I see trees of green…

Nesze nektek, most aztán kaptok blogot. Harminc óra vonaton New Orleans felé. Nemrég jöttem meg Barbadosról, kilengtem egyet Seattle-be, vendégül láttam két kedves barátomat (kihelyezett Work-in-Regress ülést tartottunk, szigorúan szakmai alapon), és máris úton vagyok New Orleansba. „And I think to myself: what a wondeful world!”

A fülembe (mi más) Louis Armstrong szól, hogy kellőképpen felkészülten érkezzek meg a jazz fővárosába. Három nap csak, de milyen! Az egyik kedvenc Pound-kutatóm családja fog vendégül látni, együtt (is) megyünk majd koncertekre: Aretha Franklin, Pearl Jam, Van Morrison, B.B. King, de persze minden sarkon szól majd a zene, győzzön majd a lábam átállni egyik taktusról a másikra.

És akkor persze maga New Orleans, a francia a negyed, csipkeházak, a streetcar named Desire (amit egy diák, Egri Péter anekdotája szerint, Dezirének gondolt; gondolom, tribute to Cseh Tamás), a cajun konyha, „Sitting in the sun, counting my money, fanned by summer breeze”. Már a fesztiválozás gondolatától évekkel megfiatalodtam; kaptam szakmai tanácsot is a sárban fetrengős fesztiválozás mikéntjéről (zivatarokat várnak hétvégére). Épp Trentonba értünk – vajon ez ugyanaz a Trenton, ahonnan „Mary Moore of Trenton”, Pound egyik szerelme és menyasszonya volt?

A vonat egyébként nagyon kényelmes, és igen! van áram is, úgyhogy akár végig használhatom majd a laptopomat. Alig mertem ennyit remélni, túl jó hozzám a sors. Gyorsan megyünk, láthatólag gyorsabban, mint az európai vonatok (TGV-t leszámítva; az a gyanúm, hogy azon én még nem ültem…), de azért a shinkansen mögött lemaradna. Jó sok hely van a lábamnál, az ülés hátradönthető (nem csak centiket), lábtámasszal – de hát ki akar aludni, mikor számítógépezni is lehet? ;-)) Még csak le se fagyasztanak, pedig az amcsik különös örömüket lelik abban, hogy furmányos módon, de azért biztonsággal megkülönböztessék a külföldieket: márciustól októberig megy a légkondi minden épületben (irodákban, könyvtárakban); akik flip-flopban, pántos trikóban és rövidnadrágban üldögélnek, azok amerikaiak, akik pedig pulcsiban és kabátban, csizmában és esetleg még könnyű plédben is, azok külföldiek.


Megosztok veletek két mostani felfedezést is, aminek az a különlegessége, hogy nem fogmosás közben jöttem rájuk. Sose gondoltam volna, hogy más része is lehet a napnak, ami olyan sűrűn kreatív, mint a fogmosás. Tegnap, miközben Brooklyn és Queens térképét nézegettem (mint kiderült, nem fogmosás közben), nagy felfedezést tettem. Van jó pár zöld folt a térképen, nem csak felhőkarcolók vannak a városban – de minden zöldterület, kivéve a Prospect Parkot, temető. Belegondoltam, hogy az élők a halottakon élősködnek: a maguk halott, élettelen környezetéből, ha életre vágynak, a halottak közé mennek; és viszont, a halottak táplálják és éltetik az élőket. Azt eddig is tudtuk, hogy a lebomló szervesanyagból hogyan támad új élet, hogy az emberi testből is humusz lesz, az élet forrása, ez viszont most új dimenzió: nem biológiai, hanem kulturális eredetű. A halottaktól való félelem (kevésbé higiénikus századokban a holttest komoly egészségügyi kockázatot is jelentett), ill. az irántuk érzett tisztelet miatt a területük, a temető, a civilizáció peremén kívülre került: nyugalommal, zavaratlansággal szentelték meg a földet, mely most hálából (vagy tehetetlenségében) éltető levegővel látja el a városokat. Az emberiség, mely kizárja a halottakat a világból, és egyre inkább a gondolatokon kívül is tolja jelenlétüket, erélyes tiltakozással találkozik: a halottak gandi-i lélekjelenléttel és szeretettel torolják meg sérelmeiket. Azért milyen gyönyörű is egy térkép!

A másik, ami érdekesre rájöttem, szintén az idővel kapcsolatos. Otthon nagy divatja van annak, hogy súlytalan, közkeletű tévedésért is az úri közönség céltáblájává váljon valaki. Ilyenek a nyelvtannácik, akik szinte mindig maguk is bizonytalanok a helyesírás és grammatika területén, de egy-két ökölszabállyal szívesen behúznak egy balegyenest. Egy másik hasonló terület az évtizedek, -századok és –ezredek számolása: tudvalevő, hogy minden egység az 1-es évvel kezdődik és a 0-sal fejeződik be (pl. 2001-2010 egy évtized). Ennek az elképzelésnek az az alapja, hogy nem volt 0. év a történelemben (miért, 1-es volt?), így nem kezdhetjük azzal a számolást. (Hozzá kell tennem, magam is egyetértek ezzel az elképzeléssel.) Viszont, ha belegondolunk az amerikai típusú óraszámításba, elgondolkodtató dolgot látunk. A 12-es (kvázi a 0) kétszer fordul elő: 12 a.m. és 12 p.m. Igazából mindig bizonytalan vagyok, hogy melyik melyik, de elárulom: a 12 p.m. a dél, a 12 a.m. az éjfél (talán könnyebben megjegyezhető, hogy a magánhangzó a magánhangzóval jár: A.m. = Éjfél). Ami azt is jelenti, hogy a 12 p.m. nem a délelőttöt fejezi be, hanem a délutánt kezdi, a 12 a.m. pedig nem az utolsó esti óra, hanem a 0. hajnali. Tehát épp hogy „0”-val kezdődik az időszámítás: egy óra van még az 1. előtt. A koncepció tehát létezik a világban.

