Reload

Már blogunk elnevezésekor az ALP-t preferáltam volna, de ilyen rövid blognevet egyik szolgáltató sem volt hajlandó adni nekünk (pedig ezzel az egyszerű húzással bármelyik bloggazda megkaphatta volna a blogunkat, most már sírhatnak ;-)) ), úgyhogy most magyarázkodásra kényszerülök. Nem leszünk ezután AmLePa, hanem a régi név alatt folytatjuk a közvetítést Amerikából - és Leuvenből, Belgiumból, mivel a következő hat hónapra áttettem ide a szék- és számítógéphelyemet.




Kintlétem fontosabb koordinátái:
helyszín: Collegium Hungaricum, Leuven, Belgium
időpont: 2009. jan. 29-től 2009. aug. 2-ig, kis kitérőkkel
cél: disszertációírás
támogatás: Belgiumi Flamand Közösség + MÖB (mivel vállalni kellett, hogy az ösztöndíj támogatásával készült valamennyi írásművön feltüntetem a támogató nevét, gondoltam, itt a helyük).

A kiérkezés tele volt pozitív meglepetéssel. Először is: a repülőtől egy busszal elmentem a charleroi-i vasútállomásra, onnan egy átszállással Leuvenbe. A buszon még noszogatni kellett egy fiatalembert, hogy nem segítene-e a csomagommal, de leszállásnál már megvárt, hogy segíthet-e. Innentől kezdve: az állomáson nem értettem a francia menetrendet, ezért egy kedves kalauznő kinyomtatta nekem hollandul az úticélomig a teendőket (hol, milyen irányba induló vonatra mikor szálljak át), az út során akárhányszor elment mellettem, tudósított, hogy még hány megállóig legyek türelemmel (pedig nem toporzékoltam az ajtó előtt, békésen rejtvényt fejtettem). Az átszállásnál csak lépcsők voltak a peron és az alagút között - lefelé segített egy fiatalember a vonatról, fölfelé ember sem volt a környéken, aztán utolsó pillanatban másik vágányra át kellett rohanni, mert oda jött mégis a vonat (na jó, ezt azért csak hollandul és franciául mondták be, de az embertömeg elcsődülését értettem), lefelé és fölfelé egy középkorú férfi kapta föl a bőröndöt, pedig cigarettázott, és azzal "tele" volt a keze (ha akart volna kifogásokat), és még föl is vitte, sajnáltam is szegényt. A vonatra egy fiatal pár segített föltornázni a cuccot, leszállni már sikerült egyedül. Jó, nem is ragozom tovább - térben és időben is hatalmasat utaztam.

A Collegiumban nagyon barátságos volt a fogadtatás - egy fiatal srác vezetett körbe, adott szobát, kicsit magamra hagyott, hogy kifújhassam magam/lepakolhassak (bőröndömet felhozták), ill. kitakarítsak (aznap délelőtt költözött ki az elődöm, úgyhogy nem volt idő takarítani, már ha van erre személyzet, nem tudom - de úgyis jól esik tudni, hogy én takarítottam ki, és olyan minden, amilyenre én csináltam. Utána megmutogatta a srác, merre vannak a fürdők (15 emberre kettő is, teljesen felújítva, ízlésesek, tiszták), a hűtők, az étkező, mindenkinek saját pakolóhelye, könyvtárszoba, tévészoba, közösségi helyiség (projektorral és filmvetítésekkel), terasz grillel, mosókonyha, biciklitároló, kápolna és az egyéb. És az egyik legfontosabb: wifi az egész épületben! Nagyon pozitívak az első benyomásaim. (Ja, és égtem is kicsit: találkoztam egy EC-ssel, akit sajnos nem ismertem föl; sőt, azt tippeltem, hogy nálam jóval idősebb volt, azért nem laktunk sokat egy időben, de kiderült, hogy jóval fiatalabb. Lehet, hogy nem vagyok tisztában azzal a lelkem mélyén, hogy egyetemista körökben én már csak fiatalabbakkal találkozhatok...)

Az egyetem épülete 25 méterre van szemben az utcán (na jó, csak a bejárata, onnan még 25 méter maga az épület - mindig túlzásokba esem, nem tudom megállni...), a menza 20 méterre az utca azonos oldalán. Az egyetemi könyvtár az utcán a másik irányban 30 méterre (a tanszéki könyvtár az egyetem blokkjában van, de messze, szerintem több mint 50 méter - oda csak végső kétségbeesésben fogok menni, asszem). Gondolkodom rajta, szerezzek-e egy biciklit a könnyebb közlekedés érdekében.

