Töprengések

Tegnap elmentem megnézni a Rothko-kiállítást. Először láttam élőben (nem reprodukcióban) Rothko-képeket: nagy élmény. (Itt nézhettek egy rövid videót a kiállításról, ami Rothko kései, és jelen véleményem szerint legizgalmasabb képeivel foglalkozik. Itt pedig a galériát kattogtathatjátok végig, fölül tudtok a többi terembe átnézni.) Hadd meséljek erről részletesebben.

Nemrég egy társaságban beszélgettünk Rothkóról a kiállítás kapcsán (ekkor természetesen még nem láttam a képeket), és én a kérdésre, hogy ki is ez a Rothko, azt feleltem tréfás-provokatívan, hogy az a festő, aki csíkokat fest. A többiek a kelleténél kicsit komolyabban vették a válaszomat, ugyanis első megközelítésre tényleg tűnhet ennyinek is Rothko: színes csíkok a képein, később már a "színes" is problematikus, a csíkokról nem is beszélve. ;-) Ha valaki csak reprodukciókból ismeri a képeket, nagy eséllyel röhög egyet, és továbblapoz. Miért érdekes mégis?

A festészet szerintem három fő elem viszonyára vezethető vissza: a szín, a vonal és az alakzat harmóniája, aránya, egymáshoz való viszonya, belső játéka. Nézzük ezeket sorra! Ha megállsz Rothko egy vászna előtt, akkor rögtön látod, hogy a (jelen esetben) két szín, ami a távolból látszik, számtalan másik összességére bomlik szét. De nem úgy, mint van Goghnál, ahol egy rózsaszínt a zöld ellenpontoz, sárga és kék mellett, és együttesen keltik valamilyen szín hatását; Rothko rétegekből építkezik. Egy monokrómra festett vászon a kiindulási alap; erre fölvisz egy réteg színt az adott alakzatnak megfelelően, tehát fest mondjuk egy négyzetes elrendezésű figurát. Ezt a második réteget szinte teljesen átfesti egy másik, meglehetősen különböző színnel. Majd még eggyel. A festékrétegek egyre vékonyabbak (többnyire), a legfelső már szinte nem is vehető ki alaposabb tanulmányozás nélkül (egy bordó és piros képen, mint a mellékelt is, például világoskék a legfelső réteg). Ha azonban közel mész, nyilvánvaló, mennyire összetettek ezek a színek. (A kiállításon mutattak ultraviola fényben készített felvételeket is a képekről, azokon teljesen elkülönülnek az egyes rétegek, még az ecsetkezelés sajátosságait is meg lehet figyelni. Az is megérne egy misét: az aprólékosan kidolgozott, precíz vonások az elkészült képben olyan sima felületet alkotnak, mintha egy Euro-2000-zel ment volna végig valaki a vásznon. ;-) Remélem, másnak is van gyerekkori élménye a csodaecsetkészletről...) És természetesen a háttér sem egyszínű már a kész képen.

Második a vonal. A vonal izgalmasságát ugyanazzal éri el Rothko, mint a színekét: az alulról kilógó festékrétegek dinamizmust adnak a vonalnak: bár az ember "négyzet"-ként fogja fel a látott alakzatot, természetesen sosem arról van szó. A vonalak vastagsága is változik (van két tájkép alakú vászna, azaz vízszintesen hosszú, függőlegesen rövid kép, amelyek Rothko rendelkezésének megfelelően magasan vannak kiállítva, mert a perspektíva úgy érvényesül, ezt én elsősorban a vonalak vastagságára-vékonyságára értem itt), alakja is (befelé ível, mint egy ablakra akasztott, összehúzott függöny), de legfőképpen a széle.

A harmadik, az alakzat leginkább a sorozatok egyes tagjai között értelmezhető: az egyes színeknek szentelt felületek aránya és elrendezése változik, ennek megfelelően pedig a színek egymáshoz való viszonya is, a képek hangulata. A parázsló narancssárga és a meleg bordó (ennek ugyan biztosan más színneve van, de az egyszerűség kedvéért hívjuk bordónak) ellentéte irtózatos feszültségeket képes hordozni; a szürke-fekete és barna-szürke sorozatok nyugodtsága, higgadtsága és letisztulsága már csak a forma lehetőségeire koncentrál. Ezekből a képekből mindenkinek nyilvánvalóvá válik, micsoda súlya van egy olyan ártalmatlanul kis döntésnek is a festészetben, hogy hol, milyen magasan húzódik a látóhatár, hogy mennyit bír változni "két" szín viszonya az elrendezés, az arányok miatt.

A kiállítás maga annak ellenére nagyon élvezhető, hogy rengetegen kíváncsiak rá: nagy belső terekben vannak a képek kiállítva, könnyen összevethetők az egy témára épülő festmények; van hely és lehetőség közelről és távolról egyaránt nézelődni, sőt leülni a képek elé (nemcsak, hogy sok pad van, hanem a bejáratnál föl is lehet kapni egy-egy kempingszéket, amit magunkkal cipelünk a kijáratig, és közben ott pihenünk le, ahol csak akarunk).

A többi töprengés viszont legközelebbre marad: már így is nagyon hosszú ez a bejegyzés.

Lépj, hogy Amerika jobb hely legyen

Beszámolóim egyre jobban lemaradnak az események folyásától, ami a napjaim eseménydússágát figyelembe véve igen komoly teljesítmény. Szóval az történt legutóbb, hogy másfél hete megnéztük New Yorkban a Szabadság-szobrot.