Philadelphia. Ó, boldog város! :-D Most pedig kicsit foglalkozom a disszertációmmal is.

Intenzív lelkesedés

Mivel képtelen vagyok rávenni magam, hogy a disszertációmat írjam, legalább a blogot frissítem egyet… Na jó, ennél eggyel lendületesebb felütés kell: héhéhéhéhéhééé!!! Megjöttünk Barbadosról!!! WOWOWOWOWOW!!! :-DDDDDDD

From Barbados

Külön-külön repültünk Barbadosra, de csak kis idő eltéréssel, hogy a reptérről már mehessünk együtt. A repülőről látszottak a türkizkék öblök a sziget körül; már ott teljesen bezsongtam. A csomagommal többnyire kedvesen segítettek az emberek (a biztonság kedvéért rajtam volt a szánalomtekercs [korábbi nevén vassskacsó; de mivel ez egy újabb darab, és sokkal lagymatagabb, mint az igazi vassskacsó, nevezzük csak szánalomtekercsnek: a célja annyi, hogy mindenki számára láthatóvá tegye sajnálatra méltó állapotomat, és az emberek együttérzését, de főleg segítségét kivívja – népi nevén csuklórögzítő]), úgyhogy gond nélkül jutottam el a reptérre. Onnan negyedóránként ki akartak dobni, mert a csomagfelvételnél nem lehet várakozni, de én épp ott akartam megvárni a Szityút, úgyhogy taktikailag körbemászkáltam a helyiséget, bemutatva a JajHolIsVagyokÉsHolIsKéneLennem c. naivjátékot. Persze ez egy pár négyzetméteres teremben, két működő szalag között, egyetlen kijárat jelenlétében akár nehézkesnek is tűnhetne, de az Eltévedt Kisasszony teljesítette küldetését: két órát bolyongott az útvesztőben. Ekkor leszállt Szityú, és megkezdődött a Tökéletes Nyaralás.

A sziget déli partján volt az első szállásunk, egy diákhostel, ami szerencsére, mivel már szezonon kívül mentünk, egyáltalán nem volt tele. Mivel a szállásig jól leizzadtunk, csak ledobtuk a bőröndöket, oszt irány a strand. (Az időjárás teljes mértékben kiszámíthatatlan: minden áldott nap 25 és 31 fok között ingadozik a hőmérséklet; az esős évszakban délutánonként pár órát esik, a száraz évszakban nem. Szeretnék Barbadoson időjáráselőrejelzés-készítő lenni.)

From Barbados

Fehér homok, pálmafák, türkizkék tenger, ahogy azt az ember elképzeli. Ágyak, napernyők, napkrém, víz. A tenger pedig hullámzik. Ha csak állnál egy helyben, ellepne a hullám. Ezért vagy ugrasz, ahogy jön a hullám, és fönn maradsz, vagy ráfekszel, és akkor a tetején tart, vagy – ez nagyon vicces – elkezdesz úszni, ahogy közeledik a hullám, hogy már legyen egy kis mozgási energiád, és akkor felkap a hullám, és irtózatos lendülettel haladsz attól a pár karcsapástól, amivel úszol, közben pedig a füledben hallod a zúgást, és látod a kékek bugyborékoló keveredését (ezt normális esetben nem a füledben).

From Barbados

A hét hátralevő részében pedig ugyanezt csináltuk: megreggeliztünk, összeszedtük magunkat, kimentünk a beachre, hullámoztunk – degeltünk – hullámoztunk – degeltünk – hullámoztunk – degeltünk – hazamentünk. Közben beficcent egy-egy koktél, amiknek, magunk is külföldiek lévén, nem volt szívünk megtagadni a belénkvándorlási jogot. Aztán este megvacsiztunk, otthon még egy kis házi koktélt összedobtunk (vettünk helyi rumot, és azt nagyon hígra felöntöttük gyümölcslével – tudom, Bence, ne mondj semmit, barbárok vagyunk ;-) ), aztán üldögéltünk a teraszon vagy épp sétáltunk az üres strandon; máskor meg átmentünk Oistinsba a halsütőkhöz.

From Barbados

Hétvégente ott a frissen fogott halakat egyszerű, de kiváló fűszerekkel meggrillezik, és miközben szól a zene (mi láttunk helyi zenekart, amiben fémlavórokon játszottak bravúros ügyességgel – aki tudja, megmondhatja, mi a neve annak a hangszernek; meg raggea-zenekart, táncosokat), a padokon jól lehet lakni. A repülőhal a helyi specialitás – én még tényleg életemben nem ettem olyan finom halat, mint az! Annyira omlós és ízletes volt! De próbáltunk tonhalat is (bizony az is lehet más, mint a konzervtonhal), királyhalat, Szityú pedig még delfinhalat is, ami nem azonos a delfinnel, mielőtt bárki meglincselné szegény embört.

