Boldog karácsonyt!

Békés, meghitt karácsonyt kívánok Mindegyiteknek, sok boldogságot az új évre - és azt, hogy minél több kívánságotok váljon valóra!
Ki kívánt egy igazi háznyi mézeskalácsházat tavaly?

Látogatóban

Még egy Szityús (ezt elvileg kisbetűvel kell írni, de civil engedetlenségből nagybetűvel írom) epizód van, ami semmilyen körülmények között nem maradhat ki. Mégpedig az, hogy voltunk látogatóban barátoknál, nem is akárhol: Betlehemben. Betlehem, Pennsylvania, a félreértések elkerülése végett. Szityúnak egyetemi barátja és az első OTDK-buddyja, Imre és felesége, Andi, valamint kisfiuk, Imidomi (Imre Domonkos) ott lakik – tavaly Szityú náluk töltötte a hálaadást, idén mindketten ott voltunk néhány héttel korábban. Bár én talán nyolc éve találkoztam velük először és utoljára ezelőtt, egészen kivételes módon olyan volt a viszontlátás, mintha régi jó barátokként csak pár hete nem láttuk volna egymást. Nagyon jó hangulatban töltöttünk náluk egy hétvégét. Imre kocsival a pályaudvaron, Andi pedig hatalmas vacsorával várt minket otthon. A kétéves Imidomi mesélt a markolókról, be is mutatta, mit csinálnak; Szityú percek alatt meg kellett, hogy tanuljon markolót rajzolni (tényleg tud), valamint mindketten elsajátítottuk azt a képességet, hogy több kilométeres körzetben a másodperc törtrésze alatt kiszúrjuk, hol van markoló vagy arra emlékeztető tárgy. Imidomi egyébként nagyon jó fej kissrác, érdeklődő és értelmes, azonnal megért mindent, teljesen jól el lehet vele beszélgetni, és ha kell, alszik (ott voltunk mi is a fürdésnél meg az altatásnál, nagyon édes volt). Andival és Imrével nagyot játszottunk este (amint lefekszik a gyerek aludni, kezdhetnek a felnőttek játszani :-) ): Szityútól kaptam egy mesélős játékot, ahol kártyák alapján közösségileg versengve kell meséket fabrikálni; hát, azt Örkény is megirigyelte volna, amiket ott kanyarintottunk. Az, hogy a királylányt végül a sárkány veszi feleségül, vagy éppen a halomra ölt szereplők tetemén virágzik a boldogság, senkit nem zavart, ha sikerült szépen lezárni a történetet. Aztán scrabble-öztünk is, amiben azért vendéglátóink hozták a papírformát, és csúnyán kenterbe vertek minket.

Másnap pedig Imrével, Imidomival, Szityúval és kocsival elmentünk Ámis-földre. Nem tudom kihagyni, hogy ezt a videót ne linkeljem, így legalább nem kell hosszan magyaráznom, kik az ámisok…



Ott először is elmentünk a piacra, ahol behabzsoltunk egy csomó finom, meleg sós perecet, és televásároltuk a táskánkat cookie-kal (sütivel), apple ciderrel (almalével), narancslekvárral, körtevajjal (olyasmi, mint a dzsem, csak pürésebb), pereccel, chocolate fudge-dzsal (na, az durva anyag, de nagyon finom: tömény szilárd csokikrém, különféle ízesítésekkel vagy magokkal stb.)… Árultak egyébként még ámis ruhákat (a kedvenc látványom az volt, ahogy a fekete ámis kezeslábasok lengedeztek a szárítókötélen a farmok mellett), amit főkötős ámis lánykák próbálgattak; fajátékokat, mindenféle helyben termelt zöldségeket-gyümölcsöket – és persze szuveníreket. Mikor végre sikerült minket kivonszolni onnan, akkor elmentünk kocsikázni – ám ezúttal lóvonta szekéren. Az út széle jobban ki van kopva, mint máshol, két sávban: ott járnak, lehúzódva az ámis kocsik, a gumizatlan kerekükkel, belül pedig kerülgetik őket az autók. A legviccesebbek az útszéli táblák: külön figyelmeztető jel van arra, hogy erre ámis kocsik közlekednek, figyeljenek az autósok. A túravezetőnk mesél a földművelésről; de mivel mi vidéki gyerekek vagyunk, az alapokkal azért eddig is tisztában voltunk.

Nagyon jól esett kicsit a felhőkarcolók világától elszakadni; ilyenkor érzem át mindig csak igazán, hogy lélekben én mennyire kisvárosi maradtam: már annyi fel tud deríteni, ha fákat látok szerteszét, füvet meg legelésző állatokat. Mondja még valaki, hogy túlzottan ambiciózus vagyok. ;-) Úgyhogy ihletet merítve hazajöttünk, és játszottunk farmépítőset (Agricolát).

(További képek az album végén itt.)

Ne olvassátok éhesen!

No, nem állapot, hogy Szityú itt áll félig feldolgozva, mögötte meg ott a Gergő besózva, hogy mikor kerül terítékre…

Kezdjük akkor a gasztronómiai kalandokkal. Már biztos többen hallottatok az etióp konyháról áradozni (és nem, most nem viccelek, van ilyen). Életemben először akkor ettem etiópot (és nem, nem is a kannibalizmus a konyha legmeghatározóbb eleme), mikor először voltam New Yorkban: egy kedves ismerős, Alissa, akinél laktunk, mutatta be ezt a számunkra teljesen ismeretlen, és (sztereotípiákon szocializálódott gondolkodásunknak) elsőre vicces kul(ina)túrát. Az akkor felkeresett etióp étterem (amit épp két hete találtam meg véletlenül: fogalmam se volt, hogy hol lehetett, viszont amikor épp az egyetem környékén sétálgattam egyik nap, épp belebotlottam – ennek is mekkora esélye volt?) maradandó élményeket hagyott bennem, úgyhogy amikor Leuvenben felfedeztük Erzsivel, hogy ott is van etióp étterem, azonnal lecsaptunk a lehetőségre. (Az már másik történet, hogy az étteremből távozva, ahol egy korty alkoholt sem ittunk, barátságunk történetének legnagyobb szakítópróbáját álltuk ki. Biciklivel mentünk ugyanis, amit akkurátusan összezártunk az étterem előtt. Ahogy kijövünk, próbálom kinyitni a számzárat, nem megy. Nézem, gyanús, hogy ezzel matattak. A környéken álldogál is egy ember, aki nagyon néz minket. Gyanús. Próbálom, nem megy. Hát, most itt nem hagyjuk, mert szinte biztos, hogy arra várnak ugrásra készen a biciklitolvajok – ami egyébként nemzeti sport Belgiumban és Hollandiában –, visszük magunkkal. A fél városon átcipeltünk két összezárt biciklit: mindenki, értsd _mindenki_ utánunk fordult, mutogattak ránk, fejcsóváltak, mi pedig kétségbeesetten röhögtünk, és néha magyarázkodni próbáltunk, miközben majd leszakadt a kezünk. De megcsináltuk. Az utolsó leheletünkig küzdöttünk. Siker. A Collegiumban pedig Balázs egy mozdulattal kinyitotta a zárat. Rosszul emlékeztem a számra. Minden nap ezzel közlekedtem. – Gondoljatok bele, egy ilyen után hányan állnának még velem szóba?) Tehát, az etióp éttermekhez kapcsolódó számtalan kellemes emlék miatt úgy döntöttem, Szityút is be kell avatni. Az étteremben minden asztal kap egy nagy, kerek, lapos tésztadarabot (csak a formája emlékeztet a pizzára, maga a tészta lágy; kicsit olyan az állaga, mint a még sületlen rétestészta, de vastagabb). Csak feltétet kell választani, amit körben kis kupacokban szétosztanak a tésztán. Ehhez adnak még külön tésztát, ugyanolyat, mint ami alul van, és abból szakítunk egy darabot, a kezünkbe fogjuk, a töltelékből fölcsippentünk egyet, tekerünk rajta, és hamm. Étkészlet nincs. Mivel elég zsíros a tészta is, de főleg a szószok a feltéteken, a zsírban-olajban tapicskolás elkerülhetetlen, de nem zavaró, mert mindenki más is olyan, mint egy kezdő óvodás. Így kellemesen lehet közben Schopenhauerről vagy éppen Vivaldi „a” moll concertójáról beszélgetni. Az ételek nagyon kellemesen fűszeresek, néha csípősek, a zöldségek néha még jobban is ízlettek, mint a húsok, azokat is feltétlenül ki kell próbálni, akármennyire is ragadozó ízlésű valaki. Az abszolút kedvencem az etióp konyhában egy túrószerű feltét volt, talán spenóttal (javíts ki, Erzsi, ha tévedek!): a magyar túrónkhoz képest sokkal könnyebb étel volt, mert joghurtból készítették (ha össze-vissza zagyválok mindent, akkor, aki tudja, javítson, legyen szíves), frissítő volt, de laktató, egyszerű, de karakteres ízű… szuper.

Ettünk vietnámit is, de ott az italok voltak igazán emlékezetesek, mert ugyan mindegyikünk másik mangókészítményt rendelt, de mindegyik annyira őszintén takonyjellegű volt (ráadásul mangót nyomokban sem tartalmazott, annál több aromát), hogy becsületből ugyan nagy részét megittuk, de nem biztos, hogy a közeljövőben megint ezzel próbálkozunk.

A legzseniálisabb szendvicselő helyről azonban még kell pár szót mondanom. Belgium-Hollandiában, azt gondoltuk, a szendvicsek minden lehetséges vállfaját megismertük, az élet újat nem hozhat, és tessék. Az első héten, amikor találkoztam Jeannette-tal, a zseniális amerikai Fulbright-barátnőmmel, mutatott egy helyet, ahova azóta is csak mélyen meghajolva merek belépni. A söröknek és szendvicseknek emelt profán oltár ez a kis eldugott étkezde, örök időkig álljon itt a neve, hogy a vándor megállhasson és betérhessen: a Bierkraftról van szó Brooklynban (http://bierkraft.com/). Ha belépsz, két sor sör néz veled szembe. Mindkét falon, végig. Hosszan. Kategóriákba rendezve: az egyes államok ülnek elöl, aztán bal oldalt a maradék mind belga. A kedvenc minisörfőzdémnek, a brugge-i Smisjének vagy hatféle söre van ott. Belga sörspecialista boltokban se láttam még mindet. Cantillon egy egész polccal (annak Belgiumban is kicsi a piaca, mert sokkal savanyúbb, mint az átlagsörök, mivel más eljárással készül, 19. századi technikával). Jobb kézről németek, angolok, csehek, egyebek. Választok egy árpás-mézes-muskotályszőlős-sáfrányos sört (Midas Touch néven fut) egy ismeretlen delaware-i sörfőzdéből, a miltoni székhelyű Dogfish Head Breweryből. És megdöbbenek. Fantasztikus. Semmi rossz mellékíz, kerek, telt, wow. Ez volt a véletlenszerű választás. Ehhez lehet választani szendvicset, átalányárért (sörrel együtt minden szendvics 9 dollár, azaz 1400 Ft, ami itt olcsó, és nekem még mindig elég volt két étkezésre ez a szendvics). Csak sorolom, mit kérek bele, és rakják. Akkor legyen kecskesajt (középen fekete vonallal kettészelve: az alsó rész a reggeli fejésből, a felső az estiből származik), Kobe marha (tudjátok, az a japán marhafajta, amit masszíroznak és Beethovent hallgattatnak velük, hogy finomabbak legyenek ;-))) ), avokádó, hagyma, paradicsom és egy kis olívaolaj. Almát vagy csipszet kérek ajándékba? Almát. Szólnak, amikor kész van, és az asztalra kerül az ízlésesen becsomagolt szenya, Kobe marhával. De lehetne Pick téliszalámival is (tényleg ott van a pultban), spanyol sonkával, különlegesen érlelt pulykasonkával, aztán van mindenféle holland, svájci, olasz sajt, friss bivalymozzarellától a 36 hónapos goudáig. Ha nem inspirálna, hogy ott a kezemben a szendvics, és most azonnal enni kell, estig nem szedném össze az állam a padlóról.

No, most mégis csak ennyi lesz, még egy adag Szityú legközelebbre marad. Most megyek, mert kezdek éhes lenni.

Mikulás-csomagok és egyéb parkolási tudnivalók

Mit is hozhatna Nektek a Mikulás, aminek jobban örülhetnétek, mint egy friss blogbejegyzést? Na ugye. Úgyhogy jön a Szityú-féle városjárás második része.

Minden híreszteléssel szemben remekül lehet ebben a városban parkolni. Rendben, annyit elfogadok, hogy autóval helyet találni meglehetősen reménytelen (és még azt is tudják tovább rontani: az utcánkban például minden hétfőn és szerdán az utca egyik oldalán, minden kedden és csütörtökön az utca másik oldalán kell megállni, különben többszáz dolláros _Mikulás_-csomagot kapnak reggelre az emberek. Az össznépi társasjátékot az hívta életre, hogy söprögető gépekkel takarítják az utcákat, amik nem férnének el, ha mindkét oldalon állnának autók. Ezért aztán csak az egyiken lehet; felteszem, hogy a takarítógép haladási irányának megfelelően nem állhatnak az autók, és egy nap csak egy irányba mészárolják végig a leveleket és csikkeket. Úgyhogy ha valaki este nem talált parkolóhelyet, ami persze gyakran előfordul, akkor hajnalban kelés, indulás a túloldalra, ahonnan már valaki pl. elment munkába, aztán este még egy kör: visszaállni az eredeti oldalra. Ez a szokás igazából átértelmeztetett velem egy nagyon kedves verset, William Carlos Williams „The Young Housewife”-ját. Hát, ez olyan hosszú zárójel lesz, hogy még ezt is idézem benne. (Vajon Faulkner, Joyce vagy Esterházy tartja a nyitva tartott zárójel rekordját?...) Szóval:

The Young Housewife

At ten A.M. the young housewife

moves about in negligee behind

the wooden walls of her husband's house.

I pass solitary in my car.

Then again she comes to the curb

to call the ice-man, fish-man, and stands

shy, uncorseted, tucking in

stray ends of hair, and I compare her

to a fallen leaf.

The noiseless wheels of my car

rush with a crackling sound over

dried leaves as I bow and pass smiling.

Ebben a versben minden tanár fölhívja a diákok figyelmét, hogy az autó többször elhalad a fiatal háziasszony mellett, mindig lassan, hiszen megfigyeli, éppen mit és hogy csinál – a miértre eddig csak találgatásokat hallottam. Pedig pofonegyszerű a magyarázat: épp parkolóhelyet keres a kocsijának, ezért fürkészi az út szélét; a száraz levelek recsegése pedig nem valami baljós halálszimbólum, hanem egyszerűen bosszantja, hogy ma reggel se jöttek takarítani a gépek, neki meg át kell állni a másik oldalra. Most már mindent értek.)

Tehát, a parkolásnak van ennél egy sokkal fontosabb és felemelőbb formája: a parkokban őgyelgés. Őgyelegni tudományosan kell: bemenni a parkba, benn tartózkodni, majd távozni. (Esetleg szavazni, ha épp van miről, de ez jellemzőbb a Hyde Park Speakers’ Cornerén, de most nem arról van szó.) Hasznos, ha nem tudod, hova akarsz menni odabent, csak a szimpatikusabban kanyargó utat választod. Vagy a „less traveled by”-t. (Bocsánat, ha egyszer kinyitják bennem az olvasókönyvet, kiáramlanak az idézetek, és ha épp nem fújom őket bele a zsebkendőmbe, akkor pl. az ujjamon jönnek ki (ha szerencsém van, akkor olyankor, „míg a munka bütykös ujja szaporán esemesezik”, de néha – pl. most – ártatlan emberek esnek áldozatokul), majd talán ha ide is elér a hini (H1N1), akkor könnyebb lesz velem bánni.) Mindenesetre a céltalanul őgyelgés sokkal kifinomultabbnak hat, mint acélos őgyelgés. (Tudom, hogy nem rátok kéne húznom az összes verbális spanyolcsizmám, de ezzel két nagyon kedves embert mentetek meg: a disszertációm két opponensét; ilyen mértékben, ahogy Ti kapjátok a kínzást, csak egy-két zúzódással meg lehet úszni, nekik talán az életük is rámenne – ezt senki nem akarhatja.)

Na, de most én is összekapom magam, és igyekszem a témáról írni. Tételmondat: kellemesek a New York-i parkok.

Első érv: sok pad és szerteszéjjel futó ösvény van, kényelmesen lehet sétálni, ill. pihenni. [Támogató érvek helye].

Második érv: mindenki megtalálja a neki való elfoglaltságot a parkban. Példák: a futók futnak, a biciklisek bicikliznek, a turisták limbóhintóval mennek és fényképeznek, mint a Margit-szigeten, néhányan taichiznak, mások baseballoznak (minden park kötelező eleme a legalább négy-hat baseballpálya; előszeretettel viszik az apukák a tucat gyereket ide, akikre hétvégén nekik kell felügyelniük), az idősek mókust/galambot/turistát etetnek, a fiatalok kutyát/aligátort/tengerimalacot sétáltatnak, a szerelmesek csókolóznak, a zenészek zenélnek, a szappanbuborék-eregetők szappanbuborékot eregetnek, a kismamák a hinta mellett trécselnek, a bátrabbak még ősszel is piknikeznek, a hobók csukott szemmel hanyatt fekszenek a fűben, a tinédzserek zsonglőrködnek, a házasulandók a szökőkút mellett fényképezkednek, a többiek pedig hotdogot esznek.

Harmadik érv: a parkokban süt a nap. De ha nem, akkor is kellemesek. Példák: ködben, hóban, kicsit még esőben is, vagy szélben. [Ez sem jó érv.]

Ellenérv cáfolata szekció. Ellenérv: az angol és a belga parkokban jobban éreztem magam, mert szerényebbek, de lassabban megismerhetők, változatosabbak és kuckósabbak (ez nem igazi ellenérv). Cáfolat: valóban, érdekes megfigyelés; a New York-i parkok magasabbra törnek (szinte mindegyikbe építettek mesterséges dombot, ha nem volt benne eredetileg): a grandiózusság az egyik alapelemük. De nyíltan ambíciózusak, nem rejtegetnek semmit: a nyílt tér a szervezőelvük. Tágas rétek, kilátópontok, széles tavak – még az erdők is gondosan átláthatóvá vannak téve, kevés az aljnövényzet, az utak le vannak betonozva; nekem kicsit túl rendezettek, túl tervezettek, de azzal együtt is lenyűgözőek, és nem utolsó sorban valódi lehetőséget nyújtanak a kikapcsolódásra.

Konklúzió: kellemesek a New York-i parkok, örüljünk neki, ha ott lehetünk.

Hát, ezzel még megbuktam volna a 299-on. :-)

Kiegészítő megjegyzések, ami már nem fért bele a fenti esszémentségbe: néhány elméleti kérdést is fölvet a város vs. természet kapcsán a Central Park (amit egyébként ugyanazok készítettek, mint a Prospect Parkot, ami az utcám végén van, négysaroknyira, csak a brooklyni parkot ők jobban sikerültnek érezték). Ha megnézzük a Rockefeller Center tetejéről a parkot, látható, hogy négy egyenes határolja a parkot: mindenhol föléje tornyosulnak a felhőkarcolók, de a park határánál stop. Nem egy természetes együttélés, látszik, ahogy a sok ingatlanmogul vetné már rá magát egy talpalatnyi fölre is, hogy építsen oda valamit, de egy felsőbb akarat ezt megakadályozza. Egyébként hihetetlen, hogy még soha egyetlen polgármester se mutyizott el egy kis sarkot a Central Parkból; először azért, hogy pl. hotdogárust építsenek oda vállalkozók, aztán hopp, nem felhőkarcoló lett belőle! De itt ilyen nincs. A parkban fák nőnek, nem felhőkarcolók. A mesterséges határokat mesterséges belső egészíti ki: az egész Central Park épített. A kis dombokat úgy hordták össze, a sziklákat gépekkel illesztették be, a tavakat kiásták, a réteket elegyengették, még a szobrok se természetesek. A város tüdejét gép rakta össze – ha nem is pacemaker, de peacemaker, mert ugye itt van a világ szinte összes országának támogatásával létrehozott Strawberry Fields, ami John Lennonnak állít emléket, és az emberek békés együttélésének gondolatát hirdeti. (Először azt írtam, hogy John Lennonnak és az emberek békés együttélése gondolatának állít emléket, de aztán úgy döntöttem, nem akarok ennyire pesszimista lenni.)

