélni – a mai napig nem bírok itteni, nem-SI-ben gondolkodni. Fahrenheit, mérföld, láb, sőt négyzetláb (háromszáz négyzetlábas apartman. Ezen most csodálkozzak vagy szörnyülködjek?), hüvelyk, font, gallon – itt minden el van cseszve. A Fahrenheit az egyetlen, amit legitimnek fogadok el: az az elve, hogy az ember által normális esetben érzékelt hőmérsékleteket veszi alapul: mínusz kb. 30 Celsius foktól (legdurvább téli hideg) kb. plusz 40 Celsius fokig (emberi láz) terjed a 0-100 skála. Ez szerintem védhetőbb álláspont, mint a fagyáspont és forráspont. A többi viszont sima kicseszés. Miért jobb a 4 litert venni alapul (gallon), hogy aztán negyedenként (quarter) árulják a tejet? Na, de most nem erről van szó.)
Az út során legjobban az erdők tetszettek – Virginiában európaibbak, de sok kis vízmosással, tavacskákkal, Alabamában burjánzóbbak, liánosabbak, mocsarasabbak, és rengetegszer látni egész erdőnyi facsonkot meredni ki a meg-megszakadó lápból. Láttam szürkegémeket, fehér kócsagszerű madarakat, talán keselyűket, aligátorokat sajnos nem, de szerintem pusztán túl gyorsan mentünk hozzá, azért. Keltünk át nagy folyókon is (a térképről még majd kikeresem, miken), és sorban hagytuk el először a kukoricafarmokat a lekerekített tetejű oszlopraktáraikkal, aztán egyre több lett a hintaszékes-függőágyas veranda (miért van a függőágy mindig a veranda jobb oldalán?), elegáns-lezser, nyugodt déli házak.
A pályaudvaron már kinn várt Biljana és hétéves kisfia, Petar, a kocsiban pedig John. Nagy szeretettel és egy üveg vízzel vártak (másfél liter víz nem elég 31 órára, ha bárkinek szüksége lenne ilyen információra a közeljövőben, ellenben 8 szendvics megteszi, sok zöldséggel, bár a végére már nagyon unalmas lesz), hazavittek (láttam az autóból a szuperdómot, ahol a hurrikán ideje alatt menedéket találtak emberek, amúgy egy fedett focipálya), megvacsoráztattak, és feltehetőleg kidőltem aludni, mert arról a napról nincs igazából több emlékem.
Gyönyörű házban laknak, a város közepén, mégis kicsit suburban hatású városrészben: csupa családi ház, de mind régi, 100 éves, gyönyörűek, méltóságteljesek. A ház alsó szintjén gyakorlatilag minden tönkrement négy éve, amikor a Katrina pusztított a városban: a könyvek elvesztek (bölcsészpárról lévén szó, talán nem vétek ezzel kezdenem; bele se merek gondolni, mik lehettek a polcon), egy zongora, a bútorok, a szőnyegek (családi örökségek, eredeti perzsaszőnyegek), újra kellett rakni a kandallókat, a konyhát és fürdőket teljesen újraépíteni – és bármelyik pillanatban betoppanhat egy újabb hurrikán; anyagilag pedig erősen megsínylették ezt az időszakot. Ottlétem alatt a Katrina-jelenségről rengeteget hallok: még évtizedek kellenek a városnak, hogy kiheverje a csapást. És olyan visszásságokra is fény derül, mint hogy a benzin árát gyakorlatilag óránként megemelték egy dollárral, mikor mindenkinek evakuálnia kellett, pedig a központi, szövetségi tartalékokhoz adtak hozzáférést az olajcégeknek.