Körbestrandoltuk a déli partot, aztán amikor úgy éreztük, hogy negyedike van, átkölköztünk a másik szállásra, a nyugati parton, ahol a korallok is vannak. Kiderült persze, hogy már ötödike volt, így már előző napra vártak minket, de hát se az előző helyen nem szóltak, hogy ugyan menjünk már, se innen nem kerestek, úgyhogy miért is siettünk volna, ugye. Ennyire jól átvettük a helyiek mentalitását: hát, ők se a stressz miatt fognak elhunyni szerintem. (Persze, már az első szállásunkat is más napokra sikerült lefoglalni, mint amikorra akartuk, de még időben odaszólt Szityú nekik telefonon, így nem lett belőle gond – valahogy Barbados összezavarja az időt; lehet, hogy a téridő-kontinuummal van bajuk?) A sofőrök mondjuk lehetnének eggyel idegesebbek: halálos nyugalommal húznak el két centire emberek/autók mellett hetvennel… Egyedül a taxisok tanúsítanak érdeklődést más közlekedési objektumok iránt: lehet, hogy helyi törvény, hogy minden külföldire minden taxisnak rá kell dudálnia, nem akar-e beszállni – és mivel mi csak buszon mentünk, a megállókban viszont néha ácsorogtunk kicsit, egy életre sikerült kielégítenem a rámdudálási igényemet. A helyiek másik jellegzetes tulajdonsága a rum.

Mire átköltöztünk a kutatóintézetbe, ahol Szityúék workshopját tartották (és gondoljatok bele, _tényleg_ tartottak előadásokat, vitákat, ahelyett, hogy kinn ültek volna a parton… a fene se érti ezeket a kutatókat…), már többé-kevésbé lebarnultunk. Én teljesen fantáziátlanul (persze a hátamat még nem láttam…), a Szityú posztmodern módon. Ugyanis 85-ös faktorú napkrémet vettem, mondván, hogy ez majdnem egyenlítői nap (ó, hiszen a földrajzot még nem is ismertettem: tehát, a Karib-tengeren Venezuela fölött voltunk, a Karib-szigetektől keletre; a környéken van Aruba és Bonair, ahol Gergő volt, de itt van Trinidad és Tobago is, Jamaica, Puerto Rico – szóval ezen a vidéken voltunk, 13,5 fokra északra az egyenlítőtől), meg ki tudja, az amerikaiak milyen mértékegységek szerint számolják a naptejet, úgyhogy vettem elég erőset. A 85-ös naptej azt tudja, hogy ahol magadra kened, ott fehér maradsz. Pont. Ezt persze először még nem tudtuk. Szityú ezért elölről a következőképpen festett a harmadik napon: jobb vállnál, nyak mellett három tigriscsík (ujjnyomok), bal vállnál egy piros folt, mellkason egy nagy fehér folt, a többi cifrapiros. Hátulról (ahol én kentem) egyenletesen fehér. Tanulságként azt is levontuk, hogy napernyő alatt is le lehet égni. (Ami azért igazságtalanság, valljuk be.)

A költözés után aztán végre sort kerítettünk arra, amire az első nap óta készültünk: a teknősökkel úszásra. Béreltünk egy hajót, az apa volt a kapitány, a 18 éves fia meg jött velünk úszni.

From Barbados

A hajó fenekén is nézhettük a halakat/korallokat, amik fölött elmentünk, de aztán jött az igazi kaland: bementünk a vízbe, pipákkal és békatalpakkal, és először úsztunk a teknősökkel (egy adott helyen szokták etetni őket, most is vittünk kaját, úgyhogy ha hallják a hajót jönni, felúsznak, hadd örüljenek a turisták – ők meg kapják meg a halfalatkáikat). Egy karnyi távolságra is jött egy, de kicsit ekkor még küzdöttem a felszereléssel is, úgyhogy nem barátkoztam velük. Aztán átmentünk egy hajóroncshoz, ami mellett korallok is voltak; ott meg halakkal úsztam: egy raj közepébe kerültem, körben mindenhol ott voltak, és attól féltem, most majd belerúgok a halakba, ahogy úszom, mert olyan sűrűn voltak körülöttem, de mindig kikerültek, pedig teljesen kiszámíthatatlanul mozogtam. Nagyon ügyes halak voltak. Meg csíkosak is. Ennyire ügyesek voltak. Meg voltak kék-feketék is, sokan, de a legjobb egy neonkék-lilás-zöldes, világító kékesfehér szemű hal volt, amit észre se vettem volna, ha a vezetősrác meg nem mutatja. És korallokat is nézegettünk, agykorallt, ami olyan, mint egy agy, csak akár kétméteres is lehet, ujjkorallt, ami olyan, mintha ujjakból állna, és legyezőkorallt, ami… (kitaláljátok? ;-) ) Szityú aztán annyira nekibátorodott, hogy miután elmentem, még palackkal is merült egy hajóroncshoz, 10 méter mélyre – és annyira tetszett neki, hogy elhatároztuk, elvégezzük Edmontonban a búvártanfolyamot, és majd merülünk még sokat együtt is. :-)

Itt van három videó a halakról, a hajóról és a tengerről: http://www.youtube.com/user/mirekavid?feature=mhw5

Én pedig kénytelen voltam egy hét után hazarepülni, mert másnap hajnalban indultam Seattle-be egy Fulbright-szemináriumra, három és fél óra alvás után…

From Barbados

Átmenetileg zárva

Bocsánat a hosszú hallgatásért; most teljes erővel a disszertációmon dolgozom, mert szeretném tavasszal-kora nyáron leadni - a közeljövőben ne nagyon számítsatok posztokra. Majd május végén egy 250 oldalasra. ;-) Na jó, azért igyekszem minél kevesebb embert kitenni disszertációolvasási veszélynek. Talán majd a két bírálóm. Már persze ha.