Azt hiszem, nem tudok elképzelni kellemetlenebb helyet, amit még hajlandó lennék megnézni. Na jó, talán a Szabadság-szobor augusztusban. Reptéri típusú biztonsági vizsgálatból kettő (nagyon vicces szuszogós-szimatolós detektorkapukkal, és nemszuszogós-nemvicces őrökkel), mindezek után táskabeviteli tilalom és szoborfejébámászási tilalom, valamint két darab tömegbenvárakozás hajóra (három lett volna, de egyet leoptimalizáltunk, mert felkészülten turistultunk, internetből jeggyel).

Úgy tűnhet az eddigiekből, hogy rossz döntés volt elmenni, pedig nem. Egyrészt, a legdurvábbon túlvagyok, ennél már csak jobb jöhet. Másrészt, a Szabadság-szobor tulajdonképpen tényleg elég látványos:

Félúton, a víz közepéből Manhattan sem csúnya:
Persze nem csak mi fényképeztünk:
Utána pedig átmentünk egy szomszédos szigetre, amiről biztosan írni fogok valamikor.

Told el a piros biciklidet

Elmentünk Marekkal vasárnap New Yorkba, az állomásig biciklivel, utána meg vonatokkal. Írok majd arról is, hogy ott mit turistultunk, de epilogikusan kezdem. Mire hazaértünk, kilopták a biciklimet a tárolóból valami sutyerák amerikaik. Kívánom nekik, hogy a pokolban azt a videoklipet kelljen nézniük végtelenítve, amiből idéz a cím (ezt nektek nem linkelem be, jobbat érdemeltek).

Eléggé letört a dolog, de aztán gyorsan lett egy használt pótpéldány (van egy egyetemi bolhapiac-levlista, ami meglepően hatékony, összesen vagy öt biciklit ajánlottak fel egy nap alatt). Teljes sikerélmény, sikerült 20 dollárra lealkudni, és mégis egy működő bicikli, tán még jobb is volt újkorában, mint az előző. Azt azért el kell ismerni, hogy az újkora jó sok rozsdával ezelőtt volt.

Vettem új zárat is, ezúttal nem teszkógazdaságost, elmentem érte bicikliboltba jól. 40 dollárért akartak adni (felbonthatatlan, háromkilós acélrúd), de aztán ragaszkodtam hozzá, hogy legyen olcsóbb, mint a bicikli. Különben félnék használni, inkább vigyék a biciklit, mint hogy széjjelvágják ezt a drága cuccot.

Ökörgázló

Tegnap Oxfordba vetett minket a jószerencse: Bálinttal és Mátéval előre megfontolt, de nem különösen kegyetlen (hacsak a korán kelést nem számítjuk annak...) kirándulást követtünk el.
Valamiért a képek beágyazása nem működik, úgyhogy csak linket tudok adni: itt tudjátok megnézni a fotóimat. Kicsit korábban érkeztem, mint amire megbeszéltük a találkozót, úgyhogy először csak össze-vissza mászkáltam, tájékozódási elvként azt használva, hogy mindig arra fordulok, amerre szebbnek tűnik az utca - nem telt bele negyed óra, és pont a találkozóhelyen kötöttem ki, a Radcliffe Cameránál, ami természetesen könyvtár (no, miért hívják mégis kamerának? wikipedia nem ér!). Azért igyekeztem újra elveszni, be-bekukucskáltam egy-egy college-ba. A University of Oxford a legöregebb felsőoktatási intézmény az angol nyelvű országokban (a 12. században említik először), a cambridge-i egyetemet is innen távozó diákok és tanárok alapították. A legrégebbi college-ok a University College (1249), a Balliol (1263) és a Merton (1264) - a nevek nem számítanak, de figyelitek az évszámokat? Ma 38 college van, és 6 kis fiatal oktatási intézmény, ami még nem kapta meg a "college" rangot.

Mi a Christ Church nevű college-ba mentünk be, amelyik az egyik legnagyobb Oxfordban, és nem mellesleg ennek az épületeiben forgatták a Harry Potter számos jelenetét. Ismerős? ;-)
Amúgy Lewis Carroll, azaz Charles Dodgson matematikus is itt dolgozott, az 1529-ben épült ebédlő falán látható is Alice-nek, a dékán lányának néhány portréja (állítólag a mesebeli nyúlnak a mintája maga a dékán volt, aki az ebédlőből egy oldalajtón, a Nyúlüregen keresztül távozott, és notórius késő volt). A Szívkirálynő hiszterikus kiabálását pedig (lefejezni! lefejezni!) feltehetőleg VIII. Henriknek az ebédlő főhelyén függő portréja ihlette, aki ugye előszeretettel fejeztette le feleségeit. Ezen a képen meg tudjátok nézni Alice-t a flamingójával és néhány, a meséből származó állatot/lényt a címerek körül (nagy felbontásban jobban látszanak).

Aztán felmásztunk a University Church of St. Mary the Virgin tornyára, ahonnan tényleg gyönyörű kilátás volt. "And that sweet city with her dreaming spires, / She needs not June for beauty's heightening" - ahogy Matthew Arnold írta. Végül pedig, kiegészülve egy magyar ismerőssel, egy kis forralt borral zártuk a napot.

És ki ne felejtsem: And I bought a Pound for a pound. :-D
(Ez a jó abban, ha az embernek blogja van: gátlástalanul írhat le ilyeneket; társaságban ennyire gyenge poénért kiközösítés járna).