Na, itt jártunk Szityúval és Gergővel is. (Ez volt a történet narratív szála. Mert igazából most célosan őgyelegtünk a szövegben, még ha néha úgy tűnt is, csak találomra választjuk az egyes ösvényeket. Far from it. ;-) )

Szityú és Gergő New Yorkban

Most már elkezdődött az Őrülten Dolgozás Időszaka, amikor is könyvárból könyvtárba támolygok, este beájulok az ágyba, és néha főzök. Úgyhogy kicsit lassabban haladok az élménybeszámolóval (értsd: nem), mint szerettem volna, de most épp a Yale-en nyaralok (ma 42 km/h-s szél volt, by the way), úgyhogy ráérek. :-) (A kíváncsiak kedvéért: egy konferenciára jöttem, a napot a Beinecke könyvtárban töltöttem a Pound-archívumban wowowowowow, holnap meg konferálok. - De erről írok majd külön, mert van mit.)

Hát, akkor csapjunk a lovak közé, bőven van mit behoznom. Az elmúlt hónapban itt volt Szityú másfél hetet, majd Gergő még másfelet. Szityúval elég hideg időt fogtunk ki; Gergőt megbíztam, hogy a Karib-tengerről hozzon már egy kis meleget - rendes bátyhoz illően ezt meg is tette, mire New York-szerte mindenki arról beszélt, mennyire szokatlan az ilyen enyhe idő ilyenkor... és csak én tudtam a megoldást a rejtélyre. ;-) Szóval, Szityúval kezdem a kronológiai rend kedvéért.

Az egyik legnagyobb élmény a bronxi állatkert volt. Itt szinte sehol nincsenek rácsok, ketrecek meg pláne nem - ha valami, akkor plexilap választja el az embert az állatoktól, meg árkok, ilyesmi. Az egésznek inkább vadaspark-hangulata van (ja, amúgy a konferencia témája, ami holnap lesz, épp az állatkert :-) megtaláltam a megfelelő pillanatot, hogy ezt a bejegyzést megírjam), az állatoknak ha nem is szavanna- meg őserdőméretű, de azért nagy mozgásterük van, mindenféle természetesnek tűnő építményekkel, ahova, ha akarnak bebújhatnak stb. Ezért pl. láttunk aardvark-feneket (magyarul földimalac, de annyira jó neve van angolul - az első szó a szótárakban amúgy -, hogy így kell hívnom. Próbáljátok sokszor egymás után kimondani a nevét mély torokhangon - ha csak egy kis becsület van benne, akkor pont ilyen hangot is ad ki.) és a fából kilógó majomfarkakat stb. Úgy általában az állatok nagy része punnyadt csak (nagyon macsón az ágon fekvő feketepárduc, békésen szunyáló tapír, vicces arcokat vágó alvó majmok stb.). Ezért kitalálták, hogy pl. a tigrisnek dobozban adják a csirkét (jó napot, kínai csirkét hoztam, felvigyem?), hogy a bontogatással is mozogjon, meg edzik is mindenféle játékokkal őket. A fókákat is úgy etetik, hogy minden halért kell valamit csinálniuk – ezzel egyrészt fizikailag, másrészt szellemileg is karban tartják őket: folyamatosan tanulniuk kell, nehogy belefásuljanak a fogságba. Erről van egy videóm is, de mivel az internet egy óra tökölés után se volt hajlandó elfogadni, ezért nem mutatom meg nektek. :-( Bocs.

A legnagyobb kedvenceim mindennek ellenére a gorillák voltak. Ha nem kapok állást bölcsészként, akkor gorillaszelídítő leszek, á la Jane Goodall. Bemegyek az esőerdőbe Afrikába, és szelíd gorillák fognak kikísérni és fehér keszkenővel integetni utánam, miközben a Búcsúszimfóniát dúdolgatják. De komolyan, ezek az állatok annyira jó fejek, és annyira sugárzik a tekintetükből az intelligencia! Volt egy „ezüsthátú,” a falkavezér, a domináns hím, aki néha feltűnt a porondon, végigjártatta a szemét a többieken, és mosolytalanul, de nagyon nyomatékosan rágódott magában (szó szerint: fölfújta a felső ajkát, és úgy csinált, mintha rágna). Nagy néha egy gyerekkel játszott kegyesen pár percig, aztán vissza a status quóhoz. Volt néhány nőstény, akik szintén jól elvoltak magukban, de azért foglalkoztak a többiekkel is; a kedvencem az volt, amelyik egy gyerektől elszedte a kosarát (biztos a házifeladat-készítés helyett hülyéskedett), belefeküdt, és játszani kezdett az emberekkel. Mert csak egy plexiüveg volt közöttünk, és közvetlenül a túloldalán ott voltak. És látta, hogy annak mennyire örülnek az emberek, ha az odarakott kezükhöz odanyúl, és akkor ezzel szórakoztatta őket. Olyan hanyagul-beletörődően, mint ahogy az anya játszik a gyerekkel, amikor az folyamatosan ugyanazzal a játékkal nyüstöli. Vicces volt látni, hogy az emberek a gyerekek ebben a játékban, és egy gorilla a gondoskodó felnőtt. És tudom, hogy a legtöbb állat intelligens (a kutyákról tudom leginkább), de nekik kiül a természetük az arcukra, könnyen felfogható jellemük van – tényleg határozottan látni, hogy nem olyan nagy a különbség köztük és az emberek között. Engem teljesen meghódítottak.

Most itt kicsi szünetet tartok – ugye ez csak egy program volt; lesz itt téma jövő tavaszig, ha ilyen ütemben haladok… Nemsokára igyekszem újra jelentkezni. Mindenkinek boldog Mikulást, fényesítsétek a csizmátokat!

Thanksgiving

Ma van hálaadás napja. A következőknek szeretnék hálát adni, hogy vannak (a felsorolás tematikus, semmilyen prioritást nem jelöl; minden név csak egyszer szerepel, még ha többeket is értek egy név alatt): Szityúnak, Anyunak, Gergőnek, Bencének, Lacinak, Nagyinak, Nagypapának, Kati néninek, Pista bácsinak, Attilának, Balázsnak, Mártinak, Janókának, Babunak, Balázsnak, Boginak, Öcsinek, Aninak, Nórának, Virágnak, Gézának, Bendinek, Pankának, Zsófinak, Csabának, Lidának, Szabolcsnak, Editnek, Tominak, Andreának, Fanninak, Marcinak és más rokonaimnak (Apunak, Jenő nagypapának, Brigi nagyinak, hogy voltak és vannak a szívünkben); Erzsinek, Orsinak, Bálintnak, Máténak, Balázsnak, Pocinak, Katának, Andrásnak, Ildinek, Nellinek, Zalánnak, Annának, Zolinak, Erikának, Máté Leventének, Imrének, Andinak, Imidominak, Zsannának, Dávidnak, Zsombornak, Véghnek, Borinak, Zolinak, Karcsinak, Gergőnek és minden barátomnak; Marika néninek, Szoldának, Teri néninek, Istvánnak, Győzőnek, Péternek, Dórának, Évának, Ágnesnak, Juditnak, Rebeccának, Raphaelnek, Yoshionak, Richardnak és valamennyi valaha volt tanáromnak; tanítványaimnak; ösztöndíjadóimnak; és a többieknek. :-)
Mivel a mai napot is jó lenne munkával tölteni, úgy érzem, a disszertációm "Acknowledgements" szekcióját kellene elkészítenem. ;-)
Nemsokára jelentkezem élménybeszámolóval is, már csak egy kis türelmet kérek.

Trallala, trallala, pritty, pretty, prütty

Most egy darabig nem lesz bejegyzés, attól tartok (Szityú ma érkezik Kanadából; aztán alighogy elmegy, jön Gergő, a bátyám), de azért majd igyekszem, hiszen pont most lesz majd miről mesélni…
De akkor most a múlt vasárnapomról azért ejtek néhány szót, mert az nagy élmény volt. Elmentem ugyanis a házinénimmel egy gospel misére, ahol ő is énekel; bár egyáltalán nem tartja magát vallásosnak, a közös éneklés és a társaság odavonzotta. Mivel neki a kórussal mise előtt próbája volt, én sétáltam egyet a városban (úúú, micsoda áfonyás muffint ettem! Elvégre vasárnap volt…): egy saroknyira a templomtól van a STOMP nevű ütőszenekar főhadiszállása (itt se olcsóbbak a jegyeik, mint itthon volt…), a környező utcákban pedig minden ukrán volt: étterem, kávézó, templom… Láttam vicces-jó graffitit is, aztán idő volt, mentem misére. Eleve lelkes voltam, mert itthon mutatott néhány felvételt a kórusról a házinéni, és jók voltak, de még így is fölülmúlta a várakozásaimat az esemény.
Az elején kicsit meg voltam zavarodva, mert a kórusban nem láttam se a házinénit, se egy kórustársát, akivel korábban találkoztunk. De bíztam benne, hogy nem tévesztettem el a templomot, és türelemmel vártam, mi fog történni. Rázendített a kórus, gyönyörűen szólt, remek szólistákkal és sziklaszilárd háttérszólamokkal (azt énekelték, hogy Jesus is our fortress, tehát ez el is volt várható). Utána pedig átvette a terepet a pásztor (egy fiatal fekete nő), meg engem le a lábamról. Ennyi érzést, intelligenciát, kedvességet és mélyenlátást ritkán látni egy emberben. Nyoma se volt kenetteljességnek: keresetlen volt, közvetlen (az apostolokat csak „the gang of twelve”-ként aposztrofálta), nem erőltetetten laza, hanem hitelesen humoros; minden kórusbetétet olyan örömmel és elragadtatással fogadott, mintha életében először hallott volna ilyet, de ismétlem: nem kiszámítottan, hanem átélt derűvel. A szentbeszédben az evangéliumot olyan értő elemzéssel mutatta be, hogy bármilyen irodalomtörténésznek a becsületére vált volna. A retorikája lenyűgöző volt; lehet, hogy ez még a szigorlat mellékhatása, de én Ralph Ellison: The Invisible Man c. regényében szereplő beszédek nyomát véltem felfedezni benne. Olyannyira sikeres volt a prédikáció, hogy a refrénszerűen visszatérő mottót a végén már a közösség is vele együtt ismételte. Egyetlen közhely sem hangzott el; minden, amit mondott, útmutatóul szolgálhatott a hallgatóinak. A gyülekezetet név szerint ismerte – ez onnan derült ki, hogy többször is kiszólt az ott ülőknek. A jó vezető (lásd még: pásztor) mintapéldája.
De vissza még a misére: amikor a béke jelével kellett egymást köszönteni, a gyülekezet felbolydult, és mindenki odament mindenkihez, akihez tudott – akár ismerte, akár nem. Velem is volt, aki elbeszélgetett, hogy milyen jó, hogy ott vagyok, honnan érkeztem, mit csinálok itt stb. És ami a legmeglepőbb volt: maga a pásztor is odajött hozzám, a vadidegenhez (kezdjük azzal, hogy ez feltűnt neki!), személyesen köszöntött, és hogy reméli, máskor is ott tudok lenni – mindezt egy 150 fős gyülekezetben… Őszintén elkápráztatott.
Mikor ismét lenyugodott mindenki, és visszaült a helyére, színre lépett a gospelkórus. Az emberek szinte végigtapsolták, a végén már állva, az ütemre riszálva. A kórusvezető szinte már táncolt középen, olyan vehemenciával integetett az énekeseknek; amilyen lelkesedéssel vezeti a pásztor a közösséget, olyan átéléssel dirigál a karmester. Ráadásul nagyon jó érzéssel játszott a kísérő zongorista – zeneileg is meggyőző volt az előadás, de a mögötte rejlő lélek volt, ami leginkább megfogott.
Azt hiszem, ezt hívják lélekemelő élménynek.
És ennek kapcsán valamit már régóta le akartam írni: hogy milyen egyszerű is beszélgetni. Ittlétem elején sokszor zavarba hoztak, hogy boldog-boldogtalan szóba állt velem: a boltban, a metrón, az utcán (talán legkevésbé az egyetemen…). Az ismerősök, akikkel eddig találkoztam, is kezdettől fogva olyan elfogulatlanul beszélgettek velem, hogy alig bírtam lépést tartani közvetlenségben (valljuk be, na, nem sikerült). A templomban is ezt éreztem: nem szokatlan/furcsa/ciki idegennel szóba elegyedni – szerintem az összes eddigi hely közül itt a legkönnyebb éppen emiatt beilleszkedni. New Yorkban – nekem úgy tűnik – mindenki „más”: nem okoz senkinek kényelmetlenséget az akcentusom, mert a három másik körülöttem állónak is van valamilyen; nem találkoztam még az „átlaggal”/„többséggel”. Valószínűleg ez se valós kép, de az általam ismert országokhoz képest itt tényleg akkora a diverzitás, hogy már nincs értelme a valamitől való eltérésről beszélni… Persze beszélgetésben többször derült már ki, hogy vannak súlyos problémák a gyakorlatban, de eddig még ezzel nem találkoztam.
Viszont, hogy egy idegesítő dolgot is említsek: Belgium után különösen irritál, hogy mekkora pazarlás folyik a szeméttel. Mindenhez két(!) zacskót kapok, nem is egyet, és mindent többszörösen becsomagolnak, ha hagyom. A szemetet se válogatják annyifelé, mint a Belgák, pedig már úgy megszoktam. Ennek ellenére itt találkoztam eddig a legkörnyezettudatosabb emberekkel, akik az élelmiszerek előállítási körülményeit is figyelembe veszik, mikor terméket választanak, és természetesen mindent újrahasznosítanak, amit lehet.
No, de most indulok a reptérre.

