No, nem állapot, hogy Szityú itt áll félig feldolgozva, mögötte meg ott a Gergő besózva, hogy mikor kerül terítékre…
Kezdjük akkor a gasztronómiai kalandokkal. Már biztos többen hallottatok az etióp konyháról áradozni (és nem, most nem viccelek, van ilyen). Életemben először akkor ettem etiópot (és nem, nem is a kannibalizmus a konyha legmeghatározóbb eleme), mikor először voltam New Yorkban: egy kedves ismerős, Alissa, akinél laktunk, mutatta be ezt a számunkra teljesen ismeretlen, és (sztereotípiákon szocializálódott gondolkodásunknak) elsőre vicces kul(ina)túrát. Az akkor felkeresett etióp étterem (amit épp két hete találtam meg véletlenül: fogalmam se volt, hogy hol lehetett, viszont amikor épp az egyetem környékén sétálgattam egyik nap, épp belebotlottam – ennek is mekkora esélye volt?) maradandó élményeket hagyott bennem, úgyhogy amikor Leuvenben felfedeztük Erzsivel, hogy ott is van etióp étterem, azonnal lecsaptunk a lehetőségre. (Az már másik történet, hogy az étteremből távozva, ahol egy korty alkoholt sem ittunk, barátságunk történetének legnagyobb szakítópróbáját álltuk ki. Biciklivel mentünk ugyanis, amit akkurátusan összezártunk az étterem előtt. Ahogy kijövünk, próbálom kinyitni a számzárat, nem megy. Nézem, gyanús, hogy ezzel matattak. A környéken álldogál is egy ember, aki nagyon néz minket. Gyanús. Próbálom, nem megy. Hát, most itt nem hagyjuk, mert szinte biztos, hogy arra várnak ugrásra készen a biciklitolvajok – ami egyébként nemzeti sport Belgiumban és Hollandiában –, visszük magunkkal. A fél városon átcipeltünk két összezárt biciklit: mindenki, értsd _mindenki_ utánunk fordult, mutogattak ránk, fejcsóváltak, mi pedig kétségbeesetten röhögtünk, és néha magyarázkodni próbáltunk, miközben majd leszakadt a kezünk. De megcsináltuk. Az utolsó leheletünkig küzdöttünk. Siker. A Collegiumban pedig Balázs egy mozdulattal kinyitotta a zárat. Rosszul emlékeztem a számra. Minden nap ezzel közlekedtem. – Gondoljatok bele, egy ilyen után hányan állnának még velem szóba?) Tehát, az etióp éttermekhez kapcsolódó számtalan kellemes emlék miatt úgy döntöttem, Szityút is be kell avatni. Az étteremben minden asztal kap egy nagy, kerek, lapos tésztadarabot (csak a formája emlékeztet a pizzára, maga a tészta lágy; kicsit olyan az állaga, mint a még sületlen rétestészta, de vastagabb). Csak feltétet kell választani, amit körben kis kupacokban szétosztanak a tésztán. Ehhez adnak még külön tésztát, ugyanolyat, mint ami alul van, és abból szakítunk egy darabot, a kezünkbe fogjuk, a töltelékből fölcsippentünk egyet, tekerünk rajta, és hamm. Étkészlet nincs. Mivel elég zsíros a tészta is, de főleg a szószok a feltéteken, a zsírban-olajban tapicskolás elkerülhetetlen, de nem zavaró, mert mindenki más is olyan, mint egy kezdő óvodás. Így kellemesen lehet közben Schopenhauerről vagy éppen Vivaldi „a” moll concertójáról beszélgetni. Az ételek nagyon kellemesen fűszeresek, néha csípősek, a zöldségek néha még jobban is ízlettek, mint a húsok, azokat is feltétlenül ki kell próbálni, akármennyire is ragadozó ízlésű valaki. Az abszolút kedvencem az etióp konyhában egy túrószerű feltét volt, talán spenóttal (javíts ki, Erzsi, ha tévedek!): a magyar túrónkhoz képest sokkal könnyebb étel volt, mert joghurtból készítették (ha össze-vissza zagyválok mindent, akkor, aki tudja, javítson, legyen szíves), frissítő volt, de laktató, egyszerű, de karakteres ízű… szuper.
Ettünk vietnámit is, de ott az italok voltak igazán emlékezetesek, mert ugyan mindegyikünk másik mangókészítményt rendelt, de mindegyik annyira őszintén takonyjellegű volt (ráadásul mangót nyomokban sem tartalmazott, annál több aromát), hogy becsületből ugyan nagy részét megittuk, de nem biztos, hogy a közeljövőben megint ezzel próbálkozunk.
A legzseniálisabb szendvicselő helyről azonban még kell pár szót mondanom. Belgium-Hollandiában, azt gondoltuk, a szendvicsek minden lehetséges vállfaját megismertük, az élet újat nem hozhat, és tessék. Az első héten, amikor találkoztam Jeannette-tal, a zseniális amerikai Fulbright-barátnőmmel, mutatott egy helyet, ahova azóta is csak mélyen meghajolva merek belépni. A söröknek és szendvicseknek emelt profán oltár ez a kis eldugott étkezde, örök időkig álljon itt a neve, hogy a vándor megállhasson és betérhessen: a Bierkraftról van szó Brooklynban (http://bierkraft.com/). Ha belépsz, két sor sör néz veled szembe. Mindkét falon, végig. Hosszan. Kategóriákba rendezve: az egyes államok ülnek elöl, aztán bal oldalt a maradék mind belga. A kedvenc minisörfőzdémnek, a brugge-i Smisjének vagy hatféle söre van ott. Belga sörspecialista boltokban se láttam még mindet. Cantillon egy egész polccal (annak Belgiumban is kicsi a piaca, mert sokkal savanyúbb, mint az átlagsörök, mivel más eljárással készül, 19. századi technikával). Jobb kézről németek, angolok, csehek, egyebek. Választok egy árpás-mézes-muskotályszőlős-sáfrányos sört (Midas Touch néven fut) egy ismeretlen delaware-i sörfőzdéből, a miltoni székhelyű Dogfish Head Breweryből. És megdöbbenek. Fantasztikus. Semmi rossz mellékíz, kerek, telt, wow. Ez volt a véletlenszerű választás. Ehhez lehet választani szendvicset, átalányárért (sörrel együtt minden szendvics 9 dollár, azaz
No, most mégis csak ennyi lesz, még egy adag Szityú legközelebbre marad. Most megyek, mert kezdek éhes lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése