Polgármester és kvíz

Ma megnéztem a polgármester parádéját. Illetve. A mondat pontosításra szorul. Ugyanis minden hírkövető ember tudja, hogy London polgármestere a kócos és a kisebbségekkel kapcsolatos kérdésekről néha bicskanyitogató flegmasággal nyilatkozgató Boris Johnson. Aki, hogy mellette is említsek valamit, a biciklizést is népszerűsíti Londonban. A mai felvonulás ünnepeltje azonban bizonyos Ian Luder, akinről, ha nem hallottatok, ne essetek kétségbe: nem is vehetjük teljesen biztosra, hogy létezik, hiszen még Wikipédia-szócikke sem létezik (!!!) ebben a pillanatban. Látni láttam, de az még nem minden.

Tehát, Mr. Luder ma tett esküt a királynőnek (a Királynőnek), hogy hű alattvalója és tisztviselője lesz. Körítésként meg hatezer ember mászkált gépágyúkkal és katonazenekarokkal előtte-mögötte, integetve. Luder úr ugyanis az éveként kijelölt Lord Mayor of London tisztségét tölti be mostantól, szemben Boris Johnsonnal, akit a szavazók választottak Mayor of Londonnak, négy évre. A Lord Mayor a City nevű városrész vezetője, ahol a bankárnegyed is van, a Mayor of London pedig a Greater London vezetője, azaz sokkal nagyobb területé. Elsősorban az üzleti világban játszik a Lord Mayor kulcsszerepet (például vigasztalgatja az utcán síró, prémiumuktól megfosztott bankárokat), ill. rengeteget reprezentál. A titulus 1189 óta létezik és viselője 1215 óta vándorol évente hűséget esküdni az uralkodó elé (azért belegondoltatok ezekbe a számokba?...).

Kicsit késve érkeztem a felvonulásra (eredetileg csak arról tudtam, hogy tüzijáték lesz, és amikor leellenőriztem, hogy jól emlékszem-e a helyre és az időpontra, akkor találtam meg az infót, hogy itt még más izgalmak is lesznek), zuhogott az eső, eltörött a csizmám cipzárának a húzókája, és amint megérkeztem, kiderült, hogy lemerültek a fényképezőgépem elemei. Tehát nem túl ujjongva köszöntöttem az első felvonulókat, de egy idő után kezdtem átvenni a hangulatot. Három és fél kilométer hosszan kígyózott a parádé, jöttek mindenféle foglalkozások képviselői (vízvezeték-szerelők [tényleg!; itt is valami csúnya összeesküvést sejtek: ezek a vízvezeték-szerelők mostanában mindenhol ott vannak, l. Joe the Plumber az amerikai választási kampányban], kereskedők, utcaseprők, bankárok, állatvédők, kórházi önkéntesek, fodrászok, menhelyi dolgozók...), katonák (nemcsak kardos-hülyesapkás-szigorúan nézősek, hanem gépfegyveres-mosolygós-gyerekekkel pacsizósak is, gépágyúsak [kicsit leizzadtam, amikor épp rám irányította: nem jó szembenézni egy három méteres ágyúcsővel], ejtőernyősök és tengerészek, ill. régivágású szuronyosok, alabárdosok, igazi pikemenek [bocsánat a kettős többesszámért, ez a szakszó számítógépes játékoknál]... Aztán ott voltak a zenészek: cserkészek és iskolai fúvószenekarok (elképesztően profik ezek is: a legkisebb gyerekek is úgy tartják a lépést, a dobosok olyan bravúrral pörgetik egyszerre, ütemre a dobverőiket, hogy öröm nézni, arról nem is beszélve, hogy milyen hihetetlen önuralommal tűrték, hogy ronggyá áztak, miközben még játszaniuk is kellett), skótdudások és a katonazenekarok. Abból is volt advanced verzió: lovas katonazenekar. Nehéz lehet menetelés közben is fújni a hangszert (elég gyorsan haladt a felvonulás, úgyhogy épp elég lehetett bírni szusszal), de el tudjátok képzelni, milyen lehet egy kétkezes hangszeren való játék közben lovagolni? A gyeplő persze rá volt tekerve a kezükre, de közben ők kottát olvastak, nem az utat figyelték... na mindegy. A végén érkeztek a fejesek hintóval, a polgármesteré például 1757-ből származik; nem volt egyértelmű, hogy az aranyozás vagy a polgármester súlya alatt rogyadozik, de végül eljutott a polgármesteri hivatalig. Egyszóval nagyon megérte elmenni, tényleg érdekes volt.