Nyivákolás helyett

Most nem panaszkodom (hogy is lehetne, ugye, ha épp miközben ezt írom, pattog át egy mókus a szemben levő ház tetején...), mert inkább dolgozom. Tegnap végképp kiborított az Egyetem, az Élet, a Világmindenség meg Minden (fontos a kiegészítés), de (hopp, még egy pattogó mókus, ugyanabban az irányban - lehet, hogy kicsit lejt a tető?) addig zennnnnnntem, amíg ezen világi hívságokon túl nem léptem, és álltam neki végre valami értelmeset csinálni. Például töltöttem föl képeket a netre. Igazából csak ennyit akartam most mondani: ott megnézhetitek a szobámat, a kilátást a lakásból, és egy kedves ismerőssel, Andival való kóborlást a városban... Hadd lássam, ki nem kattintott még?!

A nagy csonkolt dodecikozidodekaéder és Midas érintésének találkozása a műtőasztalon (ne ijedj meg, Anyu, nem vagyok beteg!)

A jó hír: egy hatalmas Rembrandt néz le rám a szobám faláról, szemben a futonommal. :-D
A rossz hír: minden egyéb... :-/ (így a Rembrandt egy polcra kerül a NYU-s bögrémmel... hát találja már meg a helyét!...)

Szóval: voltam tegnap fejtágításon a vízummal, papírokkal kapcsolatban, ami borzasztó hasznos volt, mivelhogy nem lehettünk volna ott jelen az előadáson, ha nem sikerült volna az összes papírunkat rendesen menedzselni. De mivel sikerült, ott voltunk, és meghallgattuk, hogy mi micsoda, amit használunk (enélkül nem élné túl az ember az első hetet, ráadásul mások már augusztus óta kinn vannak...). Pluszban elmondták még egyszer, amiről már hat prospektust kaptunk. És még ingyen kaja se volt. Az egésznek az lett volna az értelme, hogy helyben aláírathattuk volna az egyik papírunkat az egyik hivatalvezetővel, hogy szabadon utazgathassunk, ha éppen ott lett volna (természetesen ők hívtak aznapra minket). Ezért mégis csak ott kellett hagyni a papírt, pedig anélkül instant fejlövés, ha megtalálnak.

Utána zennnnként múzeumba mentem. Metropolitan Museum; beugró 20 dollár, diákkal 10. (emlékeztek Londonra, ahol az összes nagy gyűjtemény ingyenes volt?) Egy darab képeslap 1,5 dollár. Viszont: végkiárusítás volt Rembrandtból (mint Szityú megjegyezte, az már tényleg régi festő): még januárban volt egy kiállításuk róla, és annak a plakátján egy Rembrandt-önarckép van, gyönyörű minőségben; és csak 5 dollár volt. (az épp aktuális plakátok 30 dollár körül vannak... tényleg no comment) Legújabb büszkeségem. De hogy az anyagiakat félretegyük: a múzeum _hatalmas_. Két szintes, én 5-6 óra megfeszített múzeumozással az egyiknek a felét jártam be... És úgy tűnik, Degas, Rembrandt, Courbet és még páran csak New Yorkban alkottak, de Cézanne és mások is életművük javát itt őriztetik. Azért vicces látni, hogy Európa múzeumaiban a keletről összerabolt kultúrkincsek vannak, Amerikában meg az Európából összevásároltak. Az amcsi műalkotások ezek szerint Japánba és Kínába vándorolnak majd? Úgy lenne igazságos (na jó, meg Pakisztánba, Peruba és Elefántcsontpartra)...

Aztán, mikor szétmúzeumozva hazaértem, kiderült, hogy aznap estére kaptunk a házinénimmel meghívást egy "magyar" revüre, a címe az volt, hogy Extremely Hungary/Cabaret Magyar. Én ugyan aludni akartam, de aki hívott minket, nagyon ragaszkodott, hogy magyarként mondjak véleményt az eseményről. Úgyhogy elmentünk, 10.30-kor kezdődött, és félig gagyi volt, még a népviselet se volt magyaros, de azért néha lehetett rajta nevetni. Mindenesetre megcsináltuk, aztán megnéztük még a kilátást Manhattanra a Manhattan Bridge alól, és mikor már szétfagytunk az éjszakai széltől, visszamentünk a házinénimmel a kocsihoz, és láss csodát! Leeresztett a kerék. Először húsz percig vártunk, hogy felfújja az akkura kötött kompresszor(?), aztán hogy nem tette, megpróbáltunk elindulni, de akkor teljesen leengedett, hogy már a fémen mentünk. Akkor leállítottuk a kocsit, leparkoltunk, taxit kerestünk. Az egész móka a klubból kilépve másfél óra volt, tartott éjjel fél kettőig, nagyjából öt fokban. Nem is kockára, ennyi idő alatt legalábbis paralelepipedonra, sőt nagy csonkolt dodecikozidodekaéderre fagytam. :-D Na, de hazajöttem, és aludtam nagyot, és másnap semmit nem csináltam, csak lazultam, este meg találkoztam a F.bright-társammal.

Igazából ez volt eddig a legjobb estém: először teáztunk és megkóstoltam egy puffasztott rizses-marshmallows-mogyoróvajas-csokis sütit, ettől már eleve ilyen lettem :-D, aztán elmentünk egy szendvicsbárba, ahol az a rendszer, hogy először választasz egy sört (a kínálat egy belga sörboltéval vetekedett, államonként összegyűjtve a söröket, de belgából is sok volt; összehasonlításképpen: a garázsnyi brugge-i Smisje sörfőzdének vagy hatféle söre volt meg náluk, amiből négyet én sem ismertem, pedig az a kedvenc minisörfőzdém), aztán összeállítasz tetszőleges szendvicset egyenárért (én olivaolajas-mézes pulykás-kecskesajtos-avokádós-paradicsomos szendvicset ettem), és utána még lehetett választani alma és csipsz között (természetesen mi az előbbit kértük ;-) ). A szendvicsnek már a kenyere is a legválogatósabb párizsi péknek is becsületére vált volna, a töltelékek eszméletlen finomak voltak (lehetett volna magyar szalámit is kérni bele, de olasz/spanyol sonka, ezerféle sajt volt… nyammm). A sör, amit választottam (Midas érintése néven futott), Milton, Delaware-ből való (a helységneveken szerintem még sokat fogok derülni – a klasszikus természetesen a „hol végeztél?” „Oxfordban. Oxford, Idaho”), mézes-fehérszőlős-sáfrányos ízesítésű volt, hihetetlenül finom, ezennel megteszem tiszteletbeli belga sörnek. Amikor ez a hely is bezárt, akkor egy sörözőbe mentünk, ahol csak cidert ittam, a régi szép angol idők emlékére (ha a tea, amit ittam, japán lett volna, egy este minden nemrégiben volt ösztöndíjas helyem utáni nosztalgia meglett volna egy este). A kocsma tele volt kutyákkal, láthatólag helyiek voltak az emberek, ment a tévében a baseball, beszélgettünk Mike Bloombergről, a polgármesterről, és éreztem, hogy kezdem fölvenni a ritmust. :-)

A F.bright-társam, akivel kb. egyidősek vagyunk, nagyon jó fej, intelligens, vicces, érdeklődő, lényeglátó – mindenképpen szeretnék vele majd barátkozni, van mit tanulnom tőle (még a felsoroltakon kívül is). Jól ismeri Magyarországot, mert ő ott volt ösztöndíjjal, és határozottan elgondolkodtató volt a véleménye, a külső megfigyelői nézőpontja. No, de szerintem róla úgyis lesz még szó.

Legközelebb majd mesélek Brooklynról részletesebben is – majd fényképekkel együtt. Most viszont, mivel szürke az ég, nem vagyok hajlandó városképeket csinálni, úgyhogy türelem. :-) Állítólag amióta Obama az elnök, azóta az ég is szinte mindig kék. Biztos az idő is a republikánusok miatt romlott el.