Boldog karácsonyt!

Békés, meghitt karácsonyt kívánok Mindegyiteknek, sok boldogságot az új évre - és azt, hogy minél több kívánságotok váljon valóra!
Ki kívánt egy igazi háznyi mézeskalácsházat tavaly?

Látogatóban

Még egy Szityús (ezt elvileg kisbetűvel kell írni, de civil engedetlenségből nagybetűvel írom) epizód van, ami semmilyen körülmények között nem maradhat ki. Mégpedig az, hogy voltunk látogatóban barátoknál, nem is akárhol: Betlehemben. Betlehem, Pennsylvania, a félreértések elkerülése végett. Szityúnak egyetemi barátja és az első OTDK-buddyja, Imre és felesége, Andi, valamint kisfiuk, Imidomi (Imre Domonkos) ott lakik – tavaly Szityú náluk töltötte a hálaadást, idén mindketten ott voltunk néhány héttel korábban. Bár én talán nyolc éve találkoztam velük először és utoljára ezelőtt, egészen kivételes módon olyan volt a viszontlátás, mintha régi jó barátokként csak pár hete nem láttuk volna egymást. Nagyon jó hangulatban töltöttünk náluk egy hétvégét. Imre kocsival a pályaudvaron, Andi pedig hatalmas vacsorával várt minket otthon. A kétéves Imidomi mesélt a markolókról, be is mutatta, mit csinálnak; Szityú percek alatt meg kellett, hogy tanuljon markolót rajzolni (tényleg tud), valamint mindketten elsajátítottuk azt a képességet, hogy több kilométeres körzetben a másodperc törtrésze alatt kiszúrjuk, hol van markoló vagy arra emlékeztető tárgy. Imidomi egyébként nagyon jó fej kissrác, érdeklődő és értelmes, azonnal megért mindent, teljesen jól el lehet vele beszélgetni, és ha kell, alszik (ott voltunk mi is a fürdésnél meg az altatásnál, nagyon édes volt). Andival és Imrével nagyot játszottunk este (amint lefekszik a gyerek aludni, kezdhetnek a felnőttek játszani :-) ): Szityútól kaptam egy mesélős játékot, ahol kártyák alapján közösségileg versengve kell meséket fabrikálni; hát, azt Örkény is megirigyelte volna, amiket ott kanyarintottunk. Az, hogy a királylányt végül a sárkány veszi feleségül, vagy éppen a halomra ölt szereplők tetemén virágzik a boldogság, senkit nem zavart, ha sikerült szépen lezárni a történetet. Aztán scrabble-öztünk is, amiben azért vendéglátóink hozták a papírformát, és csúnyán kenterbe vertek minket.

Másnap pedig Imrével, Imidomival, Szityúval és kocsival elmentünk Ámis-földre. Nem tudom kihagyni, hogy ezt a videót ne linkeljem, így legalább nem kell hosszan magyaráznom, kik az ámisok…



Ott először is elmentünk a piacra, ahol behabzsoltunk egy csomó finom, meleg sós perecet, és televásároltuk a táskánkat cookie-kal (sütivel), apple ciderrel (almalével), narancslekvárral, körtevajjal (olyasmi, mint a dzsem, csak pürésebb), pereccel, chocolate fudge-dzsal (na, az durva anyag, de nagyon finom: tömény szilárd csokikrém, különféle ízesítésekkel vagy magokkal stb.)… Árultak egyébként még ámis ruhákat (a kedvenc látványom az volt, ahogy a fekete ámis kezeslábasok lengedeztek a szárítókötélen a farmok mellett), amit főkötős ámis lánykák próbálgattak; fajátékokat, mindenféle helyben termelt zöldségeket-gyümölcsöket – és persze szuveníreket. Mikor végre sikerült minket kivonszolni onnan, akkor elmentünk kocsikázni – ám ezúttal lóvonta szekéren. Az út széle jobban ki van kopva, mint máshol, két sávban: ott járnak, lehúzódva az ámis kocsik, a gumizatlan kerekükkel, belül pedig kerülgetik őket az autók. A legviccesebbek az útszéli táblák: külön figyelmeztető jel van arra, hogy erre ámis kocsik közlekednek, figyeljenek az autósok. A túravezetőnk mesél a földművelésről; de mivel mi vidéki gyerekek vagyunk, az alapokkal azért eddig is tisztában voltunk.

Nagyon jól esett kicsit a felhőkarcolók világától elszakadni; ilyenkor érzem át mindig csak igazán, hogy lélekben én mennyire kisvárosi maradtam: már annyi fel tud deríteni, ha fákat látok szerteszét, füvet meg legelésző állatokat. Mondja még valaki, hogy túlzottan ambiciózus vagyok. ;-) Úgyhogy ihletet merítve hazajöttünk, és játszottunk farmépítőset (Agricolát).

(További képek az album végén itt.)

Ne olvassátok éhesen!

