Brighton

Hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül addig se, míg Szityú a világban kóborol, most igazán nekiállok blogolni. Még durvább: énblogolni (e blog esetében helyesebb lenne félmiblogolásról beszélni, de ne hasogassuk azokat a szegény szőrszálakat, van elég bajuk, gazdasági világválság, miegymás). Szóval, először egy megkésett beszámoló Brightonról, ahol okt. 14-15-én jártam. Mátéval, stratfordi libapásztorunkkal mentem, Bálinthoz, aki egyszerűen csak Brightonban van. Mindketten ugyanazzal az ösztöndíjjal, mint én.
Ahol Bálint szobát bérel, ott a tulajok nagyon jó fejek voltak, és minket is befogadtak, míg ott voltunk, ezúton is hála érte. Az utazás pedig szinte nevetségesen olcsó volt: odafele 3 font, vissza 5 font volt az egyórás vonatútra a jegy, mivel előre lefoglaltuk interneten egy adott időpontra. Normál esetben 18 font körül lett volna egy irányba a jegy. Az internetes jegyet egyszerűen át lehet venni az állomáson egy automatából, nagyon kellemes rendszer.

Brighton legfőbb nevezetessége kétségkívül a Királyi Palota (Royal Pavilion), amit IV. György alakíttatott át királyi kéjlaknak 1815 és 1822 között. Kívülről indiai palota, belülről pedig a Chinoiserie-nek nevezett rokokó, kínaiskodó elburjánzás mintapéldánya (indiai elemekkel vegyítve). Ettetek már meg egy egész tejszínhabos epertortát egyben? Na, ez olyan. Megfekszi a gyomrod, de életre szóló élmény. Mint már tanult kollégám beszámolt róla, az épület kínai motívumokkal van telerittyentve: a csillárokon sárkányok okádnak lótuszvirágot, a lépcsőkorlátok bambuszalakúak, kínai bölcsek elmélkednek a falakon, és vörös, virágmintás, süppedős szőnyegek nyelik el a léptek zaját és az elmélyült meditáció közben kiömlő bort.
György egy életen át csinosítgatta, alakítgatta, nyomon követhetők az ízlésváltozások az évek során, aztán hatalomra került Viktória, eltöltött egy kis időt családjával a tengerparton, aztán egy biztos kézmozdulattal eladta az egész kócerájt a városnak. Felteszem, nem jött be a cifra palota az Erény Nagyasszonyának.

A palota körbejárása után lesétáltunk a tengerpartra, kimentünk a mólóra, aztán fel megint a városba (nem gondoltam volna, de Brighton, annak ellenére, hogy a tengerparton van, kifejezetten dimbes-dombos, olyan meredek utcái vannak, hogy másnap komoly izomlázam volt lépcsőzéskor; a tengerparton az én világnézetem szerint sík vidéknek kellene lennie. Persze Mother Nature magasról tesz az én világnézetemre), ettünk angol specialitásokat, mint fish-n-chips (rántott hal sült krumplival; semmit nem tudnak ezek a keszthelyi hekkhez képest) és jacket potato (egy darab óriási héjában főtt krumpli, a tetején bemetszve, ahova a kérésnek megfelelő tölteléket tesznek, én tojásos-lazacos-majonézeset ettem; jó volt, de nem akarok azóta minden reggel hozzájutni), ittunk sört pihenésképpen (azt mondtam már, hogy a cider nevű almasör milyen finom? Ebben az országban is találtam szerencsére olyan sörszerű nemsört, ami kvalifikál a szociális háló fenntartásának érdekében végzett, hagyományosan pubokban realizálódó kommunikációra). Az idővel ugyan nem volt szerencsénk, mert kifogtuk azt a másfél napot, amíg épp esett, ahogy Szityú is Londonban, de feltaláltuk magunkat, és belevetettük magunkat a brightoni élet sűrűjébe: antikváriumról antikváriumra kalauzoltattuk magunkat Bálinttal; ha mernék ilyen kifejezést könyvekre alkalmazni, azt mondanám, vettem egy valag könyvet. De inkább egy szekérderéknyit.

Úgyhogy nagyon jól telt ez a két nap, teljesen felfrissültem, és újult lelkesedéssel vághattam bele a fordulatosabbnál fordulatosabb kutatói életbe.

Happy Guy Fawkes Day. And peace.