Helyzetértékelés: eddigi teljesítményem

Ünnepélyes bejelentenivaló: tegnap már fél nyolcig aludtam. Ez hatalmas előrelépés az előző napi négy órai keléshez képest. Egyedfejlődésem nagy ugrásai eddig: 1. megszülettem, 2. fogat növesztettem, 2. beszélni kezdtem (milyen sorrendben is megy ez?) 3. szobatiszta lettem, 4. eldobtam a cumit, 5. írni-olvasni tanultam, 6. PhD-zni kezdtem, 7. fél nyolckor ébredtem. Remélem, mindenki érzi a pillanat megrendítő nagyságát.

*******************

…még mindig nincs belépőkártyám
[15:23:42] MReka: elmentem, mert írtak reggel az egyetemről, hogy mehetek a kártyámért, ott meg mondták, hogy de nem is vagyok regisztrálva
[15:23:46] MReka: na mondom kúl
[15:23:52] MReka: szóval eddig a problémák:
[15:24:09] MReka: 1. IIE-nél nem tudtam jelentkezni, hogy mi a címem - megoldás: rossz volt a rendszer, bocs
[15:24:42] MReka: 2. tavalyra regisztráltak véletlenül, ez akkor derült ki, mikor elmentem először a nemzetközi hivatalba, aztán a tanszékre. megoldás: email, hogy minden OK
[15:25:23] MReka: 3. erreföl elmentem a kártyámért, ahol közölték, hogy nem vagyok iratkozva - megoldási kísérlet: menjek vissza a nemzetközi office-ba, és beszéljek pont azzal, aki tegnap ugyanezen ügyben elküldött a tanszékre
[15:25:41] IstvanSz: :( :S
[15:26:25] MReka: visszamentem, még mindig türtőztetve magam, ekkor megint tovább akart küldeni a tanszékre, mondom nem hívná föl esetleg telefonon, hogy egymás közt lejátsszák, és ne nekem kelljen egész napokat rohangálni?
[15:26:54] MReka: úgyhogy "telefonált", ezalatt 35 percet üldögéltem kinn, és végül beküldtem egy irodistát, hogy ugyan emlékszik-e még, hogy itt ülök
[15:26:58] IstvanSz: :S ilyet még csak ELTE-ről hallottam...
[15:27:08] IstvanSz: nagyon durva
[15:27:16] MReka: aztán megbeszéltük, hogy akkor holnap telefonáljak oda a kártyaadókhoz, hogy mehetek-e
[15:27:21] MReka: (azaz látszólag kezdhettem újra a tegnapi napot)
[15:27:42] MReka: ekkor elmentem önszántamból a TO-ra, hogy megkérdezzem, ott mi a vélemény rólam
[15:28:52] MReka: kiderült, hogy pl. arról senki nem ejtett egy szót sem, hogy kezeljem az email-címem (honnan tudtam volna, hogy ilyet kaptam???????) stb. de szereztem igazolást, hogy iratkoztam(!!) - tehát mégiscsak el lehetett az egészet intézni a nemzetközi irodából, l. 1. alkalom
[15:28:59] MReka: ekkor kajáltam, és rossz érzésem lett
[15:29:07] MReka: benéztem kedvtelésből a pénzügyi osztályra is
[15:29:29] MReka: megkérdezni, hogy ugye tudják, mint ahogy a nemzetközi irodában megígérte nekem a nő, hogy nem én fogom fizetni a tandíjamat?
[15:29:54] MReka: mondják: honnan tudnák? mondom wtf?! két órája esküdöztek az ellenkezőjére. akkor nézzük.
[15:30:11] MReka: először adott egy papírt, hogy töltsem ki, hozzam vissza, de azt úgyse fogadják el majd
[15:30:16] MReka: (WTF!?!?!?!)
[15:30:23] MReka: erre mondtam kedvesen, hogy az nem lesz jó
[15:30:26] IstvanSz: atyaúristen. hát ezeket is be kéne hinteni sóval...
[15:30:37] MReka: akkor beszélgettünk még egy kicsit, és kiderült, ha lefénymásol egy lapot, az elég neki
[15:30:43] MReka: hát akkor ebben meg is állapodtunk volna,
[15:31:02] MReka: mikor kiderült, hogy a F.bright-szerződésben az áll, hogy 870 dollár tandíjat fizetnek utánam
[15:31:04] MReka: az első félévre
[15:31:12] MReka: de a tandíjam 877 dollár
[15:31:32] MReka: mondom, rendben, [improper content deleted] kifizetem
[15:31:55] MReka: mert persze többről nem lehet számlát küldeni a F.brightnak, mint amennyit ők írtak
[15:32:10] MReka: (szerinted kik tájékoztatták a F.brightot arról, mennyi lesz a tandíjam????)
[15:32:17] IstvanSz: wáááá
[15:32:19] MReka: úgyhogy kifizettem a 7 dollárjukat
[15:32:29] MReka: és úgy döntöttem, hogy az ELTE a paradicsom
[15:32:32] MReka: nincs kártyám,
[15:32:35] IstvanSz: ....
[15:32:38] MReka: egyetlen helyre se léphetek be
[15:32:48] MReka: nem kaphatok kedvezményt sehol, de azért ennem kell stb.
[15:32:57] MReka: olvasni könyvtárban ugye esélytelen
[15:33:08] MReka: a témavezetőm meg meghagyta, hogy iratkozzak föl egy lapon a csütörtöki fogadóórájára, így segíteni persze nem tud
[15:33:28] MReka: fizettem eddig hét dollárt, voltam nyolcvanhattrillió office-ban
[15:33:37] MReka: elnézést eddig egy helyen kértek
[15:34:00] MReka: és meggyőződésem, hogy itt még nem ért véget az egész
[15:34:09] IstvanSz: :( :( :(
[15:34:18] MReka: és tudom, hogy a végén úgyis el fogok valamit cseszni, mert SEMMIRŐL NEM INFORMÁLNAK
[15:34:30] MReka: nem kaptam kampusztérképet
[15:34:50] MReka: egyik helyen sikerült kérnem, mert Beloitból emlékeztem rá, hogy ilyet valszeg készítenek. Senki nem ajánlotta, mikor arról magyarázott, menjek ide meg oda, holott tudták, hogy két napja érkeztem
[15:34:55] MReka: addig googlemaps
[15:35:02] IstvanSz: :S
[15:35:19] MReka: nem kaptam welcome package-et, csak a F.brightosat; a mai napig semmiről nem tudok: hol lehet sportolni, barátkozni stb.
[15:37:21] MReka: és olyan lefitymálva beszélnek velem, hogy már abba szívesen beleőrülnék
[15:38:08] MReka: de hihetetlen lélekjelenlétem nem hagyott cserben: kitűnő érzékű problémamegoldó képességemmel vettem egy NYU-s bögrét :D sírva vigad a magyar...
[15:38:25] MReka: aztán estére meg mondjuk elhívott koncertre a házinéni, annak most lehet örülni

Nem robbanok fel, nem robbanok fel, nem robbanok fel, zennnnnnnnn…

*******************

Landlady, in the morning: What terrible weather we have today!
Me, surprised: But it is really nice, isn’t it?
Landlady looks at me: The sky is all grey; it should be bright and sunny…
Me, getting the point: Oh, I mean it is really nice Belgiumwise…

*******************
Ezenkívül: csináltam vega curryt (tudnivaló: a répát előbb nem árt kicsit megpárolni), finom lett, bár nem sok esélyem volt elrontani a kész szósszal. Voltam ütőskoncerten/színdarabon, sőt premieren! (a házinénim kapott két ingyenjegyet, és mivel épp nem ért rá egy barátja, beugrottam másodiknak), ahol mindenféle fémes hangzású tárgyakkal meg dobokkal, xilofonokkal stb. alkottak ritmusokat, meg a közönségnek is ütemre kiabálnia, meg a monopoly szabályait is fölolvasták (ilyesmi mondatokkal: a bank sose megy csődbe; a bank hitelt ad, miközben a játékos elzálogosítja épületeit, földjeit stb). Ironikus volt. A darab közepén mondjuk majdnem bealudtam, mert nagyon halk és monoton volt egy ideig, és már este 8 volt (másnéven hajnali 4 óra), de sikerült fönn maradnom. Huhh. Nem életem legjobb ütőskoncertje volt, de helyi kulturális esemény. :-) Egyébként az egész a Brooklyni Zeneakadémián volt, most állítólag ez a menő hely, úgyhogy remélhetőleg jövök majd még ide.

Igazán nem kellett volna, gyerekek…

Mindenkinek, aki mostanáig tövig rágta a körmét (bár akkor már úgysem kellene sietnem, hacsak nem folytatná az ujjaival… érdekes kérdés, lehet, hogy tesztelni kéne?): megérkeztem New Yorkba, a csomagjaim úgyszint, van szállásom, tetszik is, hideg van, de úgyis otthon is, ettem húst, de betettem a hűtőbe egy brokkolit, finom utalásféleképpen. Na és akkor most nézzük a részleteket.

A repülőgépen olvastam hasznos információkat a programomról és a városról, rejtvényt fejtettem, sit-comokat meg filmet néztem, zenét hallgattam, aludni próbáltam, és még mindig nem érkeztünk meg. Aztán egyszer csak kipillantottam, és mintha Amerika elektromos hálózatáról szóló oktatófilmet néznék, kisebb-nagyobb fénygócokat láttam, világító vonalakkal összekötve. Ez lehetett Boston. Bár repülőgépből állítólag kb. 70 km-re ellátni, mármint ha épp messzebbre is látsz, mint a gépet körbefolyó felhők, a horizontig mindenütt ez a társasjáték végjátékára emlékeztető tábla feküdt. Kedvem lett volna jobban belelátni a stratégiába, de nem volt épp ott és épp akkor lehetőség kikérdezni a játékosokat. Mindenesetre szép volt. Aztán repültünk tovább, és látom ám, egyre-másra kis piros, narancssárga, arany fények keletkeznek és halnak el alattunk – hát nem tűzijátékkal várnak a kis bolondok? Most erre mit mondjak? Meghatóan figyelmes gesztus.

Aztán ereszkedni kezdtünk, de direkt, és láttam New Havent (ahová majd az út végén megyek két hónapra) a túlparton (nem vagyok ennyire állat földrajzból, csak volt a fedélzeti tévén térkép, és folyamatosan egyeztettem az adatokat és az elméletet, jó kutatóként), Long Islandet, ahogy aludni tértek a házak; volt egy kis zöld fény is az egyik kikötőben, de nem az East Egg és West Egg közötti öbölben (ezt a belső célzást volt és jövőbeli tanítványaimnak ajánlom), és ott voltak végül Manhattan felhőkarcolói kivilágítva, az Empire State Building teteje zöldben (remélem, az volt az), a víz pedig csillogó feketében. Ekkor éreztem először: ez Amerika!