Ma voltam piacon (35 méter), sajnos a kóstolóhelyek számát nagyon megnyirbálták, ráadásul az egyik kedvenc itteni sütimet (ha jól emlékszem, valami almás meg mandulás(?) piteszerűség) sem találtam, de ez persze csak az első próóbálkozás. Elmentem boltba is, na jó, az messze van, és igazából nem számítottam rá, hogy ilyen drágák az élelmiszerek. A következő blogbejegyzésben összehasonlító London-Maastricht-Leuven körképet tartok az alapélelmiszerekről (persze ami nálam annak minősül... ;-)) ).

Most pedig: az új (régi-új) blogot ünnepélyesen átadom! (Nyissz.) A pezsgőt mindenki egyénileg oldja meg.

Töprengések

Tegnap elmentem megnézni a Rothko-kiállítást. Először láttam élőben (nem reprodukcióban) Rothko-képeket: nagy élmény. (Itt nézhettek egy rövid videót a kiállításról, ami Rothko kései, és jelen véleményem szerint legizgalmasabb képeivel foglalkozik. Itt pedig a galériát kattogtathatjátok végig, fölül tudtok a többi terembe átnézni.) Hadd meséljek erről részletesebben.

Nemrég egy társaságban beszélgettünk Rothkóról a kiállítás kapcsán (ekkor természetesen még nem láttam a képeket), és én a kérdésre, hogy ki is ez a Rothko, azt feleltem tréfás-provokatívan, hogy az a festő, aki csíkokat fest. A többiek a kelleténél kicsit komolyabban vették a válaszomat, ugyanis első megközelítésre tényleg tűnhet ennyinek is Rothko: színes csíkok a képein, később már a "színes" is problematikus, a csíkokról nem is beszélve. ;-) Ha valaki csak reprodukciókból ismeri a képeket, nagy eséllyel röhög egyet, és továbblapoz. Miért érdekes mégis?

A festészet szerintem három fő elem viszonyára vezethető vissza: a szín, a vonal és az alakzat harmóniája, aránya, egymáshoz való viszonya, belső játéka. Nézzük ezeket sorra! Ha megállsz Rothko egy vászna előtt, akkor rögtön látod, hogy a (jelen esetben) két szín, ami a távolból látszik, számtalan másik összességére bomlik szét. De nem úgy, mint van Goghnál, ahol egy rózsaszínt a zöld ellenpontoz, sárga és kék mellett, és együttesen keltik valamilyen szín hatását; Rothko rétegekből építkezik. Egy monokrómra festett vászon a kiindulási alap; erre fölvisz egy réteg színt az adott alakzatnak megfelelően, tehát fest mondjuk egy négyzetes elrendezésű figurát. Ezt a második réteget szinte teljesen átfesti egy másik, meglehetősen különböző színnel. Majd még eggyel. A festékrétegek egyre vékonyabbak (többnyire), a legfelső már szinte nem is vehető ki alaposabb tanulmányozás nélkül (egy bordó és piros képen, mint a mellékelt is, például világoskék a legfelső réteg). Ha azonban közel mész, nyilvánvaló, mennyire összetettek ezek a színek. (A kiállításon mutattak ultraviola fényben készített felvételeket is a képekről, azokon teljesen elkülönülnek az egyes rétegek, még az ecsetkezelés sajátosságait is meg lehet figyelni. Az is megérne egy misét: az aprólékosan kidolgozott, precíz vonások az elkészült képben olyan sima felületet alkotnak, mintha egy Euro-2000-zel ment volna végig valaki a vásznon. ;-) Remélem, másnak is van gyerekkori élménye a csodaecsetkészletről...) És természetesen a háttér sem egyszínű már a kész képen.

Második a vonal. A vonal izgalmasságát ugyanazzal éri el Rothko, mint a színekét: az alulról kilógó festékrétegek dinamizmust adnak a vonalnak: bár az ember "négyzet"-ként fogja fel a látott alakzatot, természetesen sosem arról van szó. A vonalak vastagsága is változik (van két tájkép alakú vászna, azaz vízszintesen hosszú, függőlegesen rövid kép, amelyek Rothko rendelkezésének megfelelően magasan vannak kiállítva, mert a perspektíva úgy érvényesül, ezt én elsősorban a vonalak vastagságára-vékonyságára értem itt), alakja is (befelé ível, mint egy ablakra akasztott, összehúzott függöny), de legfőképpen a széle.

