Tüzijáték

(Ráhangolódásként hallgassuk a poszt olvasása közben Handel: Tüzijátékzene c. szvitjének nyitányát!)




A napokban megemlékeztünk a londoni Parlament fel nem gyújtásáról: London-szerte robbantgattak az erre hivatottak. Én a Clapham Commons nevű parkba mentem ki, ahol az egyik legnagyobb rendezvényt tartották, százezer ember részvételére számítottak. Londonban ugyanis nem központosítják az ünneplést: gondolom, logisztikai okai is vannak, nehéz lenne ekkora tömegeket menedzselni, másrészt legjobb tudásom szerint nem az állam pénzeli a hepajt, hanem egy-egy eseményt az önkormányzatok, hivatalos személyek (pl. a polgármester, a királyi család stb.) fizetnek, így párhuzamosan több helyen is van néznivaló.
Elmentem tehát a Clapham Commonsre, és tényleg félórás tüzijátékot rendeztek, változó intenzitással (néha éppen csak, hogy volt fény az égen, a végén viszont úgy belehúztak, hogy teljesen letaglózott mindenkit a robaj és a nagy fényesség) - a crescendójuk tényleg meggyőző volt. Összességében meg kellett állapítanom, hogy a budapesti aug. 20-i tüzijáték változatosabb, szebb (ugye a háttér is sokat hozzáad; itt egy nyílt, füves térségen álltunk), profibb - viszont közvetlenül állami pénzből fizetik, ami, tekintve a gazdasági helyzetet, és most nem a válságról beszélek, hanem az országról általában, túlzás. A profizmusbeli különbség volt a legmegdöbbentőbb számomra: az itteni tüzijáték alatt is volt zene (helyes), megfelelő kihangosítással (jól van) - de mit játszottak? A Star Wars zenéje kis túlzással elfogadható választás (bár, ha rajtam múlna, biztos nem azt harsogtatnám körbe): az emberek felismerik, dúdolják, partihangulat, legyen. Egyszer. De amikor másodszor is, néhány számmal később ugyanaz a másfél perces dallam felcsendül, akkor értetlenkedtem egy kicsit. Hát akkor jöjjenek még egyszer azok a birodalmi rombolók. Amikor újra befejezzük, esek a következő ámulatba. Mi is lenne alkalomhoz illőbb, mint a Queen "Who wants to live forever?" c. dala? Hadd idézzem, hátha nincs a szívetekbe hímezve a szöveg (amúgy nagyon szeretem a Queent, főleg Freddy Mercury hangját, csak kihozott a sodromból a kontextus magasról való leszarása a dal választásánál):

"Theres no time for us
Theres no place for us
What is this thing that builds our dreams yet slips away
From us

Who wants to live forever
Who wants to live forever....?

Theres no chance for us
Its all decided for us
This world has only one sweet moment set aside for us"

Ünnepeljünk. Van még valakinek kedve?...

Tüzijátékról nem szokás magyarul úgy írni, hogy ne szerepeljen a szövegben a "kenyeret és cirkuszt" szállóige. Mivel hagyomány- és tekintélytisztelő vagyok, én sem hagynám ki a remek lehetőséget egy igazán eredeti szófordulat használatára. Egy icipicit azonban, ha nincs ellene senkinek kifogása, módosítanám a kifejezést. Mivel épp bevásárlásból mentem tüzijátékot nézni, és két bazi nagy cekkerrel caplattam végig a városon, javaslom, hogy ezentúl "cirkuszt és kenyeret" adjunk a népnek, különben mindenki másnak is le fog szakadni a válla.

Ápdét: Ma megnéztem a polgármester tüzijátékát is: a Temzén egy uszályról lőtték fel a tüzijátékokat. Na, ez profi volt. Ugyan inkább 10 percig, mint negyed óráig tartott a látványosság, de az végig lebilincselő volt: már azt hittem, nem nagyon lehet újat mondani tüzijátéktéren nekem, de nagyot tévedtem. Volt olyan, hogy néhány nagy csillagot lőttek fel, és amikor már magasan jártak, egyszer csak begyorsultak, és így messzebbre elröpültek. Egy másikban pedig egy ideig egyenesen mentek fölfelé, aztán váratlan kanyarokat vettek a csillagok, és keresztbe-kasba szálltak (nem körbe szétpukkanva), és olyan volt, mint egy igazi meteorraj (mármint, amilyennek azt elképzelem a földről). A sistergős-zizegős fronton is voltak újítások (ezek azok, amik a szétpukkanás után elkezdenek csillámlani és sisteregni hozzá), színben és alakzatban. Aztán láttam olyat is, hogy nagyon szép lila csillagokat lőttek föl, és amikor elérték a max. magasságot, akkor piros csillagokká robbantak. Aztán voltak a "selymes" tüzijátékok: azok, amik nagyon pici, sűrű, sárgás fényű részekből állnak, és olyanok, mintha egy selyemfátylat húznának maguk után; abból is volt olyan, ami pálmalevél alakú volt, nagyon szép. A csillag-sorozatvetők is (amik nem szállnak magasra, csak szórják a számtalan sziporkát) izgalmasabbak voltak, mint általában. Fényképeim persze nincsenek, mert a fényképezőgépem elemei lemerültek (azért szereztem illusztrációt az internetről: ez a polgármesteri tüzijáték, talán idei, talán tavalyi). De hát úgyis olyan érzékletesen elmeséltem, kinek kell még ide fénykép! ;-))