2009. december 7., hétfő

Mikulás-csomagok és egyéb parkolási tudnivalók

Mit is hozhatna Nektek a Mikulás, aminek jobban örülhetnétek, mint egy friss blogbejegyzést? Na ugye. Úgyhogy jön a Szityú-féle városjárás második része.

Minden híreszteléssel szemben remekül lehet ebben a városban parkolni. Rendben, annyit elfogadok, hogy autóval helyet találni meglehetősen reménytelen (és még azt is tudják tovább rontani: az utcánkban például minden hétfőn és szerdán az utca egyik oldalán, minden kedden és csütörtökön az utca másik oldalán kell megállni, különben többszáz dolláros _Mikulás_-csomagot kapnak reggelre az emberek. Az össznépi társasjátékot az hívta életre, hogy söprögető gépekkel takarítják az utcákat, amik nem férnének el, ha mindkét oldalon állnának autók. Ezért aztán csak az egyiken lehet; felteszem, hogy a takarítógép haladási irányának megfelelően nem állhatnak az autók, és egy nap csak egy irányba mészárolják végig a leveleket és csikkeket. Úgyhogy ha valaki este nem talált parkolóhelyet, ami persze gyakran előfordul, akkor hajnalban kelés, indulás a túloldalra, ahonnan már valaki pl. elment munkába, aztán este még egy kör: visszaállni az eredeti oldalra. Ez a szokás igazából átértelmeztetett velem egy nagyon kedves verset, William Carlos Williams „The Young Housewife”-ját. Hát, ez olyan hosszú zárójel lesz, hogy még ezt is idézem benne. (Vajon Faulkner, Joyce vagy Esterházy tartja a nyitva tartott zárójel rekordját?...) Szóval:

The Young Housewife

At ten A.M. the young housewife

moves about in negligee behind

the wooden walls of her husband's house.

I pass solitary in my car.

Then again she comes to the curb

to call the ice-man, fish-man, and stands

shy, uncorseted, tucking in

stray ends of hair, and I compare her

to a fallen leaf.

The noiseless wheels of my car

rush with a crackling sound over

dried leaves as I bow and pass smiling.

Ebben a versben minden tanár fölhívja a diákok figyelmét, hogy az autó többször elhalad a fiatal háziasszony mellett, mindig lassan, hiszen megfigyeli, éppen mit és hogy csinál – a miértre eddig csak találgatásokat hallottam. Pedig pofonegyszerű a magyarázat: épp parkolóhelyet keres a kocsijának, ezért fürkészi az út szélét; a száraz levelek recsegése pedig nem valami baljós halálszimbólum, hanem egyszerűen bosszantja, hogy ma reggel se jöttek takarítani a gépek, neki meg át kell állni a másik oldalra. Most már mindent értek.)

Tehát, a parkolásnak van ennél egy sokkal fontosabb és felemelőbb formája: a parkokban őgyelgés. Őgyelegni tudományosan kell: bemenni a parkba, benn tartózkodni, majd távozni. (Esetleg szavazni, ha épp van miről, de ez jellemzőbb a Hyde Park Speakers’ Cornerén, de most nem arról van szó.) Hasznos, ha nem tudod, hova akarsz menni odabent, csak a szimpatikusabban kanyargó utat választod. Vagy a „less traveled by”-t. (Bocsánat, ha egyszer kinyitják bennem az olvasókönyvet, kiáramlanak az idézetek, és ha épp nem fújom őket bele a zsebkendőmbe, akkor pl. az ujjamon jönnek ki (ha szerencsém van, akkor olyankor, „míg a munka bütykös ujja szaporán esemesezik”, de néha – pl. most – ártatlan emberek esnek áldozatokul), majd talán ha ide is elér a hini (H1N1), akkor könnyebb lesz velem bánni.) Mindenesetre a céltalanul őgyelgés sokkal kifinomultabbnak hat, mint acélos őgyelgés. (Tudom, hogy nem rátok kéne húznom az összes verbális spanyolcsizmám, de ezzel két nagyon kedves embert mentetek meg: a disszertációm két opponensét; ilyen mértékben, ahogy Ti kapjátok a kínzást, csak egy-két zúzódással meg lehet úszni, nekik talán az életük is rámenne – ezt senki nem akarhatja.)

Na, de most én is összekapom magam, és igyekszem a témáról írni. Tételmondat: kellemesek a New York-i parkok.

Első érv: sok pad és szerteszéjjel futó ösvény van, kényelmesen lehet sétálni, ill. pihenni. [Támogató érvek helye].

