Boldog karácsonyt!

Békés, meghitt karácsonyt kívánok Mindegyiteknek, sok boldogságot az új évre - és azt, hogy minél több kívánságotok váljon valóra!
Ki kívánt egy igazi háznyi mézeskalácsházat tavaly?

Látogatóban

Még egy Szityús (ezt elvileg kisbetűvel kell írni, de civil engedetlenségből nagybetűvel írom) epizód van, ami semmilyen körülmények között nem maradhat ki. Mégpedig az, hogy voltunk látogatóban barátoknál, nem is akárhol: Betlehemben. Betlehem, Pennsylvania, a félreértések elkerülése végett. Szityúnak egyetemi barátja és az első OTDK-buddyja, Imre és felesége, Andi, valamint kisfiuk, Imidomi (Imre Domonkos) ott lakik – tavaly Szityú náluk töltötte a hálaadást, idén mindketten ott voltunk néhány héttel korábban. Bár én talán nyolc éve találkoztam velük először és utoljára ezelőtt, egészen kivételes módon olyan volt a viszontlátás, mintha régi jó barátokként csak pár hete nem láttuk volna egymást. Nagyon jó hangulatban töltöttünk náluk egy hétvégét. Imre kocsival a pályaudvaron, Andi pedig hatalmas vacsorával várt minket otthon. A kétéves Imidomi mesélt a markolókról, be is mutatta, mit csinálnak; Szityú percek alatt meg kellett, hogy tanuljon markolót rajzolni (tényleg tud), valamint mindketten elsajátítottuk azt a képességet, hogy több kilométeres körzetben a másodperc törtrésze alatt kiszúrjuk, hol van markoló vagy arra emlékeztető tárgy. Imidomi egyébként nagyon jó fej kissrác, érdeklődő és értelmes, azonnal megért mindent, teljesen jól el lehet vele beszélgetni, és ha kell, alszik (ott voltunk mi is a fürdésnél meg az altatásnál, nagyon édes volt). Andival és Imrével nagyot játszottunk este (amint lefekszik a gyerek aludni, kezdhetnek a felnőttek játszani :-) ): Szityútól kaptam egy mesélős játékot, ahol kártyák alapján közösségileg versengve kell meséket fabrikálni; hát, azt Örkény is megirigyelte volna, amiket ott kanyarintottunk. Az, hogy a királylányt végül a sárkány veszi feleségül, vagy éppen a halomra ölt szereplők tetemén virágzik a boldogság, senkit nem zavart, ha sikerült szépen lezárni a történetet. Aztán scrabble-öztünk is, amiben azért vendéglátóink hozták a papírformát, és csúnyán kenterbe vertek minket.

Másnap pedig Imrével, Imidomival, Szityúval és kocsival elmentünk Ámis-földre. Nem tudom kihagyni, hogy ezt a videót ne linkeljem, így legalább nem kell hosszan magyaráznom, kik az ámisok…



Ott először is elmentünk a piacra, ahol behabzsoltunk egy csomó finom, meleg sós perecet, és televásároltuk a táskánkat cookie-kal (sütivel), apple ciderrel (almalével), narancslekvárral, körtevajjal (olyasmi, mint a dzsem, csak pürésebb), pereccel, chocolate fudge-dzsal (na, az durva anyag, de nagyon finom: tömény szilárd csokikrém, különféle ízesítésekkel vagy magokkal stb.)… Árultak egyébként még ámis ruhákat (a kedvenc látványom az volt, ahogy a fekete ámis kezeslábasok lengedeztek a szárítókötélen a farmok mellett), amit főkötős ámis lánykák próbálgattak; fajátékokat, mindenféle helyben termelt zöldségeket-gyümölcsöket – és persze szuveníreket. Mikor végre sikerült minket kivonszolni onnan, akkor elmentünk kocsikázni – ám ezúttal lóvonta szekéren. Az út széle jobban ki van kopva, mint máshol, két sávban: ott járnak, lehúzódva az ámis kocsik, a gumizatlan kerekükkel, belül pedig kerülgetik őket az autók. A legviccesebbek az útszéli táblák: külön figyelmeztető jel van arra, hogy erre ámis kocsik közlekednek, figyeljenek az autósok. A túravezetőnk mesél a földművelésről; de mivel mi vidéki gyerekek vagyunk, az alapokkal azért eddig is tisztában voltunk.