A harmadik, az alakzat leginkább a sorozatok egyes tagjai között értelmezhető: az egyes színeknek szentelt felületek aránya és elrendezése változik, ennek megfelelően pedig a színek egymáshoz való viszonya is, a képek hangulata. A parázsló narancssárga és a meleg bordó (ennek ugyan biztosan más színneve van, de az egyszerűség kedvéért hívjuk bordónak) ellentéte irtózatos feszültségeket képes hordozni; a szürke-fekete és barna-szürke sorozatok nyugodtsága, higgadtsága és letisztulsága már csak a forma lehetőségeire koncentrál. Ezekből a képekből mindenkinek nyilvánvalóvá válik, micsoda súlya van egy olyan ártalmatlanul kis döntésnek is a festészetben, hogy hol, milyen magasan húzódik a látóhatár, hogy mennyit bír változni "két" szín viszonya az elrendezés, az arányok miatt.

A kiállítás maga annak ellenére nagyon élvezhető, hogy rengetegen kíváncsiak rá: nagy belső terekben vannak a képek kiállítva, könnyen összevethetők az egy témára épülő festmények; van hely és lehetőség közelről és távolról egyaránt nézelődni, sőt leülni a képek elé (nemcsak, hogy sok pad van, hanem a bejáratnál föl is lehet kapni egy-egy kempingszéket, amit magunkkal cipelünk a kijáratig, és közben ott pihenünk le, ahol csak akarunk).

A többi töprengés viszont legközelebbre marad: már így is nagyon hosszú ez a bejegyzés.

Lépj, hogy Amerika jobb hely legyen

Beszámolóim egyre jobban lemaradnak az események folyásától, ami a napjaim eseménydússágát figyelembe véve igen komoly teljesítmény. Szóval az történt legutóbb, hogy másfél hete megnéztük New Yorkban a Szabadság-szobrot.

Azt hiszem, nem tudok elképzelni kellemetlenebb helyet, amit még hajlandó lennék megnézni. Na jó, talán a Szabadság-szobor augusztusban. Reptéri típusú biztonsági vizsgálatból kettő (nagyon vicces szuszogós-szimatolós detektorkapukkal, és nemszuszogós-nemvicces őrökkel), mindezek után táskabeviteli tilalom és szoborfejébámászási tilalom, valamint két darab tömegbenvárakozás hajóra (három lett volna, de egyet leoptimalizáltunk, mert felkészülten turistultunk, internetből jeggyel).

Úgy tűnhet az eddigiekből, hogy rossz döntés volt elmenni, pedig nem. Egyrészt, a legdurvábbon túlvagyok, ennél már csak jobb jöhet. Másrészt, a Szabadság-szobor tulajdonképpen tényleg elég látványos:

Félúton, a víz közepéből Manhattan sem csúnya:
Persze nem csak mi fényképeztünk:
Utána pedig átmentünk egy szomszédos szigetre, amiről biztosan írni fogok valamikor.

Told el a piros biciklidet

Elmentünk Marekkal vasárnap New Yorkba, az állomásig biciklivel, utána meg vonatokkal. Írok majd arról is, hogy ott mit turistultunk, de epilogikusan kezdem. Mire hazaértünk, kilopták a biciklimet a tárolóból valami sutyerák amerikaik. Kívánom nekik, hogy a pokolban azt a videoklipet kelljen nézniük végtelenítve, amiből idéz a cím (ezt nektek nem linkelem be, jobbat érdemeltek).

Eléggé letört a dolog, de aztán gyorsan lett egy használt pótpéldány (van egy egyetemi bolhapiac-levlista, ami meglepően hatékony, összesen vagy öt biciklit ajánlottak fel egy nap alatt). Teljes sikerélmény, sikerült 20 dollárra lealkudni, és mégis egy működő bicikli, tán még jobb is volt újkorában, mint az előző. Azt azért el kell ismerni, hogy az újkora jó sok rozsdával ezelőtt volt.

Vettem új zárat is, ezúttal nem teszkógazdaságost, elmentem érte bicikliboltba jól. 40 dollárért akartak adni (felbonthatatlan, háromkilós acélrúd), de aztán ragaszkodtam hozzá, hogy legyen olcsóbb, mint a bicikli. Különben félnék használni, inkább vigyék a biciklit, mint hogy széjjelvágják ezt a drága cuccot.