Második érv: mindenki megtalálja a neki való elfoglaltságot a parkban. Példák: a futók futnak, a biciklisek bicikliznek, a turisták limbóhintóval mennek és fényképeznek, mint a Margit-szigeten, néhányan taichiznak, mások baseballoznak (minden park kötelező eleme a legalább négy-hat baseballpálya; előszeretettel viszik az apukák a tucat gyereket ide, akikre hétvégén nekik kell felügyelniük), az idősek mókust/galambot/turistát etetnek, a fiatalok kutyát/aligátort/tengerimalacot sétáltatnak, a szerelmesek csókolóznak, a zenészek zenélnek, a szappanbuborék-eregetők szappanbuborékot eregetnek, a kismamák a hinta mellett trécselnek, a bátrabbak még ősszel is piknikeznek, a hobók csukott szemmel hanyatt fekszenek a fűben, a tinédzserek zsonglőrködnek, a házasulandók a szökőkút mellett fényképezkednek, a többiek pedig hotdogot esznek.

Harmadik érv: a parkokban süt a nap. De ha nem, akkor is kellemesek. Példák: ködben, hóban, kicsit még esőben is, vagy szélben. [Ez sem jó érv.]

Ellenérv cáfolata szekció. Ellenérv: az angol és a belga parkokban jobban éreztem magam, mert szerényebbek, de lassabban megismerhetők, változatosabbak és kuckósabbak (ez nem igazi ellenérv). Cáfolat: valóban, érdekes megfigyelés; a New York-i parkok magasabbra törnek (szinte mindegyikbe építettek mesterséges dombot, ha nem volt benne eredetileg): a grandiózusság az egyik alapelemük. De nyíltan ambíciózusak, nem rejtegetnek semmit: a nyílt tér a szervezőelvük. Tágas rétek, kilátópontok, széles tavak – még az erdők is gondosan átláthatóvá vannak téve, kevés az aljnövényzet, az utak le vannak betonozva; nekem kicsit túl rendezettek, túl tervezettek, de azzal együtt is lenyűgözőek, és nem utolsó sorban valódi lehetőséget nyújtanak a kikapcsolódásra.

Konklúzió: kellemesek a New York-i parkok, örüljünk neki, ha ott lehetünk.

Hát, ezzel még megbuktam volna a 299-on. :-)

Kiegészítő megjegyzések, ami már nem fért bele a fenti esszémentségbe: néhány elméleti kérdést is fölvet a város vs. természet kapcsán a Central Park (amit egyébként ugyanazok készítettek, mint a Prospect Parkot, ami az utcám végén van, négysaroknyira, csak a brooklyni parkot ők jobban sikerültnek érezték). Ha megnézzük a Rockefeller Center tetejéről a parkot, látható, hogy négy egyenes határolja a parkot: mindenhol föléje tornyosulnak a felhőkarcolók, de a park határánál stop. Nem egy természetes együttélés, látszik, ahogy a sok ingatlanmogul vetné már rá magát egy talpalatnyi fölre is, hogy építsen oda valamit, de egy felsőbb akarat ezt megakadályozza. Egyébként hihetetlen, hogy még soha egyetlen polgármester se mutyizott el egy kis sarkot a Central Parkból; először azért, hogy pl. hotdogárust építsenek oda vállalkozók, aztán hopp, nem felhőkarcoló lett belőle! De itt ilyen nincs. A parkban fák nőnek, nem felhőkarcolók. A mesterséges határokat mesterséges belső egészíti ki: az egész Central Park épített. A kis dombokat úgy hordták össze, a sziklákat gépekkel illesztették be, a tavakat kiásták, a réteket elegyengették, még a szobrok se természetesek. A város tüdejét gép rakta össze – ha nem is pacemaker, de peacemaker, mert ugye itt van a világ szinte összes országának támogatásával létrehozott Strawberry Fields, ami John Lennonnak állít emléket, és az emberek békés együttélésének gondolatát hirdeti. (Először azt írtam, hogy John Lennonnak és az emberek békés együttélése gondolatának állít emléket, de aztán úgy döntöttem, nem akarok ennyire pesszimista lenni.)

Na, itt jártunk Szityúval és Gergővel is. (Ez volt a történet narratív szála. Mert igazából most célosan őgyelegtünk a szövegben, még ha néha úgy tűnt is, csak találomra választjuk az egyes ösvényeket. Far from it. ;-) )

2 megjegyzés:

node írta...

Réka! Köszönöm a Mikulás-csomagot, és remélem Neked is hozott valamit Santa Claus (bár tudom, hogy ott csak Karácsony napján érkezik, a kandalló kéményén keresztül). Láttad már a Rockefeller Center karácsonyfáját? It's a must! Nóri

MiRe írta...

Hú, a Rockefeller karácsonyfáját mindenképpen meg szeretném nézni, már rengeteget hallottam róla! A Mikulás pedig ide - kandalló híján - interneten jár (igazából ez teljesen kézenfekvő, hiszen hogyan máshogy tudna egy nap alatt a világ bármely pontjára eljutni? tehát az internet mindig is létezett, legalábbis amióta a Télapó, a mérnökök meg csak megtalálták, nem fel-...).