No, nem állapot, hogy Szityú itt áll félig feldolgozva, mögötte meg ott a Gergő besózva, hogy mikor kerül terítékre…

Kezdjük akkor a gasztronómiai kalandokkal. Már biztos többen hallottatok az etióp konyháról áradozni (és nem, most nem viccelek, van ilyen). Életemben először akkor ettem etiópot (és nem, nem is a kannibalizmus a konyha legmeghatározóbb eleme), mikor először voltam New Yorkban: egy kedves ismerős, Alissa, akinél laktunk, mutatta be ezt a számunkra teljesen ismeretlen, és (sztereotípiákon szocializálódott gondolkodásunknak) elsőre vicces kul(ina)túrát. Az akkor felkeresett etióp étterem (amit épp két hete találtam meg véletlenül: fogalmam se volt, hogy hol lehetett, viszont amikor épp az egyetem környékén sétálgattam egyik nap, épp belebotlottam – ennek is mekkora esélye volt?) maradandó élményeket hagyott bennem, úgyhogy amikor Leuvenben felfedeztük Erzsivel, hogy ott is van etióp étterem, azonnal lecsaptunk a lehetőségre. (Az már másik történet, hogy az étteremből távozva, ahol egy korty alkoholt sem ittunk, barátságunk történetének legnagyobb szakítópróbáját álltuk ki. Biciklivel mentünk ugyanis, amit akkurátusan összezártunk az étterem előtt. Ahogy kijövünk, próbálom kinyitni a számzárat, nem megy. Nézem, gyanús, hogy ezzel matattak. A környéken álldogál is egy ember, aki nagyon néz minket. Gyanús. Próbálom, nem megy. Hát, most itt nem hagyjuk, mert szinte biztos, hogy arra várnak ugrásra készen a biciklitolvajok – ami egyébként nemzeti sport Belgiumban és Hollandiában –, visszük magunkkal. A fél városon átcipeltünk két összezárt biciklit: mindenki, értsd _mindenki_ utánunk fordult, mutogattak ránk, fejcsóváltak, mi pedig kétségbeesetten röhögtünk, és néha magyarázkodni próbáltunk, miközben majd leszakadt a kezünk. De megcsináltuk. Az utolsó leheletünkig küzdöttünk. Siker. A Collegiumban pedig Balázs egy mozdulattal kinyitotta a zárat. Rosszul emlékeztem a számra. Minden nap ezzel közlekedtem. – Gondoljatok bele, egy ilyen után hányan állnának még velem szóba?) Tehát, az etióp éttermekhez kapcsolódó számtalan kellemes emlék miatt úgy döntöttem, Szityút is be kell avatni. Az étteremben minden asztal kap egy nagy, kerek, lapos tésztadarabot (csak a formája emlékeztet a pizzára, maga a tészta lágy; kicsit olyan az állaga, mint a még sületlen rétestészta, de vastagabb). Csak feltétet kell választani, amit körben kis kupacokban szétosztanak a tésztán. Ehhez adnak még külön tésztát, ugyanolyat, mint ami alul van, és abból szakítunk egy darabot, a kezünkbe fogjuk, a töltelékből fölcsippentünk egyet, tekerünk rajta, és hamm. Étkészlet nincs. Mivel elég zsíros a tészta is, de főleg a szószok a feltéteken, a zsírban-olajban tapicskolás elkerülhetetlen, de nem zavaró, mert mindenki más is olyan, mint egy kezdő óvodás. Így kellemesen lehet közben Schopenhauerről vagy éppen Vivaldi „a” moll concertójáról beszélgetni. Az ételek nagyon kellemesen fűszeresek, néha csípősek, a zöldségek néha még jobban is ízlettek, mint a húsok, azokat is feltétlenül ki kell próbálni, akármennyire is ragadozó ízlésű valaki. Az abszolút kedvencem az etióp konyhában egy túrószerű feltét volt, talán spenóttal (javíts ki, Erzsi, ha tévedek!): a magyar túrónkhoz képest sokkal könnyebb étel volt, mert joghurtból készítették (ha össze-vissza zagyválok mindent, akkor, aki tudja, javítson, legyen szíves), frissítő volt, de laktató, egyszerű, de karakteres ízű… szuper.

Ettünk vietnámit is, de ott az italok voltak igazán emlékezetesek, mert ugyan mindegyikünk másik mangókészítményt rendelt, de mindegyik annyira őszintén takonyjellegű volt (ráadásul mangót nyomokban sem tartalmazott, annál több aromát), hogy becsületből ugyan nagy részét megittuk, de nem biztos, hogy a közeljövőben megint ezzel próbálkozunk.