Nagyon jól esett kicsit a felhőkarcolók világától elszakadni; ilyenkor érzem át mindig csak igazán, hogy lélekben én mennyire kisvárosi maradtam: már annyi fel tud deríteni, ha fákat látok szerteszét, füvet meg legelésző állatokat. Mondja még valaki, hogy túlzottan ambiciózus vagyok. ;-) Úgyhogy ihletet merítve hazajöttünk, és játszottunk farmépítőset (Agricolát).

(További képek az album végén itt.)

Ne olvassátok éhesen!

No, nem állapot, hogy Szityú itt áll félig feldolgozva, mögötte meg ott a Gergő besózva, hogy mikor kerül terítékre…

Kezdjük akkor a gasztronómiai kalandokkal. Már biztos többen hallottatok az etióp konyháról áradozni (és nem, most nem viccelek, van ilyen). Életemben először akkor ettem etiópot (és nem, nem is a kannibalizmus a konyha legmeghatározóbb eleme), mikor először voltam New Yorkban: egy kedves ismerős, Alissa, akinél laktunk, mutatta be ezt a számunkra teljesen ismeretlen, és (sztereotípiákon szocializálódott gondolkodásunknak) elsőre vicces kul(ina)túrát. Az akkor felkeresett etióp étterem (amit épp két hete találtam meg véletlenül: fogalmam se volt, hogy hol lehetett, viszont amikor épp az egyetem környékén sétálgattam egyik nap, épp belebotlottam – ennek is mekkora esélye volt?) maradandó élményeket hagyott bennem, úgyhogy amikor Leuvenben felfedeztük Erzsivel, hogy ott is van etióp étterem, azonnal lecsaptunk a lehetőségre. (Az már másik történet, hogy az étteremből távozva, ahol egy korty alkoholt sem ittunk, barátságunk történetének legnagyobb szakítópróbáját álltuk ki. Biciklivel mentünk ugyanis, amit akkurátusan összezártunk az étterem előtt. Ahogy kijövünk, próbálom kinyitni a számzárat, nem megy. Nézem, gyanús, hogy ezzel matattak. A környéken álldogál is egy ember, aki nagyon néz minket. Gyanús. Próbálom, nem megy. Hát, most itt nem hagyjuk, mert szinte biztos, hogy arra várnak ugrásra készen a biciklitolvajok – ami egyébként nemzeti sport Belgiumban és Hollandiában –, visszük magunkkal. A fél városon átcipeltünk két összezárt biciklit: mindenki, értsd _mindenki_ utánunk fordult, mutogattak ránk, fejcsóváltak, mi pedig kétségbeesetten röhögtünk, és néha magyarázkodni próbáltunk, miközben majd leszakadt a kezünk. De megcsináltuk. Az utolsó leheletünkig küzdöttünk. Siker. A Collegiumban pedig Balázs egy mozdulattal kinyitotta a zárat. Rosszul emlékeztem a számra. Minden nap ezzel közlekedtem. – Gondoljatok bele, egy ilyen után hányan állnának még velem szóba?) Tehát, az etióp éttermekhez kapcsolódó számtalan kellemes emlék miatt úgy döntöttem, Szityút is be kell avatni. Az étteremben minden asztal kap egy nagy, kerek, lapos tésztadarabot (csak a formája emlékeztet a pizzára, maga a tészta lágy; kicsit olyan az állaga, mint a még sületlen rétestészta, de vastagabb). Csak feltétet kell választani, amit körben kis kupacokban szétosztanak a tésztán. Ehhez adnak még külön tésztát, ugyanolyat, mint ami alul van, és abból szakítunk egy darabot, a kezünkbe fogjuk, a töltelékből fölcsippentünk egyet, tekerünk rajta, és hamm. Étkészlet nincs. Mivel elég zsíros a tészta is, de főleg a szószok a feltéteken, a zsírban-olajban tapicskolás elkerülhetetlen, de nem zavaró, mert mindenki más is olyan, mint egy kezdő óvodás. Így kellemesen lehet közben Schopenhauerről vagy éppen Vivaldi „a” moll concertójáról beszélgetni. Az ételek nagyon kellemesen fűszeresek, néha csípősek, a zöldségek néha még jobban is ízlettek, mint a húsok, azokat is feltétlenül ki kell próbálni, akármennyire is ragadozó ízlésű valaki. Az abszolút kedvencem az etióp konyhában egy túrószerű feltét volt, talán spenóttal (javíts ki, Erzsi, ha tévedek!): a magyar túrónkhoz képest sokkal könnyebb étel volt, mert joghurtból készítették (ha össze-vissza zagyválok mindent, akkor, aki tudja, javítson, legyen szíves), frissítő volt, de laktató, egyszerű, de karakteres ízű… szuper.