Szupertitkos hadművelet

Most nem teszek címkét a bejegyzéshez, hogy ne lehessen tudni, honnan jelentkezem. Ugyanis most egy szupertitkos beszámoló következik.
Tegnap a Museum of Lo*don legbelsejébe férkőztem be. Hogy belenézzek a nyilvánosság elől elzárt aktákba. Reggel tízre beszéltem meg találkozót az informátorommal; beszivárogtam az épületbe, amint beépített embereim működésbe hozták a fotocellás ajtót belülről, a biztonsági szolgálat adatbázisába addigra már becsempészték az adataimat, úgyhogy adtak egy névre szóló belépési igazolványt, és megnyílt az út. Informátorom egy másik titkosügynökkel együtt felkísért minket az emeletre, végigkanyarogtunk szűk folyosókon, majd megérkeztünk a nyomozás helyszínére. Alkalomhoz illően a világítás rossz volt, villódzott a neoncső a fejünk fölött. Körben poros, szürke iratszekrények, iróasztalok - arcátlanul ártatlannak tűnő környezet. Persze én tudtam, mi zajlik itt.

Feltűnésmentesen átadta informátorom az anyagokat, majd biztosított, hogy itt senki nem fog a munkámban zavarni, lássak neki, ő felel a biztonságomért. Például, ha tűz üt ki, akkor is valaki ki fog kísérni, mert egyedül nyilván nem találnék ki az útvesztőszerű folyosórendszerből (ha ki lehetne találni, bárki szabadon járhatna-kelhetne itt, az pedig ugye nemzetbiztonsági... akarom mondani, ügyviteli szempontból kellemetlen lenne). Fényképeket is készíthetek, de az életemmel felelek érte, hogy az információk napvilágot ne láthassanak. Neki is álltam áttanulmányozni a négy doboz tartalmát.

Az első világháború előtti anyagok igazolták feltételezéseimet, nagyszabású tervekről volt szó (részleteket persze nem mondhatok, olvassátok majd el a disszertációmat, ha érdekelnek a Válaszok a Kérdésekre), a legfelsőbb szintig mindenki benne volt, mindkét országban. Minden ott volt, feketén-fehéren (néha lilában vagy színesben): adatok, térképek, levelek, számlák, jelentések - és persze a hivatalos kommunikáció. Ó, ha akkoriban is láthatták volna, amit én láttam! Azóta persze lerombolták a helyszíneket, szétszórták a tárgyi bizonyítékokat, eltüntették a nyomokat. Csak néha, egy-egy alaposan megtervezett, precízen kivitelezett akció keretében férhetünk hozzá az információkhoz és rekonstruálhatjuk a történteket. Akkor viszont kezdhetünk aggódni, vajon mikor tűnünk el váratlanul, nyomtalanul...

Kövesd az Egy-utat

Voltam Kanadában pár napot, Edmontonban. Edmonton milliós város, a legészakabbi ilyen Amerikában. Azért vagy 25 hosszúsági fokkal lemarad Tromsøtól/től, Magyarországnál is kicsit délebbre, így aztán féléves sötétség nincs, csak irgalmatlan hideg és hó. De most még az se volt, sütött a nap, és sose ment -5 fok alá a hőmérő higanyszála (ami azon kívül, hogy gyönyörű közhely, -38 fok alatt megfagy és tönkremegy). Edmonton fő turistaattrakciója a világ legnagyobb bevásárlóközpontja (fedettpályás vidámparkkal) és a közeli síparadicsom (kevesebb, mint 400 km). És természetesen rajta van Kanada egyetlen útján:


[teljes epizód itten]

"Kövesd az Egy-utat.
Kövesd az Egy-utat.
Ha el akarsz jutni bárhova,
Csak kövesd az Egy-utat.
Mert egy út fut Kanadában,
Minek neve az Egy-út.
Hip-hip Hurrá! Éljen soká az út!
Mi széles, köves, és messze fut.
Még a miniszterelnökhöz is elvezet,
A Kanadai miniszterelnökhöz!"
[forrás]

A bevásárlóközpontot nem láttam, sőt, még a városközpontot is csak messziről, mert nagyrészt az egyetemen vagy a környékbeli éttermekben/kocsmákban voltam, és hát nem jutott idő. Edmontonban van az Albertai Egyetem, ahol elég jó a mesterségesintelligencia-részleg: nagyjából a világ legjobb megerősítéses-tanulás-csoportja van itt, játékokban meg messze körözik a világot (Póker, dáma, Neverwinter Nights, példaképpen). Még a nyáron bepróbálkoztam, hogy "csókolom, lehetne-e esetleg jönni-e ide-e majd dolgozni?", amire azt mondták, hogy nem tudják ők azt, előbb azért meg szeretnének nézni. Küldtek repülőjegyet hát, szerveztek találkozókat meg vacsorákat témábavágó okosemberekkel, közben folyamatosan nagyon kedvesek voltak. (Ami abból is látszik, hogy a végén azt mondták, mehetek :-) Az pedig mókás volt, hogy első este sikerült olyan ötfős társasággal vacsorázni menni, akikkel lehetett magyarul borozni, nomeg az egyik srác évfolyamtársam volt matekszakon, egy másikkal meg együtt doktorandultunk.

Polgármester és kvíz

Ma megnéztem a polgármester parádéját. Illetve. A mondat pontosításra szorul. Ugyanis minden hírkövető ember tudja, hogy London polgármestere a kócos és a kisebbségekkel kapcsolatos kérdésekről néha bicskanyitogató flegmasággal nyilatkozgató Boris Johnson. Aki, hogy mellette is említsek valamit, a biciklizést is népszerűsíti Londonban. A mai felvonulás ünnepeltje azonban bizonyos Ian Luder, akinről, ha nem hallottatok, ne essetek kétségbe: nem is vehetjük teljesen biztosra, hogy létezik, hiszen még Wikipédia-szócikke sem létezik (!!!) ebben a pillanatban. Látni láttam, de az még nem minden.