A legzseniálisabb szendvicselő helyről azonban még kell pár szót mondanom. Belgium-Hollandiában, azt gondoltuk, a szendvicsek minden lehetséges vállfaját megismertük, az élet újat nem hozhat, és tessék. Az első héten, amikor találkoztam Jeannette-tal, a zseniális amerikai Fulbright-barátnőmmel, mutatott egy helyet, ahova azóta is csak mélyen meghajolva merek belépni. A söröknek és szendvicseknek emelt profán oltár ez a kis eldugott étkezde, örök időkig álljon itt a neve, hogy a vándor megállhasson és betérhessen: a Bierkraftról van szó Brooklynban (http://bierkraft.com/). Ha belépsz, két sor sör néz veled szembe. Mindkét falon, végig. Hosszan. Kategóriákba rendezve: az egyes államok ülnek elöl, aztán bal oldalt a maradék mind belga. A kedvenc minisörfőzdémnek, a brugge-i Smisjének vagy hatféle söre van ott. Belga sörspecialista boltokban se láttam még mindet. Cantillon egy egész polccal (annak Belgiumban is kicsi a piaca, mert sokkal savanyúbb, mint az átlagsörök, mivel más eljárással készül, 19. századi technikával). Jobb kézről németek, angolok, csehek, egyebek. Választok egy árpás-mézes-muskotályszőlős-sáfrányos sört (Midas Touch néven fut) egy ismeretlen delaware-i sörfőzdéből, a miltoni székhelyű Dogfish Head Breweryből. És megdöbbenek. Fantasztikus. Semmi rossz mellékíz, kerek, telt, wow. Ez volt a véletlenszerű választás. Ehhez lehet választani szendvicset, átalányárért (sörrel együtt minden szendvics 9 dollár, azaz 1400 Ft, ami itt olcsó, és nekem még mindig elég volt két étkezésre ez a szendvics). Csak sorolom, mit kérek bele, és rakják. Akkor legyen kecskesajt (középen fekete vonallal kettészelve: az alsó rész a reggeli fejésből, a felső az estiből származik), Kobe marha (tudjátok, az a japán marhafajta, amit masszíroznak és Beethovent hallgattatnak velük, hogy finomabbak legyenek ;-))) ), avokádó, hagyma, paradicsom és egy kis olívaolaj. Almát vagy csipszet kérek ajándékba? Almát. Szólnak, amikor kész van, és az asztalra kerül az ízlésesen becsomagolt szenya, Kobe marhával. De lehetne Pick téliszalámival is (tényleg ott van a pultban), spanyol sonkával, különlegesen érlelt pulykasonkával, aztán van mindenféle holland, svájci, olasz sajt, friss bivalymozzarellától a 36 hónapos goudáig. Ha nem inspirálna, hogy ott a kezemben a szendvics, és most azonnal enni kell, estig nem szedném össze az állam a padlóról.

No, most mégis csak ennyi lesz, még egy adag Szityú legközelebbre marad. Most megyek, mert kezdek éhes lenni.

Mikulás-csomagok és egyéb parkolási tudnivalók

Mit is hozhatna Nektek a Mikulás, aminek jobban örülhetnétek, mint egy friss blogbejegyzést? Na ugye. Úgyhogy jön a Szityú-féle városjárás második része.

Minden híreszteléssel szemben remekül lehet ebben a városban parkolni. Rendben, annyit elfogadok, hogy autóval helyet találni meglehetősen reménytelen (és még azt is tudják tovább rontani: az utcánkban például minden hétfőn és szerdán az utca egyik oldalán, minden kedden és csütörtökön az utca másik oldalán kell megállni, különben többszáz dolláros _Mikulás_-csomagot kapnak reggelre az emberek. Az össznépi társasjátékot az hívta életre, hogy söprögető gépekkel takarítják az utcákat, amik nem férnének el, ha mindkét oldalon állnának autók. Ezért aztán csak az egyiken lehet; felteszem, hogy a takarítógép haladási irányának megfelelően nem állhatnak az autók, és egy nap csak egy irányba mészárolják végig a leveleket és csikkeket. Úgyhogy ha valaki este nem talált parkolóhelyet, ami persze gyakran előfordul, akkor hajnalban kelés, indulás a túloldalra, ahonnan már valaki pl. elment munkába, aztán este még egy kör: visszaállni az eredeti oldalra. Ez a szokás igazából átértelmeztetett velem egy nagyon kedves verset, William Carlos Williams „The Young Housewife”-ját. Hát, ez olyan hosszú zárójel lesz, hogy még ezt is idézem benne. (Vajon Faulkner, Joyce vagy Esterházy tartja a nyitva tartott zárójel rekordját?...) Szóval:

The Young Housewife

At ten A.M. the young housewife

moves about in negligee behind

the wooden walls of her husband's house.

I pass solitary in my car.

Then again she comes to the curb

to call the ice-man, fish-man, and stands

shy, uncorseted, tucking in

stray ends of hair, and I compare her

to a fallen leaf.

The noiseless wheels of my car

rush with a crackling sound over

dried leaves as I bow and pass smiling.

Ebben a versben minden tanár fölhívja a diákok figyelmét, hogy az autó többször elhalad a fiatal háziasszony mellett, mindig lassan, hiszen megfigyeli, éppen mit és hogy csinál – a miértre eddig csak találgatásokat hallottam. Pedig pofonegyszerű a magyarázat: épp parkolóhelyet keres a kocsijának, ezért fürkészi az út szélét; a száraz levelek recsegése pedig nem valami baljós halálszimbólum, hanem egyszerűen bosszantja, hogy ma reggel se jöttek takarítani a gépek, neki meg át kell állni a másik oldalra. Most már mindent értek.)