Ettünk vietnámit is, de ott az italok voltak igazán emlékezetesek, mert ugyan mindegyikünk másik mangókészítményt rendelt, de mindegyik annyira őszintén takonyjellegű volt (ráadásul mangót nyomokban sem tartalmazott, annál több aromát), hogy becsületből ugyan nagy részét megittuk, de nem biztos, hogy a közeljövőben megint ezzel próbálkozunk.

A legzseniálisabb szendvicselő helyről azonban még kell pár szót mondanom. Belgium-Hollandiában, azt gondoltuk, a szendvicsek minden lehetséges vállfaját megismertük, az élet újat nem hozhat, és tessék. Az első héten, amikor találkoztam Jeannette-tal, a zseniális amerikai Fulbright-barátnőmmel, mutatott egy helyet, ahova azóta is csak mélyen meghajolva merek belépni. A söröknek és szendvicseknek emelt profán oltár ez a kis eldugott étkezde, örök időkig álljon itt a neve, hogy a vándor megállhasson és betérhessen: a Bierkraftról van szó Brooklynban (http://bierkraft.com/). Ha belépsz, két sor sör néz veled szembe. Mindkét falon, végig. Hosszan. Kategóriákba rendezve: az egyes államok ülnek elöl, aztán bal oldalt a maradék mind belga. A kedvenc minisörfőzdémnek, a brugge-i Smisjének vagy hatféle söre van ott. Belga sörspecialista boltokban se láttam még mindet. Cantillon egy egész polccal (annak Belgiumban is kicsi a piaca, mert sokkal savanyúbb, mint az átlagsörök, mivel más eljárással készül, 19. századi technikával). Jobb kézről németek, angolok, csehek, egyebek. Választok egy árpás-mézes-muskotályszőlős-sáfrányos sört (Midas Touch néven fut) egy ismeretlen delaware-i sörfőzdéből, a miltoni székhelyű Dogfish Head Breweryből. És megdöbbenek. Fantasztikus. Semmi rossz mellékíz, kerek, telt, wow. Ez volt a véletlenszerű választás. Ehhez lehet választani szendvicset, átalányárért (sörrel együtt minden szendvics 9 dollár, azaz 1400 Ft, ami itt olcsó, és nekem még mindig elég volt két étkezésre ez a szendvics). Csak sorolom, mit kérek bele, és rakják. Akkor legyen kecskesajt (középen fekete vonallal kettészelve: az alsó rész a reggeli fejésből, a felső az estiből származik), Kobe marha (tudjátok, az a japán marhafajta, amit masszíroznak és Beethovent hallgattatnak velük, hogy finomabbak legyenek ;-))) ), avokádó, hagyma, paradicsom és egy kis olívaolaj. Almát vagy csipszet kérek ajándékba? Almát. Szólnak, amikor kész van, és az asztalra kerül az ízlésesen becsomagolt szenya, Kobe marhával. De lehetne Pick téliszalámival is (tényleg ott van a pultban), spanyol sonkával, különlegesen érlelt pulykasonkával, aztán van mindenféle holland, svájci, olasz sajt, friss bivalymozzarellától a 36 hónapos goudáig. Ha nem inspirálna, hogy ott a kezemben a szendvics, és most azonnal enni kell, estig nem szedném össze az állam a padlóról.

No, most mégis csak ennyi lesz, még egy adag Szityú legközelebbre marad. Most megyek, mert kezdek éhes lenni.

Mikulás-csomagok és egyéb parkolási tudnivalók

Mit is hozhatna Nektek a Mikulás, aminek jobban örülhetnétek, mint egy friss blogbejegyzést? Na ugye. Úgyhogy jön a Szityú-féle városjárás második része.