Mikor megérkeztünk, beálltunk A Sorba. Hát azt senkinek nem kívánom: ugyan este 9 körül járt helyi idő szerint, mikor megérkeztem, és egyetlen gép utasai várakoztak csak, majdnem másfél órába telt, mire mindenkit átengedtek a bevándorlásügyi szakemberek. Ujjlenyomat, fénykép, interjú, papírok, de a végén legalább kellemes itt-tartózkodást kívántak. És mindenhol ki volt írva, felesküdtek arra, hogy az ügyfeleket tisztelettel kezelik, a megalázó helyzeteket elkerülik, a jogainkat pedig tiszteletben tartják. Alapvetően sikerült is. Még rögbit is néztem várakozás közben a lapos képernyős tévén.

Ezután betaxiztam a városba (ennyi luxust engedélyeztem végül magamnak, mert éjjel 11 óra volt, nem ismerem a helyi közlekedést és a veszélyes környékeket, és még olcsó is volt a taxi), a szállásomig. Már kívülről is tetszett a ház: átalakított gyárépület, meglepő helyeken felhúzott falakkal; a lakás pedig lofttá lett alakítva. Két kisebb szoba le van választva ugyan (itt lakik a két albérlő, a német Szulejka – vagy valami hasonló – és én), van egy nappali amerikai konyhával (of course), fent pedig, ajtó nélkül, csak egy függönnyel leválasztva, a házinéni lakrésze. Emiatt csöndben kell lenni, ami nehéz, ha az ember hajnali 4-kor kel, de erről majd később. A „néni” 40 körüli német nő, annyit tudok, hogy „art director”, de még nem sikerült ennél többet kideríteni. Szulejka pedig táncot tanul, kb. annyi idős, mint én.

Pascale, a házinéni emeleti szobájából nyílik a terasz, ahonnan egész Manhattan látszik: mi Brooklyn tetején, egy dombon, ráadásul az ötödik emeleten lakunk; a teraszról még a Szabadság-szobrot is látni lehet. :-D A szobámból két irányba (délre és nyugatra?) is nyílik ablak, a nyugatin szintén Manhattan látszik; ezt én még csak hajnali fényben láttam… Az egyetlen bánatom, hogy az ablakban két üvegtábla van, és a kettő belseje, amihez nem lehet hozzáférni, iszonyatosan mocskos, gyakorlatilag nehéz kilátni rajta. Márpedig elképzelni sem tudom, hogy fogok hét hónapot ilyen koszos ablakok mellett tölteni… (Tudom, tudom, agyamra ment a jóvilág, hogy az ablakok kétes tisztaságára tudok már csak panaszkodni, de nekem ez axióma: ablak = tiszta. A többi sokkal kevésbé érdekel, már ami a tisztaságot illeti, meg könnyebben hozzá is szokom, de az ablak… Na.)

Éjfélkor, ami otthoni idő szerint hajnali hat(?) óra (vagy hét, még meg kell néznem), bedőltem az ágyba, és nem kis meglepetésemre másnap hajnali hatkor ébredtem. Úgy tűnik, erősebb az emberben a beidegződés, mint a fáradság kipihenése iránti szükség. (Itt üzenem a pszichológusoknak, nézzenek már a Maslow-piramis körmére, mert ugye aszerint a szervezet szükséglete az első – ezek szerint viszont a megszokás fenntartása. Further research needed.) Épp hajnalodott. Ezért még nagyon korán volt ahhoz, hogy fürödhessek vagy internetet szerezzek (egyelőre a szobámban nem megy a net, mert gyenge a wifi-jel, de ígéri a házinéni, hogy vesz új routert), úgyhogy előbb inkább csak verdengtem (TM Vámos Miklós: vergődik + fetreng), aztán nekiálltam pakolni.

Ez volt az a momentum az életemben, mikor kitört belőlem a forradalmár. Lázongó lelkem sokáig nem talált levezetést a benne gyülemlő feszültségnek, de most – talán a csillagok szokatlan együttállása vagy a gondosan érlelt évek okozták? – váratlan üvöltéssel csapott az asztalra (természetesen nem a szobaira, mert az hangos lett volna, csak a lelkemnek berendezett lakhelyen [hmm… vajon a fülem mögött a kispolc onnan lóg ki?] a lelki asztalomra, ahol élve szoktam boncolni magamat, azaz a lelki boncasztalomra csapott a lelkem, hogy precíz legyek; de mindenesetre azt ordította minde csapkodás közben): AKASSZUK FÖL MINDET!!! És éreztem az idők szavát lelkem ősi, barbár vágya mögött, és engedelmeskedtem neki, mi mást is tehettem volna, főleg, hogy ugyancsak kedvem leltem az ötletben és a kivitelezésben egyaránt.

Színtől, kortól függetlenül sorba állítottam őket, hoztam az akasztót, és akasztottam. És lógtak. Himbálóztak. És most, hogy végignézek rajtuk, látom a szakértelmet, amivel föl vannak akasztva. És látom, hogy ez jó. Elégedett vagyok. Hiszen nem lehet igazságos egy olyan világ, amiben egy huszonhét éves nőnek nincs joga felakasztgatni az összes blúzát, rövidujjúját, pulcsiját, ha úgy tartja kedve – kell, hogy legyen annyi akasztós szekrény, ahol elfér. Nem is értem, ez hogy maradt ki a gyülekezési szabadság és az ártatlanság vélelme mellől. Tudja valaki esetleg, javasolhatja-e külföldi az alkotmány módosítását?

Aztán reggel lett. (Ne aggódjatok, nem minden napomról fogok ilyen részletességgel beszámolni.) Felébredtek a háziak, barátkoztam velük, fizettem Pascale-nak, adtak még egy kis reggelit is, hiszen ők is csak kényelmesre tervezték ezt a hétfő reggelt, mert – nem fogjátok elhinni – ünnepnapot hirdettek ittlétem első napjára. Nem tudom, ezt a F.brighték intézték-e el, de majd írok köszönő levelet, még ha picit túlzásnak is érzem a felhajtást, de meg kell hagyni, jó érzés ennyire megbecsültnek érezni magam. Ráadásul még egy kis fesztivált is rittyentettek kora délutánra, úgyhogy – nem akarván megsérteni őket – metróra pattantam, és a menet vélt helyszínére utaztam. (Útközben, a frissen vásárolt havi bérletem birtokában, a térképpel a zsebemben, magabiztosan ülve azon bölcselkedtem, hogy bizony a városokat is tanulni kell, mint a fákat. És mint a nyelveket, ezeket is egyre könnyebben, gyorsabban tanulja az ember. Aztán, ezt megállapítva, inkább csak bambultam.) A szervezők kicsit elszámították magukat, mert a felvonulás pár utcával korábbig tartott csak, mint ahol feltúrtam magam a föl alól, úgyhogy elkezdtem levonulni. És jöttek szembe az integető olasz-amerikaiak (lehet, hogy Reko Mihalko-nak olvasták a nevem? Ráadásul Columbus-napi felvonulásnak keresztelték a menetet; még azt is kinyomozták, hogy Columbus a kedvenc [nyelvészek, csináljatok már légyszi valamit ezzel: nem lehet tisztességesen azt mondani egyszerre, hogy az én kedvenc felfedezőm is, meg Amerika felfedezője is – a mai gazdasági körülmények között engedje már meg a nyelv, hogy két birtokosa legyen egy birtoknak. Az amcsik bezzeg ezt is tudják már: my favorite explorer of America; pedig mi ismertük a kommunizmust!]), én pedig mosolyogva integettem vissza: látszott, hogy nagyon örülnek. Viszont a hideg egyre inkább fagyasztotta az arcomra a mosolyt, úgyhogy a felvonulást részemről végleg levonulássá alakítottam, végigsétáltam a Central Park mellett, néha beintegettem a menetbe, aztán a végéhez közel az arcomba tömtem egy hotdogot (amerikai életérzés kedvéért, meg mert meleg), buktam is rajta két dollárt, mert nagyobb virslit tett bele, és azt mondta, az plusz két dolcsi. Na, mondom, itt nem veszek autót.

Utána el akartam menni Little Italyba, hogy ott egyek indiait (volt ilyen emlékem, hogy ott sok a nemzetközi kajálda); kiderült, hogy a térkép már rég Little Italynek gondolja azt a részt, ami a gyakorlatban még ugyancsak Chinatown (ennek örömére mondjuk vettem ismeretlen gyümölcsöt a piacukon). *tetszőleges összeesküvés-elmélet helye* [nehogy már mindent nekem kelljen kitalálnom…] Viszont végül találtam indiait, ettem is olcsón finomat, csirkét (azt nem említettem, hogy az albérletben vegetáriánusnak kell lennem, mert a többiek nem viselik el a nyers [vagy, felteszem, elkészített] hús látványát), megnyugodtam (na jó, nem teljesen, mert nyilvános vécék nincsenek nyújorkban, és még ebben az indiaiban sem volt, se a közelben egy Starbucks, szóval jaj). Korábban ugyan még úgy terveztem, hogy lemegyek a kikötőbe Manhattan déli csücskébe, mert ott meg állítólag régi hajók voltak, de ekkor már nagyon fáradt voltam (időeltolódás, ugye), és nyolckor végleg feladtam az ellenállást, és beájultam az ágyba. Aztán reggel négykor ébredtem, úgyhogy most rengeteg időm volt blogot írni, természetesen off-line, mert netem ugye nincs. :-/

Ma megyek be az egyetemre, egyelőre csak ügyet intézni, a témavezetőmmel majd remélhetőleg csütörtökön találkozom.

Ui. 1. Ja, és az vicces: 2002-ben Kiss Enikővel is voltunk a Columbus Parade-en (egyébként kicsit olyan az egész, mint otthon a Gay Pride [-nak kellene lennie]: az emberek büszkén felvállalják, hogy ők az olasz-amerikai rendőrök, tűzoltók, diákok, alapítványok stb., integetnek, az emberek meg megtapsolják őket. Ennyire egyszerű lenne), és ahogy beszélgettünk magyarul, egyszer csak megfordult az előttünk álló, és válaszolt magyarul egy kérdésünkre. Tegnap is háromszor sikerült magyarok mellett megállnom, de inkognitóban maradtam. J

Ui. 2. Az indiánok (amerikai őslakosok) valamiért nem szeretik annyira a Columbus-napi vigasságokat, ezért alternatív ünnepet ülnek: ők külön műsort rendeznek Dél-Manhattanben, de közelebbről sajnos nem tudom, milyet – erre nem értem oda, pedig nagyon érdekelt volna.