Bónusznak hoztam nektek egy videót, függetlenül az eddig leírtaktól, csak meg szeretném mutatni, mivel tudomásom szerint vannak néhányan az olvasótáborban, akik velünk együtt lelkes hívei a prokrasztinációnak.

(Ha tetszik, ajánlom még a youtube-on az "A typical conversation with my Mom" c.-t a relate videos között. Illetve Mike és Cecilia verziója.)


Kvíz: napok óta izgatott a kérdés, hogy miért látok minden második szembejövő emberen egy piros-fekete kitűzőt (l. mellékelt fényképen). Kérdésem: mit ábrázol a kitűző (én magamtól nem jöttem rá), ill. mi a funkciója?

(Szerk. megj.: a tüzijátékról szóló bejegyzést update-eltem a Lord Mayor tüzijátékával kapcsolatban.)

Londoni ősz

Annak ellenére, hogy nem turistulok túl sokat, azért tudok képeket mutogatni Londonról - úgyhogy ti hoztátok a magatok fejére a bajt: ha tortúra lesz a képzeletbeli körtúra, magatokra vessetek!
Meg kellett állapítanom, hogy Londonban (és azt hiszem, bármilyen városban) két helyről nehéz engem kiráncigálni: múzeumokból és parkokból. A múzeumokról majd később írok, úgyhogy most lesz sok park, meg azért néhány épület is, nehogy botanofóbiát kapjatok (a mellékelt lista nagyon tanulságos bármely, tudományos elnevezéseket kedvelő kedves olvasómnak).
A kikericseket (amennyiben azok) a Buckingham-palota mellett levő St. James-parkban fényképeztem: ez a kedvenc parkom eddig Londonban, a Regent's Park mellett (emellett lakom, ezért ő bevallottan megkülönböztetett bánásmódban és elbírálásban részesül). A mókusok a bácsik és nénik kezéből esznek, egy tavacska kanyarog végig a parkon, körülötte messze földről összeválogatott különféle fák és bokrok; a tó partján rengeteg vízimadár él, köztük pelikánok. Vers mindenkinek.

A rare old bird is the pelican;
His bill holds more than his belican.
He can take in his beak
Enough food for a week;
I'm darned if I know how the helican!
(Dixon Merrit)

Nagyétkű madár a pelikán,
Bendője halhússal telik ám;
Étket rejt nagy csőre
Egy hétre, kettőre;
Ennyi hal hogyan fér be/ki likán?
(Bencze Imre fordítása; itt további fergeteges limerickek a műfaj kedvelőinek)

A város másik felén a Szent Pál-székesegyház magasodik a város fölé - nagyon sokáig ez volt a város legmagasabb pontja, de ma már a 30. helyre visszaesett. Előtte a gyalogosoknak épített Millenniumi híd hullámzik a Temze fölött: ez a híd a turisták számára ideális, hiszen közvetlenül összeköti a templomot a Tate Modern-galériával.

Végül pedig, hogy ne szemtelenkedje(te)k tovább: a London Eye. Gyíkperspektívából.