Tehát, Mr. Luder ma tett esküt a királynőnek (a Királynőnek), hogy hű alattvalója és tisztviselője lesz. Körítésként meg hatezer ember mászkált gépágyúkkal és katonazenekarokkal előtte-mögötte, integetve. Luder úr ugyanis az éveként kijelölt Lord Mayor of London tisztségét tölti be mostantól, szemben Boris Johnsonnal, akit a szavazók választottak Mayor of Londonnak, négy évre. A Lord Mayor a City nevű városrész vezetője, ahol a bankárnegyed is van, a Mayor of London pedig a Greater London vezetője, azaz sokkal nagyobb területé. Elsősorban az üzleti világban játszik a Lord Mayor kulcsszerepet (például vigasztalgatja az utcán síró, prémiumuktól megfosztott bankárokat), ill. rengeteget reprezentál. A titulus 1189 óta létezik és viselője 1215 óta vándorol évente hűséget esküdni az uralkodó elé (azért belegondoltatok ezekbe a számokba?...).

Kicsit késve érkeztem a felvonulásra (eredetileg csak arról tudtam, hogy tüzijáték lesz, és amikor leellenőriztem, hogy jól emlékszem-e a helyre és az időpontra, akkor találtam meg az infót, hogy itt még más izgalmak is lesznek), zuhogott az eső, eltörött a csizmám cipzárának a húzókája, és amint megérkeztem, kiderült, hogy lemerültek a fényképezőgépem elemei. Tehát nem túl ujjongva köszöntöttem az első felvonulókat, de egy idő után kezdtem átvenni a hangulatot. Három és fél kilométer hosszan kígyózott a parádé, jöttek mindenféle foglalkozások képviselői (vízvezeték-szerelők [tényleg!; itt is valami csúnya összeesküvést sejtek: ezek a vízvezeték-szerelők mostanában mindenhol ott vannak, l. Joe the Plumber az amerikai választási kampányban], kereskedők, utcaseprők, bankárok, állatvédők, kórházi önkéntesek, fodrászok, menhelyi dolgozók...), katonák (nemcsak kardos-hülyesapkás-szigorúan nézősek, hanem gépfegyveres-mosolygós-gyerekekkel pacsizósak is, gépágyúsak [kicsit leizzadtam, amikor épp rám irányította: nem jó szembenézni egy három méteres ágyúcsővel], ejtőernyősök és tengerészek, ill. régivágású szuronyosok, alabárdosok, igazi pikemenek [bocsánat a kettős többesszámért, ez a szakszó számítógépes játékoknál]... Aztán ott voltak a zenészek: cserkészek és iskolai fúvószenekarok (elképesztően profik ezek is: a legkisebb gyerekek is úgy tartják a lépést, a dobosok olyan bravúrral pörgetik egyszerre, ütemre a dobverőiket, hogy öröm nézni, arról nem is beszélve, hogy milyen hihetetlen önuralommal tűrték, hogy ronggyá áztak, miközben még játszaniuk is kellett), skótdudások és a katonazenekarok. Abból is volt advanced verzió: lovas katonazenekar. Nehéz lehet menetelés közben is fújni a hangszert (elég gyorsan haladt a felvonulás, úgyhogy épp elég lehetett bírni szusszal), de el tudjátok képzelni, milyen lehet egy kétkezes hangszeren való játék közben lovagolni? A gyeplő persze rá volt tekerve a kezükre, de közben ők kottát olvastak, nem az utat figyelték... na mindegy. A végén érkeztek a fejesek hintóval, a polgármesteré például 1757-ből származik; nem volt egyértelmű, hogy az aranyozás vagy a polgármester súlya alatt rogyadozik, de végül eljutott a polgármesteri hivatalig. Egyszóval nagyon megérte elmenni, tényleg érdekes volt.

Bónusznak hoztam nektek egy videót, függetlenül az eddig leírtaktól, csak meg szeretném mutatni, mivel tudomásom szerint vannak néhányan az olvasótáborban, akik velünk együtt lelkes hívei a prokrasztinációnak.

(Ha tetszik, ajánlom még a youtube-on az "A typical conversation with my Mom" c.-t a relate videos között. Illetve Mike és Cecilia verziója.)


Kvíz: napok óta izgatott a kérdés, hogy miért látok minden második szembejövő emberen egy piros-fekete kitűzőt (l. mellékelt fényképen). Kérdésem: mit ábrázol a kitűző (én magamtól nem jöttem rá), ill. mi a funkciója?

(Szerk. megj.: a tüzijátékról szóló bejegyzést update-eltem a Lord Mayor tüzijátékával kapcsolatban.)

Londoni ősz

Annak ellenére, hogy nem turistulok túl sokat, azért tudok képeket mutogatni Londonról - úgyhogy ti hoztátok a magatok fejére a bajt: ha tortúra lesz a képzeletbeli körtúra, magatokra vessetek!
Meg kellett állapítanom, hogy Londonban (és azt hiszem, bármilyen városban) két helyről nehéz engem kiráncigálni: múzeumokból és parkokból. A múzeumokról majd később írok, úgyhogy most lesz sok park, meg azért néhány épület is, nehogy botanofóbiát kapjatok (a mellékelt lista nagyon tanulságos bármely, tudományos elnevezéseket kedvelő kedves olvasómnak).
A kikericseket (amennyiben azok) a Buckingham-palota mellett levő St. James-parkban fényképeztem: ez a kedvenc parkom eddig Londonban, a Regent's Park mellett (emellett lakom, ezért ő bevallottan megkülönböztetett bánásmódban és elbírálásban részesül). A mókusok a bácsik és nénik kezéből esznek, egy tavacska kanyarog végig a parkon, körülötte messze földről összeválogatott különféle fák és bokrok; a tó partján rengeteg vízimadár él, köztük pelikánok. Vers mindenkinek.