Ökörgázló

Tegnap Oxfordba vetett minket a jószerencse: Bálinttal és Mátéval előre megfontolt, de nem különösen kegyetlen (hacsak a korán kelést nem számítjuk annak...) kirándulást követtünk el.
Valamiért a képek beágyazása nem működik, úgyhogy csak linket tudok adni: itt tudjátok megnézni a fotóimat. Kicsit korábban érkeztem, mint amire megbeszéltük a találkozót, úgyhogy először csak össze-vissza mászkáltam, tájékozódási elvként azt használva, hogy mindig arra fordulok, amerre szebbnek tűnik az utca - nem telt bele negyed óra, és pont a találkozóhelyen kötöttem ki, a Radcliffe Cameránál, ami természetesen könyvtár (no, miért hívják mégis kamerának? wikipedia nem ér!). Azért igyekeztem újra elveszni, be-bekukucskáltam egy-egy college-ba. A University of Oxford a legöregebb felsőoktatási intézmény az angol nyelvű országokban (a 12. században említik először), a cambridge-i egyetemet is innen távozó diákok és tanárok alapították. A legrégebbi college-ok a University College (1249), a Balliol (1263) és a Merton (1264) - a nevek nem számítanak, de figyelitek az évszámokat? Ma 38 college van, és 6 kis fiatal oktatási intézmény, ami még nem kapta meg a "college" rangot.

Mi a Christ Church nevű college-ba mentünk be, amelyik az egyik legnagyobb Oxfordban, és nem mellesleg ennek az épületeiben forgatták a Harry Potter számos jelenetét. Ismerős? ;-)
Amúgy Lewis Carroll, azaz Charles Dodgson matematikus is itt dolgozott, az 1529-ben épült ebédlő falán látható is Alice-nek, a dékán lányának néhány portréja (állítólag a mesebeli nyúlnak a mintája maga a dékán volt, aki az ebédlőből egy oldalajtón, a Nyúlüregen keresztül távozott, és notórius késő volt). A Szívkirálynő hiszterikus kiabálását pedig (lefejezni! lefejezni!) feltehetőleg VIII. Henriknek az ebédlő főhelyén függő portréja ihlette, aki ugye előszeretettel fejeztette le feleségeit. Ezen a képen meg tudjátok nézni Alice-t a flamingójával és néhány, a meséből származó állatot/lényt a címerek körül (nagy felbontásban jobban látszanak).

Aztán felmásztunk a University Church of St. Mary the Virgin tornyára, ahonnan tényleg gyönyörű kilátás volt. "And that sweet city with her dreaming spires, / She needs not June for beauty's heightening" - ahogy Matthew Arnold írta. Végül pedig, kiegészülve egy magyar ismerőssel, egy kis forralt borral zártuk a napot.

És ki ne felejtsem: And I bought a Pound for a pound. :-D
(Ez a jó abban, ha az embernek blogja van: gátlástalanul írhat le ilyeneket; társaságban ennyire gyenge poénért kiközösítés járna).

Szupertitkos hadművelet

Most nem teszek címkét a bejegyzéshez, hogy ne lehessen tudni, honnan jelentkezem. Ugyanis most egy szupertitkos beszámoló következik.
Tegnap a Museum of Lo*don legbelsejébe férkőztem be. Hogy belenézzek a nyilvánosság elől elzárt aktákba. Reggel tízre beszéltem meg találkozót az informátorommal; beszivárogtam az épületbe, amint beépített embereim működésbe hozták a fotocellás ajtót belülről, a biztonsági szolgálat adatbázisába addigra már becsempészték az adataimat, úgyhogy adtak egy névre szóló belépési igazolványt, és megnyílt az út. Informátorom egy másik titkosügynökkel együtt felkísért minket az emeletre, végigkanyarogtunk szűk folyosókon, majd megérkeztünk a nyomozás helyszínére. Alkalomhoz illően a világítás rossz volt, villódzott a neoncső a fejünk fölött. Körben poros, szürke iratszekrények, iróasztalok - arcátlanul ártatlannak tűnő környezet. Persze én tudtam, mi zajlik itt.

Feltűnésmentesen átadta informátorom az anyagokat, majd biztosított, hogy itt senki nem fog a munkámban zavarni, lássak neki, ő felel a biztonságomért. Például, ha tűz üt ki, akkor is valaki ki fog kísérni, mert egyedül nyilván nem találnék ki az útvesztőszerű folyosórendszerből (ha ki lehetne találni, bárki szabadon járhatna-kelhetne itt, az pedig ugye nemzetbiztonsági... akarom mondani, ügyviteli szempontból kellemetlen lenne). Fényképeket is készíthetek, de az életemmel felelek érte, hogy az információk napvilágot ne láthassanak. Neki is álltam áttanulmányozni a négy doboz tartalmát.