Rengeteg családi fénykép, Biljana saját festményei, a világ minden tájáról összeválogatott dísztárgyak (Biljana különösen sokat utazott, de John is megfordult jó pár helyen); nagyon otthonos az összhatás. Egy kiadós alvás és reggeli után aztán rátértünk Biljanával a komoly dolgokra: elmentünk a New Orleans Jazz and Heritage Festivalra. Egy ügetőpályát alakítanak át ilyenkor, van kb. hét sátor (de ezek is több ezer embert tudnak befogadni) és három fedetlen nagyszínpad, az egészen kb. 150.000 ember fordul meg naponta (szerintem ezt jócskán felülmúlták szombaton). Benéztünk először a gospelsátorba, üldögéltünk kicsit, aztán tent-hoppingoltunk tovább az egyik jazzsátorba, ott épp dixielandszerű zenét játszottak (amúgy jellemzőbb volt az instrumentális jazz, mint a vokális, és leginkább modern jazzet játszottak, de nem igazán experimentálisat – én ezzel boldog is voltam, bár örültem, mikor klasszikus jazzre is sor került), körbenéztünk a kézműveseknél (szerencsére annyira drága volt minden, hogy komolyan még csak kísértésbe se estem), aztán letelepedtünk az egyik nyílt színpadnál, belehallgattunk egy-két Louis Armstrong-feldolgozásba, aztán elmentünk kajálni. Biljana rögtön mélyvízbe dobott, ill. épp csak a mocsárba: aligátorszendvicset ettem, ún. gator po-boy-t. (Igen, ez angolul van. ;-) )

From New Orleans

New Orleansban, hála a francia, spanyol, afrikai és közép-amerikai kultúrák találkozásának, a kaják nagyon fűszeresek; a cajun konyhából bármit kóstoltam, teljesen odáig voltam érte. Pedig aztán miket kóstoltam! De addig még el kell jutni. A gator po-boynak is, mint mindennek, saját fűszerezése van: egy shrimp po-boy már másik szósszal készül, viszont mindenhol ugyanaz a recept alapján készítik az aligátorszenyát. Az esti koncertet Aretha Franklin lemondta (már nagyon idős, biztosan egészségügyi problémái támadtak, de remélem, nem súlyosak…), de rögtön jelentették is be, hogy helyette Earth, Wind and Fire lesz. Biljana viszont mindenképpen a Gipsy Kingset akarta megnézni, nekem meg mindegy volt, úgyhogy maradtam vele; először Jose Feliciano zenélt, utána meg a Gipsy Kings – és este hétkor vége is volt a fesztiválnak, mindent bezártak, holnap folytatjuk. Talán emiatt is volt, hogy minden korosztály szinte egyenlő mértékben volt képviselve, és ugyan ittak az emberek alkoholt, nem voltak tántorgó részegek. Helyette Cartman rémálma: egy város tele hippikkel, színes ruhákban, békejelekkel, mosolyogva, táncolva – a fesztivál és a város is hippimennyország, a kettő együtt meg már nem is tudom, micsoda. Mindkét főkoncert jó volt, de nekem túl poposak; ennek ellenére nagyon jót táncoltunk a végére már.
Este pedig elvittek az egyik kedvenc éttermükbe vacsorázni (a közelibe nem jutottunk be – a fesztiválozók miatt annyian vártak bejutásra, hogy záróráig még beérni sem tudtunk volna, nemhogy rendelni). És hát New Orleans nemcsak a mocsarak, hanem az óceán partján is van (na jó, 200 mérföldre onnan, de majdnem a partján), tehát az aligátor mellett a másik specialitás a tengeri kaja. Előételnek valami rákjellegűt ettünk, ami meg volt főzve, de nemhogy a lábai, csápjai, hanem még a szeme is rajta volt. Ezt meg kellett ragadni kézzel (ez volt az egyetlen pont, ahol egy fél pillanatot azért hezitáltam, de hát helyi specialitást visszautasítani nem lehet, gyerünk!), letörni a farkát, a másik végét is letörni, kettérepeszteni, kivenni a farokhúst, kivenni belőle egy fekete szalagot, ami az emésztőcsatorna, és jóízűen elrágcsálni. Aztán az ollókat lehentelni (azt nem tudtam megcsinálni, mert a csuklómnak tényleg túl kemény volt a rákpáncél, úgyhogy ez alól felmentést kaptam), és elvileg azt is kienni, majd a törzsön keresztül az agyat kiszívni. Ezt megpróbáltam, nem ment, hagytam is ennyiben. Viszont a farokszétcsócsálás is nagyon bonyolult, úgyhogy miközben mészároltam, Biljana mindig adott kész falatokat is, hogy azért egyek is. :-) Ez is nagyon fűszeres volt, de amióta az indiait is külön fűszeresen kérem Brooklynban (egyszer bátorkodtam ezt megtenni, legközelebb meggondolom), azóta bírom az ilyesmit. Aztán egy nagy tálat feleztünk el Biljanával: volt rajta kagyló, shrimp (koktélrák), crawfish (gőzöm sincsen, milyen hal, de finom) és puharák (ennek nem ez a neve, csak azt tudja, hogy az előző páncélját már levetette, mert kinőtte, a következőt viszont még nem növesztette meg, úgyhogy gond nélkül belakmározható). Legjobban a rántott kagyló ízlett (minden rántva volt, és hozzá tormás-citromos-kecsapos szószt kellett enni), az hihetetlenül omlós és finom volt, de a többi is igen jó volt.