A rare old bird is the pelican;
His bill holds more than his belican.
He can take in his beak
Enough food for a week;
I'm darned if I know how the helican!
(Dixon Merrit)

Nagyétkű madár a pelikán,
Bendője halhússal telik ám;
Étket rejt nagy csőre
Egy hétre, kettőre;
Ennyi hal hogyan fér be/ki likán?
(Bencze Imre fordítása; itt további fergeteges limerickek a műfaj kedvelőinek)

A város másik felén a Szent Pál-székesegyház magasodik a város fölé - nagyon sokáig ez volt a város legmagasabb pontja, de ma már a 30. helyre visszaesett. Előtte a gyalogosoknak épített Millenniumi híd hullámzik a Temze fölött: ez a híd a turisták számára ideális, hiszen közvetlenül összeköti a templomot a Tate Modern-galériával.

Végül pedig, hogy ne szemtelenkedje(te)k tovább: a London Eye. Gyíkperspektívából.

Tüzijáték

(Ráhangolódásként hallgassuk a poszt olvasása közben Handel: Tüzijátékzene c. szvitjének nyitányát!)




A napokban megemlékeztünk a londoni Parlament fel nem gyújtásáról: London-szerte robbantgattak az erre hivatottak. Én a Clapham Commons nevű parkba mentem ki, ahol az egyik legnagyobb rendezvényt tartották, százezer ember részvételére számítottak. Londonban ugyanis nem központosítják az ünneplést: gondolom, logisztikai okai is vannak, nehéz lenne ekkora tömegeket menedzselni, másrészt legjobb tudásom szerint nem az állam pénzeli a hepajt, hanem egy-egy eseményt az önkormányzatok, hivatalos személyek (pl. a polgármester, a királyi család stb.) fizetnek, így párhuzamosan több helyen is van néznivaló.
Elmentem tehát a Clapham Commonsre, és tényleg félórás tüzijátékot rendeztek, változó intenzitással (néha éppen csak, hogy volt fény az égen, a végén viszont úgy belehúztak, hogy teljesen letaglózott mindenkit a robaj és a nagy fényesség) - a crescendójuk tényleg meggyőző volt. Összességében meg kellett állapítanom, hogy a budapesti aug. 20-i tüzijáték változatosabb, szebb (ugye a háttér is sokat hozzáad; itt egy nyílt, füves térségen álltunk), profibb - viszont közvetlenül állami pénzből fizetik, ami, tekintve a gazdasági helyzetet, és most nem a válságról beszélek, hanem az országról általában, túlzás. A profizmusbeli különbség volt a legmegdöbbentőbb számomra: az itteni tüzijáték alatt is volt zene (helyes), megfelelő kihangosítással (jól van) - de mit játszottak? A Star Wars zenéje kis túlzással elfogadható választás (bár, ha rajtam múlna, biztos nem azt harsogtatnám körbe): az emberek felismerik, dúdolják, partihangulat, legyen. Egyszer. De amikor másodszor is, néhány számmal később ugyanaz a másfél perces dallam felcsendül, akkor értetlenkedtem egy kicsit. Hát akkor jöjjenek még egyszer azok a birodalmi rombolók. Amikor újra befejezzük, esek a következő ámulatba. Mi is lenne alkalomhoz illőbb, mint a Queen "Who wants to live forever?" c. dala? Hadd idézzem, hátha nincs a szívetekbe hímezve a szöveg (amúgy nagyon szeretem a Queent, főleg Freddy Mercury hangját, csak kihozott a sodromból a kontextus magasról való leszarása a dal választásánál):

"Theres no time for us
Theres no place for us
What is this thing that builds our dreams yet slips away
From us

Who wants to live forever
Who wants to live forever....?

Theres no chance for us
Its all decided for us
This world has only one sweet moment set aside for us"

Ünnepeljünk. Van még valakinek kedve?...

Tüzijátékról nem szokás magyarul úgy írni, hogy ne szerepeljen a szövegben a "kenyeret és cirkuszt" szállóige. Mivel hagyomány- és tekintélytisztelő vagyok, én sem hagynám ki a remek lehetőséget egy igazán eredeti szófordulat használatára. Egy icipicit azonban, ha nincs ellene senkinek kifogása, módosítanám a kifejezést. Mivel épp bevásárlásból mentem tüzijátékot nézni, és két bazi nagy cekkerrel caplattam végig a városon, javaslom, hogy ezentúl "cirkuszt és kenyeret" adjunk a népnek, különben mindenki másnak is le fog szakadni a válla.

Ápdét: Ma megnéztem a polgármester tüzijátékát is: a Temzén egy uszályról lőtték fel a tüzijátékokat. Na, ez profi volt. Ugyan inkább 10 percig, mint negyed óráig tartott a látványosság, de az végig lebilincselő volt: már azt hittem, nem nagyon lehet újat mondani tüzijátéktéren nekem, de nagyot tévedtem. Volt olyan, hogy néhány nagy csillagot lőttek fel, és amikor már magasan jártak, egyszer csak begyorsultak, és így messzebbre elröpültek. Egy másikban pedig egy ideig egyenesen mentek fölfelé, aztán váratlan kanyarokat vettek a csillagok, és keresztbe-kasba szálltak (nem körbe szétpukkanva), és olyan volt, mint egy igazi meteorraj (mármint, amilyennek azt elképzelem a földről). A sistergős-zizegős fronton is voltak újítások (ezek azok, amik a szétpukkanás után elkezdenek csillámlani és sisteregni hozzá), színben és alakzatban. Aztán láttam olyat is, hogy nagyon szép lila csillagokat lőttek föl, és amikor elérték a max. magasságot, akkor piros csillagokká robbantak. Aztán voltak a "selymes" tüzijátékok: azok, amik nagyon pici, sűrű, sárgás fényű részekből állnak, és olyanok, mintha egy selyemfátylat húznának maguk után; abból is volt olyan, ami pálmalevél alakú volt, nagyon szép. A csillag-sorozatvetők is (amik nem szállnak magasra, csak szórják a számtalan sziporkát) izgalmasabbak voltak, mint általában. Fényképeim persze nincsenek, mert a fényképezőgépem elemei lemerültek (azért szereztem illusztrációt az internetről: ez a polgármesteri tüzijáték, talán idei, talán tavalyi). De hát úgyis olyan érzékletesen elmeséltem, kinek kell még ide fénykép! ;-))