Az első világháború előtti anyagok igazolták feltételezéseimet, nagyszabású tervekről volt szó (részleteket persze nem mondhatok, olvassátok majd el a disszertációmat, ha érdekelnek a Válaszok a Kérdésekre), a legfelsőbb szintig mindenki benne volt, mindkét országban. Minden ott volt, feketén-fehéren (néha lilában vagy színesben): adatok, térképek, levelek, számlák, jelentések - és persze a hivatalos kommunikáció. Ó, ha akkoriban is láthatták volna, amit én láttam! Azóta persze lerombolták a helyszíneket, szétszórták a tárgyi bizonyítékokat, eltüntették a nyomokat. Csak néha, egy-egy alaposan megtervezett, precízen kivitelezett akció keretében férhetünk hozzá az információkhoz és rekonstruálhatjuk a történteket. Akkor viszont kezdhetünk aggódni, vajon mikor tűnünk el váratlanul, nyomtalanul...

Kövesd az Egy-utat

Voltam Kanadában pár napot, Edmontonban. Edmonton milliós város, a legészakabbi ilyen Amerikában. Azért vagy 25 hosszúsági fokkal lemarad Tromsøtól/től, Magyarországnál is kicsit délebbre, így aztán féléves sötétség nincs, csak irgalmatlan hideg és hó. De most még az se volt, sütött a nap, és sose ment -5 fok alá a hőmérő higanyszála (ami azon kívül, hogy gyönyörű közhely, -38 fok alatt megfagy és tönkremegy). Edmonton fő turistaattrakciója a világ legnagyobb bevásárlóközpontja (fedettpályás vidámparkkal) és a közeli síparadicsom (kevesebb, mint 400 km). És természetesen rajta van Kanada egyetlen útján:


[teljes epizód itten]

"Kövesd az Egy-utat.
Kövesd az Egy-utat.
Ha el akarsz jutni bárhova,
Csak kövesd az Egy-utat.
Mert egy út fut Kanadában,
Minek neve az Egy-út.
Hip-hip Hurrá! Éljen soká az út!
Mi széles, köves, és messze fut.
Még a miniszterelnökhöz is elvezet,
A Kanadai miniszterelnökhöz!"
[forrás]

A bevásárlóközpontot nem láttam, sőt, még a városközpontot is csak messziről, mert nagyrészt az egyetemen vagy a környékbeli éttermekben/kocsmákban voltam, és hát nem jutott idő. Edmontonban van az Albertai Egyetem, ahol elég jó a mesterségesintelligencia-részleg: nagyjából a világ legjobb megerősítéses-tanulás-csoportja van itt, játékokban meg messze körözik a világot (Póker, dáma, Neverwinter Nights, példaképpen). Még a nyáron bepróbálkoztam, hogy "csókolom, lehetne-e esetleg jönni-e ide-e majd dolgozni?", amire azt mondták, hogy nem tudják ők azt, előbb azért meg szeretnének nézni. Küldtek repülőjegyet hát, szerveztek találkozókat meg vacsorákat témábavágó okosemberekkel, közben folyamatosan nagyon kedvesek voltak. (Ami abból is látszik, hogy a végén azt mondták, mehetek :-) Az pedig mókás volt, hogy első este sikerült olyan ötfős társasággal vacsorázni menni, akikkel lehetett magyarul borozni, nomeg az egyik srác évfolyamtársam volt matekszakon, egy másikkal meg együtt doktorandultunk.

Polgármester és kvíz

Ma megnéztem a polgármester parádéját. Illetve. A mondat pontosításra szorul. Ugyanis minden hírkövető ember tudja, hogy London polgármestere a kócos és a kisebbségekkel kapcsolatos kérdésekről néha bicskanyitogató flegmasággal nyilatkozgató Boris Johnson. Aki, hogy mellette is említsek valamit, a biciklizést is népszerűsíti Londonban. A mai felvonulás ünnepeltje azonban bizonyos Ian Luder, akinről, ha nem hallottatok, ne essetek kétségbe: nem is vehetjük teljesen biztosra, hogy létezik, hiszen még Wikipédia-szócikke sem létezik (!!!) ebben a pillanatban. Látni láttam, de az még nem minden.

