Látogatóban

Még egy Szityús (ezt elvileg kisbetűvel kell írni, de civil engedetlenségből nagybetűvel írom) epizód van, ami semmilyen körülmények között nem maradhat ki. Mégpedig az, hogy voltunk látogatóban barátoknál, nem is akárhol: Betlehemben. Betlehem, Pennsylvania, a félreértések elkerülése végett. Szityúnak egyetemi barátja és az első OTDK-buddyja, Imre és felesége, Andi, valamint kisfiuk, Imidomi (Imre Domonkos) ott lakik – tavaly Szityú náluk töltötte a hálaadást, idén mindketten ott voltunk néhány héttel korábban. Bár én talán nyolc éve találkoztam velük először és utoljára ezelőtt, egészen kivételes módon olyan volt a viszontlátás, mintha régi jó barátokként csak pár hete nem láttuk volna egymást. Nagyon jó hangulatban töltöttünk náluk egy hétvégét. Imre kocsival a pályaudvaron, Andi pedig hatalmas vacsorával várt minket otthon. A kétéves Imidomi mesélt a markolókról, be is mutatta, mit csinálnak; Szityú percek alatt meg kellett, hogy tanuljon markolót rajzolni (tényleg tud), valamint mindketten elsajátítottuk azt a képességet, hogy több kilométeres körzetben a másodperc törtrésze alatt kiszúrjuk, hol van markoló vagy arra emlékeztető tárgy. Imidomi egyébként nagyon jó fej kissrác, érdeklődő és értelmes, azonnal megért mindent, teljesen jól el lehet vele beszélgetni, és ha kell, alszik (ott voltunk mi is a fürdésnél meg az altatásnál, nagyon édes volt). Andival és Imrével nagyot játszottunk este (amint lefekszik a gyerek aludni, kezdhetnek a felnőttek játszani :-) ): Szityútól kaptam egy mesélős játékot, ahol kártyák alapján közösségileg versengve kell meséket fabrikálni; hát, azt Örkény is megirigyelte volna, amiket ott kanyarintottunk. Az, hogy a királylányt végül a sárkány veszi feleségül, vagy éppen a halomra ölt szereplők tetemén virágzik a boldogság, senkit nem zavart, ha sikerült szépen lezárni a történetet. Aztán scrabble-öztünk is, amiben azért vendéglátóink hozták a papírformát, és csúnyán kenterbe vertek minket.

Másnap pedig Imrével, Imidomival, Szityúval és kocsival elmentünk Ámis-földre. Nem tudom kihagyni, hogy ezt a videót ne linkeljem, így legalább nem kell hosszan magyaráznom, kik az ámisok…



Ott először is elmentünk a piacra, ahol behabzsoltunk egy csomó finom, meleg sós perecet, és televásároltuk a táskánkat cookie-kal (sütivel), apple ciderrel (almalével), narancslekvárral, körtevajjal (olyasmi, mint a dzsem, csak pürésebb), pereccel, chocolate fudge-dzsal (na, az durva anyag, de nagyon finom: tömény szilárd csokikrém, különféle ízesítésekkel vagy magokkal stb.)… Árultak egyébként még ámis ruhákat (a kedvenc látványom az volt, ahogy a fekete ámis kezeslábasok lengedeztek a szárítókötélen a farmok mellett), amit főkötős ámis lánykák próbálgattak; fajátékokat, mindenféle helyben termelt zöldségeket-gyümölcsöket – és persze szuveníreket. Mikor végre sikerült minket kivonszolni onnan, akkor elmentünk kocsikázni – ám ezúttal lóvonta szekéren. Az út széle jobban ki van kopva, mint máshol, két sávban: ott járnak, lehúzódva az ámis kocsik, a gumizatlan kerekükkel, belül pedig kerülgetik őket az autók. A legviccesebbek az útszéli táblák: külön figyelmeztető jel van arra, hogy erre ámis kocsik közlekednek, figyeljenek az autósok. A túravezetőnk mesél a földművelésről; de mivel mi vidéki gyerekek vagyunk, az alapokkal azért eddig is tisztában voltunk.

Nagyon jól esett kicsit a felhőkarcolók világától elszakadni; ilyenkor érzem át mindig csak igazán, hogy lélekben én mennyire kisvárosi maradtam: már annyi fel tud deríteni, ha fákat látok szerteszét, füvet meg legelésző állatokat. Mondja még valaki, hogy túlzottan ambiciózus vagyok. ;-) Úgyhogy ihletet merítve hazajöttünk, és játszottunk farmépítőset (Agricolát).

(További képek az album végén itt.)