2009. október 29., csütörtök

Trallala, trallala, pritty, pretty, prütty

Most egy darabig nem lesz bejegyzés, attól tartok (Szityú ma érkezik Kanadából; aztán alighogy elmegy, jön Gergő, a bátyám), de azért majd igyekszem, hiszen pont most lesz majd miről mesélni…
De akkor most a múlt vasárnapomról azért ejtek néhány szót, mert az nagy élmény volt. Elmentem ugyanis a házinénimmel egy gospel misére, ahol ő is énekel; bár egyáltalán nem tartja magát vallásosnak, a közös éneklés és a társaság odavonzotta. Mivel neki a kórussal mise előtt próbája volt, én sétáltam egyet a városban (úúú, micsoda áfonyás muffint ettem! Elvégre vasárnap volt…): egy saroknyira a templomtól van a STOMP nevű ütőszenekar főhadiszállása (itt se olcsóbbak a jegyeik, mint itthon volt…), a környező utcákban pedig minden ukrán volt: étterem, kávézó, templom… Láttam vicces-jó graffitit is, aztán idő volt, mentem misére. Eleve lelkes voltam, mert itthon mutatott néhány felvételt a kórusról a házinéni, és jók voltak, de még így is fölülmúlta a várakozásaimat az esemény.
Az elején kicsit meg voltam zavarodva, mert a kórusban nem láttam se a házinénit, se egy kórustársát, akivel korábban találkoztunk. De bíztam benne, hogy nem tévesztettem el a templomot, és türelemmel vártam, mi fog történni. Rázendített a kórus, gyönyörűen szólt, remek szólistákkal és sziklaszilárd háttérszólamokkal (azt énekelték, hogy Jesus is our fortress, tehát ez el is volt várható). Utána pedig átvette a terepet a pásztor (egy fiatal fekete nő), meg engem le a lábamról. Ennyi érzést, intelligenciát, kedvességet és mélyenlátást ritkán látni egy emberben. Nyoma se volt kenetteljességnek: keresetlen volt, közvetlen (az apostolokat csak „the gang of twelve”-ként aposztrofálta), nem erőltetetten laza, hanem hitelesen humoros; minden kórusbetétet olyan örömmel és elragadtatással fogadott, mintha életében először hallott volna ilyet, de ismétlem: nem kiszámítottan, hanem átélt derűvel. A szentbeszédben az evangéliumot olyan értő elemzéssel mutatta be, hogy bármilyen irodalomtörténésznek a becsületére vált volna. A retorikája lenyűgöző volt; lehet, hogy ez még a szigorlat mellékhatása, de én Ralph Ellison: The Invisible Man c. regényében szereplő beszédek nyomát véltem felfedezni benne. Olyannyira sikeres volt a prédikáció, hogy a refrénszerűen visszatérő mottót a végén már a közösség is vele együtt ismételte. Egyetlen közhely sem hangzott el; minden, amit mondott, útmutatóul szolgálhatott a hallgatóinak. A gyülekezetet név szerint ismerte – ez onnan derült ki, hogy többször is kiszólt az ott ülőknek. A jó vezető (lásd még: pásztor) mintapéldája.
De vissza még a misére: amikor a béke jelével kellett egymást köszönteni, a gyülekezet felbolydult, és mindenki odament mindenkihez, akihez tudott – akár ismerte, akár nem. Velem is volt, aki elbeszélgetett, hogy milyen jó, hogy ott vagyok, honnan érkeztem, mit csinálok itt stb. És ami a legmeglepőbb volt: maga a pásztor is odajött hozzám, a vadidegenhez (kezdjük azzal, hogy ez feltűnt neki!), személyesen köszöntött, és hogy reméli, máskor is ott tudok lenni – mindezt egy 150 fős gyülekezetben… Őszintén elkápráztatott.
Mikor ismét lenyugodott mindenki, és visszaült a helyére, színre lépett a gospelkórus. Az emberek szinte végigtapsolták, a végén már állva, az ütemre riszálva. A kórusvezető szinte már táncolt középen, olyan vehemenciával integetett az énekeseknek; amilyen lelkesedéssel vezeti a pásztor a közösséget, olyan átéléssel dirigál a karmester. Ráadásul nagyon jó érzéssel játszott a kísérő zongorista – zeneileg is meggyőző volt az előadás, de a mögötte rejlő lélek volt, ami leginkább megfogott.
Azt hiszem, ezt hívják lélekemelő élménynek.
És ennek kapcsán valamit már régóta le akartam írni: hogy milyen egyszerű is beszélgetni. Ittlétem elején sokszor zavarba hoztak, hogy boldog-boldogtalan szóba állt velem: a boltban, a metrón, az utcán (talán legkevésbé az egyetemen…). Az ismerősök, akikkel eddig találkoztam, is kezdettől fogva olyan elfogulatlanul beszélgettek velem, hogy alig bírtam lépést tartani közvetlenségben (valljuk be, na, nem sikerült). A templomban is ezt éreztem: nem szokatlan/furcsa/ciki idegennel szóba elegyedni – szerintem az összes eddigi hely közül itt a legkönnyebb éppen emiatt beilleszkedni. New Yorkban – nekem úgy tűnik – mindenki „más”: nem okoz senkinek kényelmetlenséget az akcentusom, mert a három másik körülöttem állónak is van valamilyen; nem találkoztam még az „átlaggal”/„többséggel”. Valószínűleg ez se valós kép, de az általam ismert országokhoz képest itt tényleg akkora a diverzitás, hogy már nincs értelme a valamitől való eltérésről beszélni… Persze beszélgetésben többször derült már ki, hogy vannak súlyos problémák a gyakorlatban, de eddig még ezzel nem találkoztam.
Viszont, hogy egy idegesítő dolgot is említsek: Belgium után különösen irritál, hogy mekkora pazarlás folyik a szeméttel. Mindenhez két(!) zacskót kapok, nem is egyet, és mindent többszörösen becsomagolnak, ha hagyom. A szemetet se válogatják annyifelé, mint a Belgák, pedig már úgy megszoktam. Ennek ellenére itt találkoztam eddig a legkörnyezettudatosabb emberekkel, akik az élelmiszerek előállítási körülményeit is figyelembe veszik, mikor terméket választanak, és természetesen mindent újrahasznosítanak, amit lehet.
No, de most indulok a reptérre.

3 megjegyzés:

druppeltjes írta...

Érdekes, hogy egyforma hatások is érnek minket. Kaliforniában engem is kisebb sokkhatásként ért, hogy mindenki velem akar beszélgetni, pláne Svájc után...De ez tök jó, szerintem. Most újra a kuss uralkodik.

Judit írta...

Boldog névnapot az összes Réka nevű blogszerzőnek! :-)

MiRe írta...

:-) Az összes Réka nevű blogszerző nevében köszönöm: Réka