Helyzetjelentés: országok rongya

Mivel nem szűnnek ostromolni a tömegek, hogy magamról is írjak már valamit, meghajlok a nép akarata előtt. Például írok a könyvtárakról, ahová járok.
Mivel feltehetőleg nem mindenki van tisztában azzal, mit is csinálok Londonban (és úgy általában, "mi dolgunk a világon?" - újabb felfedezés, bár nem illik az előző összeesküvés-elméletbe: most jöttem rá, hogy Vörösmarty már kitalálta a legújabb identifikációs metaforámat. Szityúnak írtam ugyanis nemrég: "olyan a Londonba tévedt bölcsész, mint egy birka a réten: ide megy, oda megy, itt szed össze egy kis táplálékot, ott szed össze egy kis táplálékot, és mindenhol elpotyogtatja, ami megmaradt belőle. Ez persze nem azt jelenti, hogy összeszarom az összes közkönyvtárat, csak hogy nagyon jól érzem itt magam" és igyekszem "produktív" lenni. Erre mit olvasok most? "Miért e lom? hogy mint juh a gyepen / Legeljünk rajta? s léha tudománytól / Zabáltan elhenyéljük a napot?" Hozzáállás kérdése. Amúgy nem rossz léha tudománytól zabáltan henyélni, próbáljátok ki!).
Szóval, alapvetően a könyvtárakban legelészem. Például a Birkbeck könyvtárában (a regisztráció mindegyik könyvtárba még az első két napon megtörtént, pillanatok alatt). Odamegyek (nyitva reggel 8.30-tól este 10.30-ig), beléptetőkártyával átmegyek a kapun, kabátostul, csomagostul (vizet lehet fölvinni, más kaját és innivalót nem), letelepszem egy asztalhoz (mivel viszem a laptopomat, nem a számítógépesekhez), az internetes katalógusból előkerítem a könyve(ke)t, ami épp kell, előkeresem a szabadpolcról, és már dolgozhatok is. Kölcsönözni tipikusan 3 hétre lehet, a lejárat előtt két nappal e-mailt kapok, nehogy elfelejtsem visszavinni. Ha épp másnál van a könyv, egy klikkeléssel lefoglalhatom, az interneten meghosszabbíthatom a könyveket (4-szer biztosan, annál többször nem teszteltem még), rengeteg adatbázishoz hozzáférek (szakfolyóiratok, miegymás), teljes wifilefedettség van. Vécé viszont csak kinn van: olyankor 5 percre elhagyom a helyem. Ez a legrosszabb hely, amit mondott a témavezetőm, hogy nem nagyon érdemes használni; főleg diákoknak jó (ennek ellenére sokat vagyok itt, mert kényelmes, és bőven tud újat mondani ez a könyvtár is). Másodjára ott a Senate House Library, ami az 1984 minisztériuma volt. Itt nagyon sokat kell gyalogolni, mert épp átépítik, az 5. emeleten van a könyvtár, és egy emelet kb. 60 lépcsőfok, mert hatalmas, tágas csarnokok vannak az épületben. Itt is minden szabadpolcos, olcsó a fénymásolás, beülhetek egy sarokba, ahol jó eséllyel egész nap senki nem megy el mellettem, wifi természetesen (minden egyetemi épületben mindenhol), csomagok velem, magamnak tudom kivenni és visszavinni a könyveket (ergo nincs sor, mert több gépnél is lehet a kölcsönzést intézni), folyóiratok egy évszázadra visszamenőleg szabadpolcon, hihetetlen szakkönyvkészlet; nagyon alaposan fel vannak szerelve (csak Pound-szakirodalomból egy egész polc van, én nem is tudtam, hogy egyáltalán VAN ennyi könyv róla...). Itt is szoktam néha lenni, de a lépcsőzést nem annyira szeretem. Aztán van a British Library. Hol is kezdjem... A mottójuk az: "the world's knowledge" (a világ tudása). És tényleg az. Ami itt nincs meg, az alig létezik (bár épp a napokban érdeklődött egy barátom valamiről, ami nem volt meg). Cserébe viszont szigor van. Befelé menet átvizsgálják a táskákat, az én táskámon soha nem jöttem volna rá, hogy mennyi rekesz van, ha nincs a BL. Utána le kell pakolni, egy átlátszó nejlontáskában fel lehet ugyan vinni egy laptopot, ceruzát (tollat nem!), pénztárcát, de sok rámolást igényel az egész. Bemegyek az egyik olvasószobába (ahol vagy 200 másik ember ül; mióta a British Museum és a British Library különvált, eredetileg ugyanis az utóbbi az előbbinek volt a könyvtára, nem a régi British Museum Reading Roomban olvasgatnak az emberek, ahol minden londonban járó értelmiségi megfordult, Poundtól Mahathma Gandhin, Arthur Rimbaud-n és Oscar Wilde-on át G. B. Shawig, és ahol Marx állítólag megírta a manifesztóját), megkapom a könyvem, és hajrá. A könyvrendelés is kicsit komplikált: előre kell kérni az olvasnivalót, mert kb. 70 percbe telik (ha helyben megvan), hogy kihozzák. Előnye viszont, hogy otthonról is beléphetek a rendszerbe, indulás előtt megrendelem a könyvet, és mire odaérek, fel is vehetem. Ha közben eszembe jut, hogy valami más is kellene, akkor arra várni kell. Ellenben, ha valami nincs meg helyben, de benne van a katalógusban, akkor ingyen meghozzák, tipikusan 2 nap alatt. Kölcsönözni nem lehet, de le lehet foglalni a könyvet másnapra is (három napig érvényes a foglalás, de újabb három napra kérheted utána, ad infinitum). Elképzelhetetlen, milyen forrásokat lehet megtalálni, kézhez kapni, viszont nem túl kellemesek (bár szükségesek) a biztonsági intézkedések a másik két könyvtárhoz képest.