Tehát, Mr. Luder ma tett esküt a királynőnek (a Királynőnek), hogy hű alattvalója és tisztviselője lesz. Körítésként meg hatezer ember mászkált gépágyúkkal és katonazenekarokkal előtte-mögötte, integetve. Luder úr ugyanis az éveként kijelölt Lord Mayor of London tisztségét tölti be mostantól, szemben Boris Johnsonnal, akit a szavazók választottak Mayor of Londonnak, négy évre. A Lord Mayor a City nevű városrész vezetője, ahol a bankárnegyed is van, a Mayor of London pedig a Greater London vezetője, azaz sokkal nagyobb területé. Elsősorban az üzleti világban játszik a Lord Mayor kulcsszerepet (például vigasztalgatja az utcán síró, prémiumuktól megfosztott bankárokat), ill. rengeteget reprezentál. A titulus 1189 óta létezik és viselője 1215 óta vándorol évente hűséget esküdni az uralkodó elé (azért belegondoltatok ezekbe a számokba?...).

Kicsit késve érkeztem a felvonulásra (eredetileg csak arról tudtam, hogy tüzijáték lesz, és amikor leellenőriztem, hogy jól emlékszem-e a helyre és az időpontra, akkor találtam meg az infót, hogy itt még más izgalmak is lesznek), zuhogott az eső, eltörött a csizmám cipzárának a húzókája, és amint megérkeztem, kiderült, hogy lemerültek a fényképezőgépem elemei. Tehát nem túl ujjongva köszöntöttem az első felvonulókat, de egy idő után kezdtem átvenni a hangulatot. Három és fél kilométer hosszan kígyózott a parádé, jöttek mindenféle foglalkozások képviselői (vízvezeték-szerelők [tényleg!; itt is valami csúnya összeesküvést sejtek: ezek a vízvezeték-szerelők mostanában mindenhol ott vannak, l. Joe the Plumber az amerikai választási kampányban], kereskedők, utcaseprők, bankárok, állatvédők, kórházi önkéntesek, fodrászok, menhelyi dolgozók...), katonák (nemcsak kardos-hülyesapkás-szigorúan nézősek, hanem gépfegyveres-mosolygós-gyerekekkel pacsizósak is, gépágyúsak [kicsit leizzadtam, amikor épp rám irányította: nem jó szembenézni egy három méteres ágyúcsővel], ejtőernyősök és tengerészek, ill. régivágású szuronyosok, alabárdosok, igazi pikemenek [bocsánat a kettős többesszámért, ez a szakszó számítógépes játékoknál]... Aztán ott voltak a zenészek: cserkészek és iskolai fúvószenekarok (elképesztően profik ezek is: a legkisebb gyerekek is úgy tartják a lépést, a dobosok olyan bravúrral pörgetik egyszerre, ütemre a dobverőiket, hogy öröm nézni, arról nem is beszélve, hogy milyen hihetetlen önuralommal tűrték, hogy ronggyá áztak, miközben még játszaniuk is kellett), skótdudások és a katonazenekarok. Abból is volt advanced verzió: lovas katonazenekar. Nehéz lehet menetelés közben is fújni a hangszert (elég gyorsan haladt a felvonulás, úgyhogy épp elég lehetett bírni szusszal), de el tudjátok képzelni, milyen lehet egy kétkezes hangszeren való játék közben lovagolni? A gyeplő persze rá volt tekerve a kezükre, de közben ők kottát olvastak, nem az utat figyelték... na mindegy. A végén érkeztek a fejesek hintóval, a polgármesteré például 1757-ből származik; nem volt egyértelmű, hogy az aranyozás vagy a polgármester súlya alatt rogyadozik, de végül eljutott a polgármesteri hivatalig. Egyszóval nagyon megérte elmenni, tényleg érdekes volt.

Bónusznak hoztam nektek egy videót, függetlenül az eddig leírtaktól, csak meg szeretném mutatni, mivel tudomásom szerint vannak néhányan az olvasótáborban, akik velünk együtt lelkes hívei a prokrasztinációnak.

(Ha tetszik, ajánlom még a youtube-on az "A typical conversation with my Mom" c.-t a relate videos között. Illetve Mike és Cecilia verziója.)


Kvíz: napok óta izgatott a kérdés, hogy miért látok minden második szembejövő emberen egy piros-fekete kitűzőt (l. mellékelt fényképen). Kérdésem: mit ábrázol a kitűző (én magamtól nem jöttem rá), ill. mi a funkciója?

(Szerk. megj.: a tüzijátékról szóló bejegyzést update-eltem a Lord Mayor tüzijátékával kapcsolatban.)