Brighton

Hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül addig se, míg Szityú a világban kóborol, most igazán nekiállok blogolni. Még durvább: énblogolni (e blog esetében helyesebb lenne félmiblogolásról beszélni, de ne hasogassuk azokat a szegény szőrszálakat, van elég bajuk, gazdasági világválság, miegymás). Szóval, először egy megkésett beszámoló Brightonról, ahol okt. 14-15-én jártam. Mátéval, stratfordi libapásztorunkkal mentem, Bálinthoz, aki egyszerűen csak Brightonban van. Mindketten ugyanazzal az ösztöndíjjal, mint én.
Ahol Bálint szobát bérel, ott a tulajok nagyon jó fejek voltak, és minket is befogadtak, míg ott voltunk, ezúton is hála érte. Az utazás pedig szinte nevetségesen olcsó volt: odafele 3 font, vissza 5 font volt az egyórás vonatútra a jegy, mivel előre lefoglaltuk interneten egy adott időpontra. Normál esetben 18 font körül lett volna egy irányba a jegy. Az internetes jegyet egyszerűen át lehet venni az állomáson egy automatából, nagyon kellemes rendszer.

Brighton legfőbb nevezetessége kétségkívül a Királyi Palota (Royal Pavilion), amit IV. György alakíttatott át királyi kéjlaknak 1815 és 1822 között. Kívülről indiai palota, belülről pedig a Chinoiserie-nek nevezett rokokó, kínaiskodó elburjánzás mintapéldánya (indiai elemekkel vegyítve). Ettetek már meg egy egész tejszínhabos epertortát egyben? Na, ez olyan. Megfekszi a gyomrod, de életre szóló élmény. Mint már tanult kollégám beszámolt róla, az épület kínai motívumokkal van telerittyentve: a csillárokon sárkányok okádnak lótuszvirágot, a lépcsőkorlátok bambuszalakúak, kínai bölcsek elmélkednek a falakon, és vörös, virágmintás, süppedős szőnyegek nyelik el a léptek zaját és az elmélyült meditáció közben kiömlő bort.
György egy életen át csinosítgatta, alakítgatta, nyomon követhetők az ízlésváltozások az évek során, aztán hatalomra került Viktória, eltöltött egy kis időt családjával a tengerparton, aztán egy biztos kézmozdulattal eladta az egész kócerájt a városnak. Felteszem, nem jött be a cifra palota az Erény Nagyasszonyának.

A palota körbejárása után lesétáltunk a tengerpartra, kimentünk a mólóra, aztán fel megint a városba (nem gondoltam volna, de Brighton, annak ellenére, hogy a tengerparton van, kifejezetten dimbes-dombos, olyan meredek utcái vannak, hogy másnap komoly izomlázam volt lépcsőzéskor; a tengerparton az én világnézetem szerint sík vidéknek kellene lennie. Persze Mother Nature magasról tesz az én világnézetemre), ettünk angol specialitásokat, mint fish-n-chips (rántott hal sült krumplival; semmit nem tudnak ezek a keszthelyi hekkhez képest) és jacket potato (egy darab óriási héjában főtt krumpli, a tetején bemetszve, ahova a kérésnek megfelelő tölteléket tesznek, én tojásos-lazacos-majonézeset ettem; jó volt, de nem akarok azóta minden reggel hozzájutni), ittunk sört pihenésképpen (azt mondtam már, hogy a cider nevű almasör milyen finom? Ebben az országban is találtam szerencsére olyan sörszerű nemsört, ami kvalifikál a szociális háló fenntartásának érdekében végzett, hagyományosan pubokban realizálódó kommunikációra). Az idővel ugyan nem volt szerencsénk, mert kifogtuk azt a másfél napot, amíg épp esett, ahogy Szityú is Londonban, de feltaláltuk magunkat, és belevetettük magunkat a brightoni élet sűrűjébe: antikváriumról antikváriumra kalauzoltattuk magunkat Bálinttal; ha mernék ilyen kifejezést könyvekre alkalmazni, azt mondanám, vettem egy valag könyvet. De inkább egy szekérderéknyit.

Úgyhogy nagyon jól telt ez a két nap, teljesen felfrissültem, és újult lelkesedéssel vághattam bele a fordulatosabbnál fordulatosabb kutatói életbe.

Happy Guy Fawkes Day. And peace.