Ui. 3. Már Pound is megmondta: Hang it all, Robert Browning. ;-)

Ui. 4. További képek: http://picasaweb.google.com/mihalka.reka/

Róma, Siena, Pound-konferencia

Tettem föl képeket Olaszországról, és még feliratokat is készítettem hozzájuk.

Vége

Nem ment túl gördülékenyen az újraindulás. Úgy látszik, nem vagyok grafomán típus. Nem megy, nem próbálkozok inkább. Bocsánat.

Mactértem

Főnökömmel első munkanapon sokmindenről beszélgettünk, például arról, hogy nagyon reméli, szeretek Mac-en dolgozni. Vagy legalább hozzászokom. Mert itt az a szokás. Nyomatékosításként kaptam egy Macbookot, ilyent ni:



Mit lehet ilyenkor csinálni, használom. Ajándékló fog. Kevés kivételtől eltekintve nem is olyan rossz, mint amire számítottam. Kevés kivétel = iTunes. Borzalmas, gyűlöletes. Múltszázadi őskövület vagyok és winampot akarok.

A többi dolog meg dizájnos, meg látszik, hogy odafigyeltek az apró részletekre, hogy kényelmesebb legyen a júzer élete (pl. az ablakbezáró gomb alakja megváltozik, ha nincs elmentve a dokumentum; a határidőnapló ikonja az aktuális dátumot mutatja). Ilyenekkel foglalkozni persze a kezdődő Macbuziság jele. Súlyos esetekben ez képes odáig fokozódni, hogy a páciens örömét leli abban, hogy mennyivel szebbek a mappák ikonjai OS X-en, mint Windowson. Ha idáig fajulnék, kérlek, lőjetek le.

Időjárásról

Eddig majdnem mindenki, akivel beszéltem, az időjárásról kérdez először. Május közepén érkeztem, úgyhogy durva hideg már nem volt, csak a látvány kedvéért havazott, nem is csinálta rosszul:

De ennek már vége, csodaszép tavasz van. Nyiladoznak a tulipánok, nyuladoznak a nyulak. Irgalmatlan nagy nyulak, és sokan. Állítólag mókusok is lesznek, de egyelőre nyulak vannak helyettük is. Fénykép egyelőre nincs róluk, csak a tavaszról:

Reintrodukció

Az elmúlt 5 hónapban keményen próbálkoztam, hogy blogunk elgurult gombolyagjának fonalát újra felvegyem, de hát a feladat elvághatatlan gordiuszi csomó elé állított.

A közléskényszer mindig felerősödik, ha új helyre érkezek. Viszont elég jó vagyok a közléskényszer leszabályozásában (bezzeg Réka példaértékűen blogolt). Most meg már három hete Kanadában vagyok, szóval ha most nem állok neki beszámolni, akkor már sose.

Kezdetnek egy gyors összefoglaló az előző (meg nem írt) részek tartalmából: míg nem figyeltünk oda, a blog címe teljesen elszakadt a tényektől. Csak annyi maradt, hogy tartjuk az óceánnyi távolságot Rékával :-( Réka a legutóbbi bejegyzése óta is Leuvenben, én meg tavasszal voltam egy kicsit otthon, aztán Leuvenben egy hónapot (blogot ott se írtunk. Rémlik, mintha töltöttünk volna fel fényképeket valahova, de nem találom), aztán most meg Edmonton, Kanada.

update: Réka emlékezett, hol vannak a képek. rengetegsok kép itt. Főleg virágok és tavasz.

Brugge - Reload

Tegnap elmentem Brugge-be, hogy megerősítsem (vagy megcáfoljam) azon feltételezésemet, hogy Brugge a világ legszebb kisvárosa. Megerősítettem. (A kísérlet metodológiája gyakorlati és elméleti eszközöket egyesített: a feltételezést megfigyelésekre alapoztam, a bizonyítást levezettem. A bizonyítás módszere a feltevés negatívjának paradoxonra visszavezetése volt: elképzeltem, hogy nem Brugge a legszebb kisváros. Elgondolkodtam, hogy akkor mi. Nem találtam jobbat, azaz továbbra is Brugge a legszebb kisváros, tehát a feltételezés negatívja nem igaz, q.e.d.) Apropó, a legszebb nagyváros pedig Kiotó (lábjegyzet: ez azonban helyhiány miatt egy másik tanulmány témája kell, hogy legyen).
1.1 A kísérlet részletezése. Megfigyelések.
1.1.1 A beginaudvar. Brugge-ben elkezdtek nyílni a nárciszok (lásd: 1. és 2. kép). Még nem mind nyílt ki, tehát, mire Szityú jön, még mindig nagyon szép lesz a beginaudvar, sőt, lehet, hogy szebb. (Ezt a kérdést későbbi kutatásoknak kell megválaszolni.)
Körben fehérre meszelt kis házak, középen a nárciszerdő, amit a közvélekedéssel szemben könnyen lehet a fáktól látni. (És a k hangok alliterációjának sugallatának ellenére felettébb lágy látványt kínálnak.) Az időjárás függvényében bájuk elméletileg változhat, de ezt a mérések eddig nem igazolták.
1.1.2 A hattyúk. Brugge csatornái tele vannak szórva hattyúkkal. Eddig se a lakosság, se a környezetvédelmi hatóságok nem jelezték ezzel kapcsolatos aggodalmukat. Párzási időszak lévén, a hattyúfiúk jelentős energiabefektetés árán a szárnyukat folyamatosan a testük fölött, ívesen tartják, mintegy nagyobb testet imitálva. Ezen felül néhány vérmesebb egyed negyedóránkénti rutinja, hogy 1. kényelmesen beúszik egy híd alá, majd mikor eltűnt a láthatárról, nagy kiabálással, a szárnyaival a vizet verve, de csak addig emelkedve ki a vízből, hogy repülés közben még szárnyaival fröcsköljön szerteszét, leszállást tettet, ezzel az egész csapat figyelmét magára irányítva; 2. a vízből kiemelkedve rázza a szárnyait, mintegy tollászkodva; 3. hirtelen rúgásokkal, szökkenésszerűen úszik, miközben nyakát szemmel láthatóan fájdalmas pózban tartja, de feltehetőleg ezt sokkal elegánsabbnak érzi stb. Ezek a procedúrák a város látványosságai között tartatnak számon, és a közönség számára szerfölött szórakoztatók.
3. A sörözés. Bármely helységet egy csapásra képes megszépíteni egy jól pozicionált alkoholos frissítő. Brugge esetében ez nyilvánvalóan a helyi sörgyárak egy-egy ismeretlen kiválósága lehet, ideális esetben a főtér egyik teraszán elfogyasztva. (Vizsgálódásunk idejekor nem állt lehetőségünkben szélesebb mintát venni, ezért ezt a lehetőséget elviként kell elfogadnunk. A terepmunka alkalmával egyszemélyes kutatócsoportunk, a véletlenszerűen választott hely adottságainak köszönhetően egy ismertebb sörfajtát fogyasztott el, de megfelelő körülmények között. Lásd 3. kép; a felvételen egy kísérletidegen alanynak belelóg a haja a sörömbe)
4. A város épületei. Megfelelőek, sőt kiemelkedőek vizuális szempontból; a többi érzékszerv szerinti vizsgálatuk még nem fejeződött be. (lásd a függelékben közölt felvételeket. Lábjegyzet a lábjegyzethez: mivel jelenleg túl sok macerával járna feltölteni a netre képeket, ezt majd személyesen tehetik meg a kedves érdeklődők; esetleg idővel mégis felkerülnek a netre a képek.)

2. Nincs is kettes pont.
3. Konklúzió. Brugge a világ legszebb kisvárosa.

Húsvéti tojások

Ezt a bejegyzést annak köszönhetitek, hogy Bence rakott rám egy ejnye-bejnyét, aminek felét (6/11-ét) Szityú átvállalta (a kötőjelet végképp nem merte senki magára venni); hogy lekerüljön rólunk, kénytelen vagyok blogot írni. Szóval, mivel úgyis közelít a húsvét, írok a húsvéti tojásokról (tényleg ennyire nem történik semmi... illetve egyszer voltam Brüsszelben egy kedves ismerősnél, de azt majd fényképekkel együtt...).
A húsvéti tojások nemcsak a húsvétinyuszi-tojta(?!), család-kifestette, gyerek-megkereste/locsoló-megkapta (és a kicsi mind megette) tojásokra vonatkozik. A számítástechnikában és a médiában ugyanis azt hívják húsvéti tojásnak, amikor váratlan helyeken főként vicces, a környezetbe nem illő elemek jelennek meg. Nézzük csak.
A Gugli a húsvéti tojások egyik fő specialistája. Biztos mindenki találkozott már az adott napra aktualizált logójukkal: Einstein születésnapján szemüveget öltöttek az o betűk; karácsonykor kampós kendi (az a rózsaszín-fehér csíkos amcsi nyalóka) lógott a g betű helyén stb. A googlemaps-en ha Amerikából Ausztráliába akarsz eljutni, azt javasolja a program, hogy kajakozzál át az óceánon (már levették azt, hogy Amerikából Európába pedig ússzál át). Ha a google.com-ra beírjátok, hogy "Chuck Norris", és utána az "I'm feeling lucky" gombot nyomjátok meg, nem keresési találatokat kaptok, hanem azonnal áttesz benneteket egy Chuck Norris-gyűjtemény honlapjára (sajnos a kiírás azóta eltűnt, hogy "A Google nem keresi Chuck Norrist. Chuck Norris majd megtalál, ha akar."). Az IGoogle Kisrókás témájában (Teahouse néven fut), ami napszakok szerint változik: a Kisróka virágot szed, szusit eszik, írást gyakorol, barátokkal teázik, fuvolázik, lampionokat gyújt, alszik stb., éjjel 3 óra 14 perckor egy percre szellemek tűnnek fel. Ugyanebben az időpontban a városi témában (Cityscape?) egy ufó örvendezteti meg az aludni képtelen nagyérdeműt, a strandon (Beach) pedig a Loch Ness-i szörny bukkan fel, a "Seasonal Scape"-ben pedig északi fényt lehet - átaludni.
Az xkcd.com képregénysorozatában az oldalon látható szövegen kívül van egy másodkommentár, amit úgy lehet előhívni, ha a kurzort a képregény fölött hagyod egy kis ideig (alternatív megoldás: a böngésző menüsorából elővarázsoljátok a forráskódot, és ott megnézitek nyugodt körülmények között).
Van egy angol irodalmi mű, amelyik egy gigantikus húsvétitojás-mezőnek tekinthető, amennyiben folytonos keresgélésre hívja az olvasót, meglepetések ezreit tartogatva: James Joyce Finnegans Wake c. műve. Csak egy példát hadd; ez a kedvencem: "takes a szumbath for his weekend and a wassarnap for his refreskment". Ezt Takács Ferenc tanár úr elemzéséből ismerem (linket sajnos nem tudok adni). Két "magyar" szó is található a szövegben: a szombat és a vasárnap (ugye ott is van közöttük, hogy "weekend"); de miért vannak így eltorzítva? Merthogy húsvéti tojásokat rejtenek. A szumbathban hamar fel lehet fedezni a "bath" szót, ez pedig már rávezethet a német "Wasser"-re a másikban. A szavak másik fele pedig a víz ellentétjében, a napban egyesül: a "sun" és a magyar "nap" köti össze őket. És ez csak két szó. Na, ebből képzeljetek el egy regényt!