Minden híreszteléssel szemben remekül lehet ebben a városban parkolni. Rendben, annyit elfogadok, hogy autóval helyet találni meglehetősen reménytelen (és még azt is tudják tovább rontani: az utcánkban például minden hétfőn és szerdán az utca egyik oldalán, minden kedden és csütörtökön az utca másik oldalán kell megállni, különben többszáz dolláros _Mikulás_-csomagot kapnak reggelre az emberek. Az össznépi társasjátékot az hívta életre, hogy söprögető gépekkel takarítják az utcákat, amik nem férnének el, ha mindkét oldalon állnának autók. Ezért aztán csak az egyiken lehet; felteszem, hogy a takarítógép haladási irányának megfelelően nem állhatnak az autók, és egy nap csak egy irányba mészárolják végig a leveleket és csikkeket. Úgyhogy ha valaki este nem talált parkolóhelyet, ami persze gyakran előfordul, akkor hajnalban kelés, indulás a túloldalra, ahonnan már valaki pl. elment munkába, aztán este még egy kör: visszaállni az eredeti oldalra. Ez a szokás igazából átértelmeztetett velem egy nagyon kedves verset, William Carlos Williams „The Young Housewife”-ját. Hát, ez olyan hosszú zárójel lesz, hogy még ezt is idézem benne. (Vajon Faulkner, Joyce vagy Esterházy tartja a nyitva tartott zárójel rekordját?...) Szóval:

The Young Housewife

At ten A.M. the young housewife

moves about in negligee behind

the wooden walls of her husband's house.

I pass solitary in my car.

Then again she comes to the curb

to call the ice-man, fish-man, and stands

shy, uncorseted, tucking in

stray ends of hair, and I compare her

to a fallen leaf.

The noiseless wheels of my car

rush with a crackling sound over

dried leaves as I bow and pass smiling.

Ebben a versben minden tanár fölhívja a diákok figyelmét, hogy az autó többször elhalad a fiatal háziasszony mellett, mindig lassan, hiszen megfigyeli, éppen mit és hogy csinál – a miértre eddig csak találgatásokat hallottam. Pedig pofonegyszerű a magyarázat: épp parkolóhelyet keres a kocsijának, ezért fürkészi az út szélét; a száraz levelek recsegése pedig nem valami baljós halálszimbólum, hanem egyszerűen bosszantja, hogy ma reggel se jöttek takarítani a gépek, neki meg át kell állni a másik oldalra. Most már mindent értek.)

Tehát, a parkolásnak van ennél egy sokkal fontosabb és felemelőbb formája: a parkokban őgyelgés. Őgyelegni tudományosan kell: bemenni a parkba, benn tartózkodni, majd távozni. (Esetleg szavazni, ha épp van miről, de ez jellemzőbb a Hyde Park Speakers’ Cornerén, de most nem arról van szó.) Hasznos, ha nem tudod, hova akarsz menni odabent, csak a szimpatikusabban kanyargó utat választod. Vagy a „less traveled by”-t. (Bocsánat, ha egyszer kinyitják bennem az olvasókönyvet, kiáramlanak az idézetek, és ha épp nem fújom őket bele a zsebkendőmbe, akkor pl. az ujjamon jönnek ki (ha szerencsém van, akkor olyankor, „míg a munka bütykös ujja szaporán esemesezik”, de néha – pl. most – ártatlan emberek esnek áldozatokul), majd talán ha ide is elér a hini (H1N1), akkor könnyebb lesz velem bánni.) Mindenesetre a céltalanul őgyelgés sokkal kifinomultabbnak hat, mint acélos őgyelgés. (Tudom, hogy nem rátok kéne húznom az összes verbális spanyolcsizmám, de ezzel két nagyon kedves embert mentetek meg: a disszertációm két opponensét; ilyen mértékben, ahogy Ti kapjátok a kínzást, csak egy-két zúzódással meg lehet úszni, nekik talán az életük is rámenne – ezt senki nem akarhatja.)

Na, de most én is összekapom magam, és igyekszem a témáról írni. Tételmondat: kellemesek a New York-i parkok.

Első érv: sok pad és szerteszéjjel futó ösvény van, kényelmesen lehet sétálni, ill. pihenni. [Támogató érvek helye].