Helyzetjelentés: országok rongya

Mivel nem szűnnek ostromolni a tömegek, hogy magamról is írjak már valamit, meghajlok a nép akarata előtt. Például írok a könyvtárakról, ahová járok.
Mivel feltehetőleg nem mindenki van tisztában azzal, mit is csinálok Londonban (és úgy általában, "mi dolgunk a világon?" - újabb felfedezés, bár nem illik az előző összeesküvés-elméletbe: most jöttem rá, hogy Vörösmarty már kitalálta a legújabb identifikációs metaforámat. Szityúnak írtam ugyanis nemrég: "olyan a Londonba tévedt bölcsész, mint egy birka a réten: ide megy, oda megy, itt szed össze egy kis táplálékot, ott szed össze egy kis táplálékot, és mindenhol elpotyogtatja, ami megmaradt belőle. Ez persze nem azt jelenti, hogy összeszarom az összes közkönyvtárat, csak hogy nagyon jól érzem itt magam" és igyekszem "produktív" lenni. Erre mit olvasok most? "Miért e lom? hogy mint juh a gyepen / Legeljünk rajta? s léha tudománytól / Zabáltan elhenyéljük a napot?" Hozzáállás kérdése. Amúgy nem rossz léha tudománytól zabáltan henyélni, próbáljátok ki!).
Szóval, alapvetően a könyvtárakban legelészem. Például a Birkbeck könyvtárában (a regisztráció mindegyik könyvtárba még az első két napon megtörtént, pillanatok alatt). Odamegyek (nyitva reggel 8.30-tól este 10.30-ig), beléptetőkártyával átmegyek a kapun, kabátostul, csomagostul (vizet lehet fölvinni, más kaját és innivalót nem), letelepszem egy asztalhoz (mivel viszem a laptopomat, nem a számítógépesekhez), az internetes katalógusból előkerítem a könyve(ke)t, ami épp kell, előkeresem a szabadpolcról, és már dolgozhatok is. Kölcsönözni tipikusan 3 hétre lehet, a lejárat előtt két nappal e-mailt kapok, nehogy elfelejtsem visszavinni. Ha épp másnál van a könyv, egy klikkeléssel lefoglalhatom, az interneten meghosszabbíthatom a könyveket (4-szer biztosan, annál többször nem teszteltem még), rengeteg adatbázishoz hozzáférek (szakfolyóiratok, miegymás), teljes wifilefedettség van. Vécé viszont csak kinn van: olyankor 5 percre elhagyom a helyem. Ez a legrosszabb hely, amit mondott a témavezetőm, hogy nem nagyon érdemes használni; főleg diákoknak jó (ennek ellenére sokat vagyok itt, mert kényelmes, és bőven tud újat mondani ez a könyvtár is). Másodjára ott a Senate House Library, ami az 1984 minisztériuma volt. Itt nagyon sokat kell gyalogolni, mert épp átépítik, az 5. emeleten van a könyvtár, és egy emelet kb. 60 lépcsőfok, mert hatalmas, tágas csarnokok vannak az épületben. Itt is minden szabadpolcos, olcsó a fénymásolás, beülhetek egy sarokba, ahol jó eséllyel egész nap senki nem megy el mellettem, wifi természetesen (minden egyetemi épületben mindenhol), csomagok velem, magamnak tudom kivenni és visszavinni a könyveket (ergo nincs sor, mert több gépnél is lehet a kölcsönzést intézni), folyóiratok egy évszázadra visszamenőleg szabadpolcon, hihetetlen szakkönyvkészlet; nagyon alaposan fel vannak szerelve (csak Pound-szakirodalomból egy egész polc van, én nem is tudtam, hogy egyáltalán VAN ennyi könyv róla...). Itt is szoktam néha lenni, de a lépcsőzést nem annyira szeretem. Aztán van a British Library. Hol is kezdjem... A mottójuk az: "the world's knowledge" (a világ tudása). És tényleg az. Ami itt nincs meg, az alig létezik (bár épp a napokban érdeklődött egy barátom valamiről, ami nem volt meg). Cserébe viszont szigor van. Befelé menet átvizsgálják a táskákat, az én táskámon soha nem jöttem volna rá, hogy mennyi rekesz van, ha nincs a BL. Utána le kell pakolni, egy átlátszó nejlontáskában fel lehet ugyan vinni egy laptopot, ceruzát (tollat nem!), pénztárcát, de sok rámolást igényel az egész. Bemegyek az egyik olvasószobába (ahol vagy 200 másik ember ül; mióta a British Museum és a British Library különvált, eredetileg ugyanis az utóbbi az előbbinek volt a könyvtára, nem a régi British Museum Reading Roomban olvasgatnak az emberek, ahol minden londonban járó értelmiségi megfordult, Poundtól Mahathma Gandhin, Arthur Rimbaud-n és Oscar Wilde-on át G. B. Shawig, és ahol Marx állítólag megírta a manifesztóját), megkapom a könyvem, és hajrá. A könyvrendelés is kicsit komplikált: előre kell kérni az olvasnivalót, mert kb. 70 percbe telik (ha helyben megvan), hogy kihozzák. Előnye viszont, hogy otthonról is beléphetek a rendszerbe, indulás előtt megrendelem a könyvet, és mire odaérek, fel is vehetem. Ha közben eszembe jut, hogy valami más is kellene, akkor arra várni kell. Ellenben, ha valami nincs meg helyben, de benne van a katalógusban, akkor ingyen meghozzák, tipikusan 2 nap alatt. Kölcsönözni nem lehet, de le lehet foglalni a könyvet másnapra is (három napig érvényes a foglalás, de újabb három napra kérheted utána, ad infinitum). Elképzelhetetlen, milyen forrásokat lehet megtalálni, kézhez kapni, viszont nem túl kellemesek (bár szükségesek) a biztonsági intézkedések a másik két könyvtárhoz képest.

Elekció 2.