Billentyűpróba: qwerty, qwerty, qwerty

Egy hónapos késéssel ugyan, de sikerült beizzítani a blogmotort: ezentúl két kontinensről fogunk tudósítani, változó intenzitással, mint azt eddig is megszokhattátok.
Rögtön bele is vágok a magam részéről: London jelentkezik. Hogy kellemesebben teljen a blogolvasás, most kapcsoljátok be a belinkelt videókat, és hallgassátok figyelmesen: a mai napig azt gondoltam, hogy a Summertime c. Gershwin-dalt a Porgy és Bessből nem lehet Ella Fitzgerald (és Louis Armstrong) után többet elénekelni, és hát nehéz is, de van egy angol lány, akinek elég meggyőzően sikerült.

Először az isteni Ella:




Majd Leona Lewis (ő a brit X Factor 2006-os győztese; szerintem ezt a szintet azóta sem múlta felül vagy akár érte el újra):



Tehát, a történet eleje. Szeptember közepén érkeztem, és nagyjából másfél napig bírtam a kinnlétet, amikor is egy csúnya betegség ledöntött a lábamról - a szobakeresés kellős közepén (igazából annak köszönhetően: a későbbi házinénim épp ugyanilyen tüneteket produkált, amiket aztán másfél hétig feküdtem ki). Úgyhogy az első másfél hétben az ifjúsági szállásról csak tisztességtudó távolságból szemléltem a British Libraryt - az ágyamból pont rá lehetett látni.
A szálláskeresés szolgált néhány tanulsággal: interneten gyakorlatilag nem lehet elintézni (vagy ötven e-mailt küldtem, és talán kettő-háromra válaszoltak, azokból se lett semmi), a helyszínen kell, elsősorban telefonon kapcsolatot keresni (ez szelekciós tényező is a szálláskeresőknél, ugyanis pl. egy japán lány, aki nagyjából középfokon beszélt angolul, és épp nyelvet tanulni érkezett, néhány telefon után feladta az egészet: ha nem látjuk a beszélőt, ráadásul háttérzaj is van, nagyságrendekkel romlik a beszédértés. Ha valaha nyelvtanításra adom a fejemet, a haladókkal mindenképpen fogom gyakoroltatni a nem laborkörülmények közötti beszédértést: telefonálást, hangzavarban beszédértést stb.) Aztán el lehet menni megnézni a szállást, és utána jöhet a megegyezés. Természetesen előnyt élveznek az egy évre érkezők, úgyhogy számtalan kudarccal végződő kísérletem után, amikor jött egy lehetőség, azonnal megragadtam. Egy iráni nő ad ki egy szobát, a Regent's Parktól 8 percre, az egyetemtől 15 percre, a British Librarytől 35 percre gyalog (a térképen mindent bejelöltem nektek, meg lehet nézni még a kedvenc indiaim helyét is :-) ).

A környék, ahogy az egész város is, rendkívül multikulti: ha megyek az utcán, szinte ugyanolyan eséllyel hallok angol, mint nem angol szót (ebben persze az is benne van, hogy a belvárosban sok turista is mászkál), de A Könyv (a Lonely Planet) szerint néhol egyenesen második nyelv csak az angol, pl. a kínai , a török vagy a héber után. Legnagyobb örömömre talán a rendszerint esős időnek köszönhetően gombamód elszaporodtak az indiai éttermek. ;-) Emiatt le kell mondanom a napi burgerről és fish-n-chipsről (hal sült krumplival), de erős vagyok, túlteszem magam rajta.
De szerencsére a hostelban töltött két hét alatt volt lehetőségem kipróbálni az angol reggelit. Ez egy roppant koleszterin- és kalóriadús, ún. kiadós reggeli: sült tojás, sült sonka, sült kolbász, bab és pirítós - nem vagylagosan, hanem együtt. A hostelben emellett még lehetett kontinentális reggelit (lekvár, felvágott, sajt, gyümölcs, joghurt, kenyér, vaj) is enni, és mivel ez az árban benne foglaltatott, a tipikus reggelim egy kontinentális és egy angol reggeli volt, aminek köszönhetően estig nem is voltam többet éhes. Jól el lehet működni ezzel az angol reggelivel. De mióta elköltöztem, azért nem sütögetek reggelire kolbászkákat magamnak. ;-)

No, itt kicsit abbahagyom, hogy legyen időtök megemészteni az eddig leírtakat. ;-) Aztán valahonnan megint jelentkezünk.