Tehát, a parkolásnak van ennél egy sokkal fontosabb és felemelőbb formája: a parkokban őgyelgés. Őgyelegni tudományosan kell: bemenni a parkba, benn tartózkodni, majd távozni. (Esetleg szavazni, ha épp van miről, de ez jellemzőbb a Hyde Park Speakers’ Cornerén, de most nem arról van szó.) Hasznos, ha nem tudod, hova akarsz menni odabent, csak a szimpatikusabban kanyargó utat választod. Vagy a „less traveled by”-t. (Bocsánat, ha egyszer kinyitják bennem az olvasókönyvet, kiáramlanak az idézetek, és ha épp nem fújom őket bele a zsebkendőmbe, akkor pl. az ujjamon jönnek ki (ha szerencsém van, akkor olyankor, „míg a munka bütykös ujja szaporán esemesezik”, de néha – pl. most – ártatlan emberek esnek áldozatokul), majd talán ha ide is elér a hini (H1N1), akkor könnyebb lesz velem bánni.) Mindenesetre a céltalanul őgyelgés sokkal kifinomultabbnak hat, mint acélos őgyelgés. (Tudom, hogy nem rátok kéne húznom az összes verbális spanyolcsizmám, de ezzel két nagyon kedves embert mentetek meg: a disszertációm két opponensét; ilyen mértékben, ahogy Ti kapjátok a kínzást, csak egy-két zúzódással meg lehet úszni, nekik talán az életük is rámenne – ezt senki nem akarhatja.)

Na, de most én is összekapom magam, és igyekszem a témáról írni. Tételmondat: kellemesek a New York-i parkok.

Első érv: sok pad és szerteszéjjel futó ösvény van, kényelmesen lehet sétálni, ill. pihenni. [Támogató érvek helye].

Második érv: mindenki megtalálja a neki való elfoglaltságot a parkban. Példák: a futók futnak, a biciklisek bicikliznek, a turisták limbóhintóval mennek és fényképeznek, mint a Margit-szigeten, néhányan taichiznak, mások baseballoznak (minden park kötelező eleme a legalább négy-hat baseballpálya; előszeretettel viszik az apukák a tucat gyereket ide, akikre hétvégén nekik kell felügyelniük), az idősek mókust/galambot/turistát etetnek, a fiatalok kutyát/aligátort/tengerimalacot sétáltatnak, a szerelmesek csókolóznak, a zenészek zenélnek, a szappanbuborék-eregetők szappanbuborékot eregetnek, a kismamák a hinta mellett trécselnek, a bátrabbak még ősszel is piknikeznek, a hobók csukott szemmel hanyatt fekszenek a fűben, a tinédzserek zsonglőrködnek, a házasulandók a szökőkút mellett fényképezkednek, a többiek pedig hotdogot esznek.

Harmadik érv: a parkokban süt a nap. De ha nem, akkor is kellemesek. Példák: ködben, hóban, kicsit még esőben is, vagy szélben. [Ez sem jó érv.]

Ellenérv cáfolata szekció. Ellenérv: az angol és a belga parkokban jobban éreztem magam, mert szerényebbek, de lassabban megismerhetők, változatosabbak és kuckósabbak (ez nem igazi ellenérv). Cáfolat: valóban, érdekes megfigyelés; a New York-i parkok magasabbra törnek (szinte mindegyikbe építettek mesterséges dombot, ha nem volt benne eredetileg): a grandiózusság az egyik alapelemük. De nyíltan ambíciózusak, nem rejtegetnek semmit: a nyílt tér a szervezőelvük. Tágas rétek, kilátópontok, széles tavak – még az erdők is gondosan átláthatóvá vannak téve, kevés az aljnövényzet, az utak le vannak betonozva; nekem kicsit túl rendezettek, túl tervezettek, de azzal együtt is lenyűgözőek, és nem utolsó sorban valódi lehetőséget nyújtanak a kikapcsolódásra.

Konklúzió: kellemesek a New York-i parkok, örüljünk neki, ha ott lehetünk.

Hát, ezzel még megbuktam volna a 299-on. :-)

Kiegészítő megjegyzések, ami már nem fért bele a fenti esszémentségbe: néhány elméleti kérdést is fölvet a város vs. természet kapcsán a Central Park (amit egyébként ugyanazok készítettek, mint a Prospect Parkot, ami az utcám végén van, négysaroknyira, csak a brooklyni parkot ők jobban sikerültnek érezték). Ha megnézzük a Rockefeller Center tetejéről a parkot, látható, hogy négy egyenes határolja a parkot: mindenhol föléje tornyosulnak a felhőkarcolók, de a park határánál stop. Nem egy természetes együttélés, látszik, ahogy a sok ingatlanmogul vetné már rá magát egy talpalatnyi fölre is, hogy építsen oda valamit, de egy felsőbb akarat ezt megakadályozza. Egyébként hihetetlen, hogy még soha egyetlen polgármester se mutyizott el egy kis sarkot a Central Parkból; először azért, hogy pl. hotdogárust építsenek oda vállalkozók, aztán hopp, nem felhőkarcoló lett belőle! De itt ilyen nincs. A parkban fák nőnek, nem felhőkarcolók. A mesterséges határokat mesterséges belső egészíti ki: az egész Central Park épített. A kis dombokat úgy hordták össze, a sziklákat gépekkel illesztették be, a tavakat kiásták, a réteket elegyengették, még a szobrok se természetesek. A város tüdejét gép rakta össze – ha nem is pacemaker, de peacemaker, mert ugye itt van a világ szinte összes országának támogatásával létrehozott Strawberry Fields, ami John Lennonnak állít emléket, és az emberek békés együttélésének gondolatát hirdeti. (Először azt írtam, hogy John Lennonnak és az emberek békés együttélése gondolatának állít emléket, de aztán úgy döntöttem, nem akarok ennyire pesszimista lenni.)