A helyzetet kitűnően illusztrálja és összefoglalja az alábbi ábra, amit nyilván mindenki látott már innenonnan:

(forrás: Antagon)

Idézhetnék persze közvéleménykutatásokat (317:174), de miért is bíznánk azokban (ezt például elsőnek dobta ki a gugli, aztán még sincs értékelhető adata New Jerseyről). Emeljük inkább tekintetünket a szabadpiac ütőerére, és hallgassuk, mit suttog a fülünkbe! A szabadpiac hazájában (ahol a szabadpiac éppen döglődik kicsit, de otthon van), tőzsdére vitték a dolgot. Ha valaki biztos abban, hogy McCain győz, vegyen "McCain-győz" részvényt (kötvény? ha fix lejárati dátuma van, akkor az mi?), mert olcsó. A jelölteket a láthatatlan kéz árazza be tévedhetetlenül. Obama árfolyama mostanában:


New Jersey, mint említettem, eléggé demokrata, itt is 96% eséllyel nyernek:


A linkelt eseménytőzsde egyébként bámulatos hely. Van például opciós piac (az sajnos csak elnökjelöltekre, pedig milyen szép lenne a Dow Jones opciós piacának összeomlására venni fogadási opciót...) Lehet például Higgs-bozonra tippelni. Most éppen 48%-on van, hogy 2010-ig meglesz, volt már jobb is (érthető módon nagyot esett az LHC leállásától, bár szerintem túlreagálta a piac, vételre ajánlom :-)

Figyelnek minket

Kezd olyan érzésem lenni, hogy az ufók átvették az életem fölött az irányítást, vagy a Nagy Testvér, vagy Manitu, vagy akárki. Valamit közölni akarnak. Nemrég ugyanis újra hallottam az Ella-hét 2. dalát, a "The Girl from Ipanemá"-t. Egy Londonban játszódó filmben kúszott be a háttérből a dallam, ahogy fölébred egy lány, a megtévesztés kedvéért Eveynek hívják. A film elejefelé finom utalásféleképpen feltűnt a tévétorony, amit az ablakomból látok, ami mellett szinte minden nap elmegyek. A film (itt kezdődik, a folytatásokat mellette meg lehet találni; angolul beszélőknek kötelező) november 5.-ről szól, a Guy Fawkes-napról, a címe: V for Vendetta.

Kis magyarázat, mi is ez a Guy Fawkes-nap. Guy Fawkes, egy yorki születésű katolikus, 1605. nov. 5-én megpróbálta kivitelezni egy csoport katolikus összeeskövő tervét, hogy felrobbantsák a Parlament épületét és az ott tanácskozó királyt, I. Jakabot, a családját és a protestáns főnemesség nagy részét az éves parlamenti ülésszak megnyitóján. A protestáns uralom alatt ugyanis a katolikusokat elnyomták, hitükben és jogaikban korlátozták. A merénylet terve azonban kitudódott, a résztvevőket kivégezték. Bár nem Guy Fawkes volt az ötletgazda, mégis az ő nevéhez kötődik leginkább az esemény, mert katonai tapasztalata miatt rá hárult a feladat, hogy a robbantást elvégezze. Nevének ismertségét jól jelzi, hogy Madame Tussauds panoptikumában ma is ott lóg az akasztófán, a királyi családdal egy épületben (ez is a büntetés része? mint ahogy I. Erzsébet is az általa kivégeztetett Stuart Máriával átellenben nyugszik a Westminster Abbeyben, "a megbékélés jegyében"; hahaha). Azóta november 5-én azt ünneplik, hogy I. Jakab és az ország megmenekült a cselszövéstől, és az árulókat utolérte a méltó büntetés.

Számomra mindig paradoxnak tűnt, ahogy ünneplik ezt a napot: annak ellenére, hogy az az üzenet, milyen jó, hogy nem sikerült felrobbantani a parlamentet, éppen tüzijátékkal és örömtüzekkel emlékeznek (meg Guy Fawkes-képeket égetnek el, de ez utóbbi mostanra már megy ki a divatból). És ez még nem minden: a gyerekek "a penny for the guy" (angol szójáték: a "fickó" ugyanaz angolul, mint a Guy név; a kifejezés jelentése: "egy pennyt a fickónak") felkiáltással pénzt gyűjtenek, hogy azon vehessenek tüzijátékot az ünnepre. (Mára ez a szokás is visszaszorult az amerikai trick-or-treat ellenében.) Robbantgasson csak a nép egyszerű gyermeke.

Vissza a V for Vendettá-hoz: a film kicsit más szemszögből mutatja be az eseményeket; ott Guy Fawkes az elnyomás elleni küzdelem hőse, az emberi jogok és öntudat harcosa, nem utolsósorban pedig egy modern, bosszúlló, de idealista Monte Cristo - a 2038-ban épp hatalmon levő, hitleri jegyeket mutató angol önkényuralom idején. Nem ez volt az egyetlen ellenutópia, amivel mostanában összehozott a sors: az egyetem egyik főépülete, ahová többek között könyvtárba is járok, a Senate House, arról nevezetes, hogy Orwell 1984-ének Ministry of Truth-jának (az Igazságügy-minisztérium, azaz Minigaz) modellje volt. Orwell a könyv írásának idején épp rálátott az épületre szállásából (ahogy a főszereplő Wilson is), az akkori igazságügyminiszter (1941-1945) Brenden Bracken volt (B. B. like, say, Big Brother?). A háború miatt természetesen nagyon erős cenzúra működött, ami nem meglepően Orwell művét sem engedte kiadni. Mellesleg, a legenda szerint ebben a házban akarta Hitler berendezni londoni főhadiszállását.

Szóval, elkezdtem összerakni a kirakó darabjait (apropó, tegnap épp a Citizen Kane c. filmet néztem meg, amiben a kirakó központi motívum volt...): "The Girl from Ipanema", a tévétorony, V for Vendetta, Guy Fawkes, Senate House, 1984... Mi vár ránk? Mit akarnak mondani? Vigyázzatok, figyelnek minket. Nem véletlenül repkednek ott azok a műholdak. Többet nem mondhatok. Ha valakinek van füle a hallásra, hallja.