Töprengések

Tegnap elmentem megnézni a Rothko-kiállítást. Először láttam élőben (nem reprodukcióban) Rothko-képeket: nagy élmény. (Itt nézhettek egy rövid videót a kiállításról, ami Rothko kései, és jelen véleményem szerint legizgalmasabb képeivel foglalkozik. Itt pedig a galériát kattogtathatjátok végig, fölül tudtok a többi terembe átnézni.) Hadd meséljek erről részletesebben.

Nemrég egy társaságban beszélgettünk Rothkóról a kiállítás kapcsán (ekkor természetesen még nem láttam a képeket), és én a kérdésre, hogy ki is ez a Rothko, azt feleltem tréfás-provokatívan, hogy az a festő, aki csíkokat fest. A többiek a kelleténél kicsit komolyabban vették a válaszomat, ugyanis első megközelítésre tényleg tűnhet ennyinek is Rothko: színes csíkok a képein, később már a "színes" is problematikus, a csíkokról nem is beszélve. ;-) Ha valaki csak reprodukciókból ismeri a képeket, nagy eséllyel röhög egyet, és továbblapoz. Miért érdekes mégis?

A festészet szerintem három fő elem viszonyára vezethető vissza: a szín, a vonal és az alakzat harmóniája, aránya, egymáshoz való viszonya, belső játéka. Nézzük ezeket sorra! Ha megállsz Rothko egy vászna előtt, akkor rögtön látod, hogy a (jelen esetben) két szín, ami a távolból látszik, számtalan másik összességére bomlik szét. De nem úgy, mint van Goghnál, ahol egy rózsaszínt a zöld ellenpontoz, sárga és kék mellett, és együttesen keltik valamilyen szín hatását; Rothko rétegekből építkezik. Egy monokrómra festett vászon a kiindulási alap; erre fölvisz egy réteg színt az adott alakzatnak megfelelően, tehát fest mondjuk egy négyzetes elrendezésű figurát. Ezt a második réteget szinte teljesen átfesti egy másik, meglehetősen különböző színnel. Majd még eggyel. A festékrétegek egyre vékonyabbak (többnyire), a legfelső már szinte nem is vehető ki alaposabb tanulmányozás nélkül (egy bordó és piros képen, mint a mellékelt is, például világoskék a legfelső réteg). Ha azonban közel mész, nyilvánvaló, mennyire összetettek ezek a színek. (A kiállításon mutattak ultraviola fényben készített felvételeket is a képekről, azokon teljesen elkülönülnek az egyes rétegek, még az ecsetkezelés sajátosságait is meg lehet figyelni. Az is megérne egy misét: az aprólékosan kidolgozott, precíz vonások az elkészült képben olyan sima felületet alkotnak, mintha egy Euro-2000-zel ment volna végig valaki a vásznon. ;-) Remélem, másnak is van gyerekkori élménye a csodaecsetkészletről...) És természetesen a háttér sem egyszínű már a kész képen.

Második a vonal. A vonal izgalmasságát ugyanazzal éri el Rothko, mint a színekét: az alulról kilógó festékrétegek dinamizmust adnak a vonalnak: bár az ember "négyzet"-ként fogja fel a látott alakzatot, természetesen sosem arról van szó. A vonalak vastagsága is változik (van két tájkép alakú vászna, azaz vízszintesen hosszú, függőlegesen rövid kép, amelyek Rothko rendelkezésének megfelelően magasan vannak kiállítva, mert a perspektíva úgy érvényesül, ezt én elsősorban a vonalak vastagságára-vékonyságára értem itt), alakja is (befelé ível, mint egy ablakra akasztott, összehúzott függöny), de legfőképpen a széle.

A harmadik, az alakzat leginkább a sorozatok egyes tagjai között értelmezhető: az egyes színeknek szentelt felületek aránya és elrendezése változik, ennek megfelelően pedig a színek egymáshoz való viszonya is, a képek hangulata. A parázsló narancssárga és a meleg bordó (ennek ugyan biztosan más színneve van, de az egyszerűség kedvéért hívjuk bordónak) ellentéte irtózatos feszültségeket képes hordozni; a szürke-fekete és barna-szürke sorozatok nyugodtsága, higgadtsága és letisztulsága már csak a forma lehetőségeire koncentrál. Ezekből a képekből mindenkinek nyilvánvalóvá válik, micsoda súlya van egy olyan ártalmatlanul kis döntésnek is a festészetben, hogy hol, milyen magasan húzódik a látóhatár, hogy mennyit bír változni "két" szín viszonya az elrendezés, az arányok miatt.

A kiállítás maga annak ellenére nagyon élvezhető, hogy rengetegen kíváncsiak rá: nagy belső terekben vannak a képek kiállítva, könnyen összevethetők az egy témára épülő festmények; van hely és lehetőség közelről és távolról egyaránt nézelődni, sőt leülni a képek elé (nemcsak, hogy sok pad van, hanem a bejáratnál föl is lehet kapni egy-egy kempingszéket, amit magunkkal cipelünk a kijáratig, és közben ott pihenünk le, ahol csak akarunk).

A többi töprengés viszont legközelebbre marad: már így is nagyon hosszú ez a bejegyzés.