Na, itt jártunk Szityúval és Gergővel is. (Ez volt a történet narratív szála. Mert igazából most célosan őgyelegtünk a szövegben, még ha néha úgy tűnt is, csak találomra választjuk az egyes ösvényeket. Far from it. ;-) )

Szityú és Gergő New Yorkban

Most már elkezdődött az Őrülten Dolgozás Időszaka, amikor is könyvárból könyvtárba támolygok, este beájulok az ágyba, és néha főzök. Úgyhogy kicsit lassabban haladok az élménybeszámolóval (értsd: nem), mint szerettem volna, de most épp a Yale-en nyaralok (ma 42 km/h-s szél volt, by the way), úgyhogy ráérek. :-) (A kíváncsiak kedvéért: egy konferenciára jöttem, a napot a Beinecke könyvtárban töltöttem a Pound-archívumban wowowowowow, holnap meg konferálok. - De erről írok majd külön, mert van mit.)

Hát, akkor csapjunk a lovak közé, bőven van mit behoznom. Az elmúlt hónapban itt volt Szityú másfél hetet, majd Gergő még másfelet. Szityúval elég hideg időt fogtunk ki; Gergőt megbíztam, hogy a Karib-tengerről hozzon már egy kis meleget - rendes bátyhoz illően ezt meg is tette, mire New York-szerte mindenki arról beszélt, mennyire szokatlan az ilyen enyhe idő ilyenkor... és csak én tudtam a megoldást a rejtélyre. ;-) Szóval, Szityúval kezdem a kronológiai rend kedvéért.

Az egyik legnagyobb élmény a bronxi állatkert volt. Itt szinte sehol nincsenek rácsok, ketrecek meg pláne nem - ha valami, akkor plexilap választja el az embert az állatoktól, meg árkok, ilyesmi. Az egésznek inkább vadaspark-hangulata van (ja, amúgy a konferencia témája, ami holnap lesz, épp az állatkert :-) megtaláltam a megfelelő pillanatot, hogy ezt a bejegyzést megírjam), az állatoknak ha nem is szavanna- meg őserdőméretű, de azért nagy mozgásterük van, mindenféle természetesnek tűnő építményekkel, ahova, ha akarnak bebújhatnak stb. Ezért pl. láttunk aardvark-feneket (magyarul földimalac, de annyira jó neve van angolul - az első szó a szótárakban amúgy -, hogy így kell hívnom. Próbáljátok sokszor egymás után kimondani a nevét mély torokhangon - ha csak egy kis becsület van benne, akkor pont ilyen hangot is ad ki.) és a fából kilógó majomfarkakat stb. Úgy általában az állatok nagy része punnyadt csak (nagyon macsón az ágon fekvő feketepárduc, békésen szunyáló tapír, vicces arcokat vágó alvó majmok stb.). Ezért kitalálták, hogy pl. a tigrisnek dobozban adják a csirkét (jó napot, kínai csirkét hoztam, felvigyem?), hogy a bontogatással is mozogjon, meg edzik is mindenféle játékokkal őket. A fókákat is úgy etetik, hogy minden halért kell valamit csinálniuk – ezzel egyrészt fizikailag, másrészt szellemileg is karban tartják őket: folyamatosan tanulniuk kell, nehogy belefásuljanak a fogságba. Erről van egy videóm is, de mivel az internet egy óra tökölés után se volt hajlandó elfogadni, ezért nem mutatom meg nektek. :-( Bocs.

A legnagyobb kedvenceim mindennek ellenére a gorillák voltak. Ha nem kapok állást bölcsészként, akkor gorillaszelídítő leszek, á la Jane Goodall. Bemegyek az esőerdőbe Afrikába, és szelíd gorillák fognak kikísérni és fehér keszkenővel integetni utánam, miközben a Búcsúszimfóniát dúdolgatják. De komolyan, ezek az állatok annyira jó fejek, és annyira sugárzik a tekintetükből az intelligencia! Volt egy „ezüsthátú,” a falkavezér, a domináns hím, aki néha feltűnt a porondon, végigjártatta a szemét a többieken, és mosolytalanul, de nagyon nyomatékosan rágódott magában (szó szerint: fölfújta a felső ajkát, és úgy csinált, mintha rágna). Nagy néha egy gyerekkel játszott kegyesen pár percig, aztán vissza a status quóhoz. Volt néhány nőstény, akik szintén jól elvoltak magukban, de azért foglalkoztak a többiekkel is; a kedvencem az volt, amelyik egy gyerektől elszedte a kosarát (biztos a házifeladat-készítés helyett hülyéskedett), belefeküdt, és játszani kezdett az emberekkel. Mert csak egy plexiüveg volt közöttünk, és közvetlenül a túloldalán ott voltak. És látta, hogy annak mennyire örülnek az emberek, ha az odarakott kezükhöz odanyúl, és akkor ezzel szórakoztatta őket. Olyan hanyagul-beletörődően, mint ahogy az anya játszik a gyerekkel, amikor az folyamatosan ugyanazzal a játékkal nyüstöli. Vicces volt látni, hogy az emberek a gyerekek ebben a játékban, és egy gorilla a gondoskodó felnőtt. És tudom, hogy a legtöbb állat intelligens (a kutyákról tudom leginkább), de nekik kiül a természetük az arcukra, könnyen felfogható jellemük van – tényleg határozottan látni, hogy nem olyan nagy a különbség köztük és az emberek között. Engem teljesen meghódítottak.

Most itt kicsi szünetet tartok – ugye ez csak egy program volt; lesz itt téma jövő tavaszig, ha ilyen ütemben haladok… Nemsokára igyekszem újra jelentkezni. Mindenkinek boldog Mikulást, fényesítsétek a csizmátokat!