Második érv: mindenki megtalálja a neki való elfoglaltságot a parkban. Példák: a futók futnak, a biciklisek bicikliznek, a turisták limbóhintóval mennek és fényképeznek, mint a Margit-szigeten, néhányan taichiznak, mások baseballoznak (minden park kötelező eleme a legalább négy-hat baseballpálya; előszeretettel viszik az apukák a tucat gyereket ide, akikre hétvégén nekik kell felügyelniük), az idősek mókust/galambot/turistát etetnek, a fiatalok kutyát/aligátort/tengerimalacot sétáltatnak, a szerelmesek csókolóznak, a zenészek zenélnek, a szappanbuborék-eregetők szappanbuborékot eregetnek, a kismamák a hinta mellett trécselnek, a bátrabbak még ősszel is piknikeznek, a hobók csukott szemmel hanyatt fekszenek a fűben, a tinédzserek zsonglőrködnek, a házasulandók a szökőkút mellett fényképezkednek, a többiek pedig hotdogot esznek.

Harmadik érv: a parkokban süt a nap. De ha nem, akkor is kellemesek. Példák: ködben, hóban, kicsit még esőben is, vagy szélben. [Ez sem jó érv.]

Ellenérv cáfolata szekció. Ellenérv: az angol és a belga parkokban jobban éreztem magam, mert szerényebbek, de lassabban megismerhetők, változatosabbak és kuckósabbak (ez nem igazi ellenérv). Cáfolat: valóban, érdekes megfigyelés; a New York-i parkok magasabbra törnek (szinte mindegyikbe építettek mesterséges dombot, ha nem volt benne eredetileg): a grandiózusság az egyik alapelemük. De nyíltan ambíciózusak, nem rejtegetnek semmit: a nyílt tér a szervezőelvük. Tágas rétek, kilátópontok, széles tavak – még az erdők is gondosan átláthatóvá vannak téve, kevés az aljnövényzet, az utak le vannak betonozva; nekem kicsit túl rendezettek, túl tervezettek, de azzal együtt is lenyűgözőek, és nem utolsó sorban valódi lehetőséget nyújtanak a kikapcsolódásra.

Konklúzió: kellemesek a New York-i parkok, örüljünk neki, ha ott lehetünk.

Hát, ezzel még megbuktam volna a 299-on. :-)

Kiegészítő megjegyzések, ami már nem fért bele a fenti esszémentségbe: néhány elméleti kérdést is fölvet a város vs. természet kapcsán a Central Park (amit egyébként ugyanazok készítettek, mint a Prospect Parkot, ami az utcám végén van, négysaroknyira, csak a brooklyni parkot ők jobban sikerültnek érezték). Ha megnézzük a Rockefeller Center tetejéről a parkot, látható, hogy négy egyenes határolja a parkot: mindenhol föléje tornyosulnak a felhőkarcolók, de a park határánál stop. Nem egy természetes együttélés, látszik, ahogy a sok ingatlanmogul vetné már rá magát egy talpalatnyi fölre is, hogy építsen oda valamit, de egy felsőbb akarat ezt megakadályozza. Egyébként hihetetlen, hogy még soha egyetlen polgármester se mutyizott el egy kis sarkot a Central Parkból; először azért, hogy pl. hotdogárust építsenek oda vállalkozók, aztán hopp, nem felhőkarcoló lett belőle! De itt ilyen nincs. A parkban fák nőnek, nem felhőkarcolók. A mesterséges határokat mesterséges belső egészíti ki: az egész Central Park épített. A kis dombokat úgy hordták össze, a sziklákat gépekkel illesztették be, a tavakat kiásták, a réteket elegyengették, még a szobrok se természetesek. A város tüdejét gép rakta össze – ha nem is pacemaker, de peacemaker, mert ugye itt van a világ szinte összes országának támogatásával létrehozott Strawberry Fields, ami John Lennonnak állít emléket, és az emberek békés együttélésének gondolatát hirdeti. (Először azt írtam, hogy John Lennonnak és az emberek békés együttélése gondolatának állít emléket, de aztán úgy döntöttem, nem akarok ennyire pesszimista lenni.)

Na, itt jártunk Szityúval és Gergővel is. (Ez volt a történet narratív szála. Mert igazából most célosan őgyelegtünk a szövegben, még ha néha úgy tűnt is, csak találomra választjuk az egyes ösvényeket. Far from it. ;-) )