Boldog húsvétot mindenkinek!
(fotó: innen)
Azok számára pedig, akik rájöttek, hogy valami úgyis el van rejtve a bejegyzésben, itt van két jól megérdemelt link: http://www.youtube.com/watch?v=A_B5UrI7nAI
http://www.google.com/Easter/feature_easter.html

Kvíz

Biztos ti is ezerszer hallottátok azt a szót, hogy "csimborasszó". Most épp egy esszében akadtam megint a szóra, angolul így írva: Chimborazo. Ne nézzétek utána, tippeljetek: szerintetek ki vagy mi Chimborazo? (Én mindig a zenei crescendóval asszociáltam, azt hiszem, mert valahogy "hangos zene"-képzetem volt róla; a nagybetű miatt ezért valami zenészt gyanítottam Chimborazónak lenni.)

Lille

A belga határtól csak néhány kilométerre fekvő Lille 2004-ben Genovával együtt Európa kulturális fővárosa volt - a szépen felújított főtere és egy akkoriban fejlesztett szórakozó-bevásárló negyed mutatja a beruházások irányát és nagyságát. Lille még flandria része: kicsit belga, kicsit francia. Honnan lehet tudni, hogy francia? Először is, a nők szinte kivétel nélkül parfüm-kondenzcsíkot húznak maguk után. A fiatal gót lányok fekete szövetkabátot, fekete körömcipőt és tökéletesre (természetesen fekete árnyalatosra) sminkelt arccal járnak-kelnek. Továbbá szinte senki sehol nem beszél angolul. Az egyetemen sem. Az angol tanszékre szerettem volna eljutni, mert tájékoztató táblák híján eltévedtem az épületrengetegben (állítólag 36.000 diák jár arra a kampuszra), és vagy tíz embert végigkérdezve sem találtam senkit, aki útba igazított volna. Aztán, hiszen Franciaországban vagyunk, az egyetemeken épp sztrájkolnak: Nicolas Sarkozy egy rendelettel az egyetem rektorának a kezébe akarja adni az összes pénzügyi döntés jogát, akit nem ellenőrizne semmilyen testület - a tanárok nyilvánvaló aggodalommal figyelik a történéseket, és persze sztrájkolnak. Az egyetlen járható utat választották: megtartották még az előző félév óráit, vizsgáztattak, jegyeket adtak - de be már nem írták senkinek a jegyeket. Így nyilván a diákok kerülnek lehetetlen helyzetbe, és, valljuk be, nekik (már csak a számuk miatt is) jelentősebb nyomásgyakorlásra van lehetőségük - most már ők is együtt vonulnak a tanárokkal az utcára. (A demonstráció miatt történt aztán az, hogy mikor leszálltam Lille-ben a vonatról, vagy tíz gépfegyveres rendőr állt velem szemben; hirtelen azt hittem, hogy épp egy terrorista merénylet színhelyére érkeztem... Aztán kimentem az épületből, ott már vagy ötven rendőr volt mindenfelé, és pár utca múlva megláttam a párszáz fős tömeget, amint békésen kerepeltek és hurcolták a tábláikat.)
Aztán azt honnan lehet tudni, hogy Belgium is közel van? A vinotéka kirakatában a válogatott francia borokon kívül belga söröket is látni - természetesen díszdobozban. A széles, nagy ablakos francia házak elég gyakran vörös téglával vannak kirakva, ráadásul itt-ott gyakran feltűnik egy, a nagy, lapos házak közé beszorított keskeny, magasba nyúló kis holland ház. Stan és Pan. (Tudtátok, hogy nekik az angol művésznevük Laurel and Hardy? A linket követve még sok nyelven megnézhetitek, svédül például, (Nelli!) Helan och Halvan (Az egész és a fél). :-) )
Egy dolog még nagyon szembeszökő volt: rengeteg a koldus a városban. Nem tudom, ez mennyire jellemző más francia városokra, de Belgiumban (talán Brüsszelt kivéve) szinte nem is látni hajléktalant és kéregetőt. Lille-ben mindenhol, rengetegen. Fiatalok és idősek, nők és férfiak - igen szomorú.
A lille-i múzeumról majd legközelebb, a brüsszelivel együtt. Addig találjátok ki, ki(k) a kedvenc festőtök/festőitek (ha legfeljebb csak hármat nevezhettek meg), és miért. A következő bejegyzéshez írjátok meg, nagyon érdekel.

Bögrerinya

Nem pakoltam magamnak bögrét otthon, hogy majd úgyis veszek kinn KU Leuveneset, mert azt már múltkor is szerettem. De mire megvettem volna, az előző széria elfogyott, a mostani meg kávésbögre, az alakja sem jó, meg kávétermelő országok vannak rajta, abból nem lehet teázni. Úgyhogy akkor nézek máshol, gondoltam. Bögrét venni nem nagy ügy, gondoltam.
Leuvenben nem találtam vállalható bögrét. Néztem teaszaküzletben (szép kis japánszerű csészéik voltak, de nekem bögre kell, öblös, nagy bögre; esetleg csak egy normál bögre, kevéssel is beérem). Néztem ABC-kben. Néztem ajándékboltokban. Jó, akkor Leuvenben nincs bögre, sebaj, úgyis állandóan úton leszek mostanában.
Lille-ben semmi. Se egy városi bögre, se egy általános bögre, a múzeumshopban semmi, hát ez kész. Rendben.
Kedden Brüsszel. Szakad az eső, vihar, szétázással egybekötött városnézés-ismétlés. Közben boltokba bekukkantás, persze nincs szerencsém, ez úgyis csak olyan hátha-benézés volt. Akkor az adu ász: Musée des Beaux Arts (amit senki ne ejtsen müzé dö bazárnak, mert kiröhögik; maradjatok a bozárnál - súlyos tapasztalat, különösen költészetórán; pedig direkt utánanéztem előtte, és olvastam, hogy úgy KELL. Így higgyen az ember az internetnek). Hatalmas museum shop, viszonylag jó is, van is néhány bögréjük, de olyan bénák, hogy borzasztó. Azért valami színvonalon alul mégsem adhatom. (Ha minden nap valami borzasztó képminőségű reprodukciót kellene néznem a bögrémen, megakadna a disszertációm a fejlődésben.)
Úgyhogy itt állok egy szál bögre nélkül; hazagondolok az otthoni bögréimre, és érzem, milyen az: idegenben lenni; amikor nem tudod, hova vidd a javítani való csizmádat, és egyáltalán, mit mondj a cipésznek, mikor kérdezi, mi a baj, amikor nem tudod, mi az a barna szósz, amit a kolbászodra öntöttek, és azt sem, hol lehetne tisztességes gyümölcsöt olcsón vásárolni.
Március elején hozok otthonról egy bögrét.

Breaking news

Ezt meg kell azonnal mutatnom. Ma reggel az ablakomból. Belgiumban.

Angliában is jelen voltam, mikor havazott. Hihetetlen kombó. (Ezekután Kanadában pedig fürdőruhában fogadjuk majd a Mikulást?)

Reload

Már blogunk elnevezésekor az ALP-t preferáltam volna, de ilyen rövid blognevet egyik szolgáltató sem volt hajlandó adni nekünk (pedig ezzel az egyszerű húzással bármelyik bloggazda megkaphatta volna a blogunkat, most már sírhatnak ;-)) ), úgyhogy most magyarázkodásra kényszerülök. Nem leszünk ezután AmLePa, hanem a régi név alatt folytatjuk a közvetítést Amerikából - és Leuvenből, Belgiumból, mivel a következő hat hónapra áttettem ide a szék- és számítógéphelyemet.




Kintlétem fontosabb koordinátái:
helyszín: Collegium Hungaricum, Leuven, Belgium
időpont: 2009. jan. 29-től 2009. aug. 2-ig, kis kitérőkkel
cél: disszertációírás
támogatás: Belgiumi Flamand Közösség + MÖB (mivel vállalni kellett, hogy az ösztöndíj támogatásával készült valamennyi írásművön feltüntetem a támogató nevét, gondoltam, itt a helyük).

A kiérkezés tele volt pozitív meglepetéssel. Először is: a repülőtől egy busszal elmentem a charleroi-i vasútállomásra, onnan egy átszállással Leuvenbe. A buszon még noszogatni kellett egy fiatalembert, hogy nem segítene-e a csomagommal, de leszállásnál már megvárt, hogy segíthet-e. Innentől kezdve: az állomáson nem értettem a francia menetrendet, ezért egy kedves kalauznő kinyomtatta nekem hollandul az úticélomig a teendőket (hol, milyen irányba induló vonatra mikor szálljak át), az út során akárhányszor elment mellettem, tudósított, hogy még hány megállóig legyek türelemmel (pedig nem toporzékoltam az ajtó előtt, békésen rejtvényt fejtettem). Az átszállásnál csak lépcsők voltak a peron és az alagút között - lefelé segített egy fiatalember a vonatról, fölfelé ember sem volt a környéken, aztán utolsó pillanatban másik vágányra át kellett rohanni, mert oda jött mégis a vonat (na jó, ezt azért csak hollandul és franciául mondták be, de az embertömeg elcsődülését értettem), lefelé és fölfelé egy középkorú férfi kapta föl a bőröndöt, pedig cigarettázott, és azzal "tele" volt a keze (ha akart volna kifogásokat), és még föl is vitte, sajnáltam is szegényt. A vonatra egy fiatal pár segített föltornázni a cuccot, leszállni már sikerült egyedül. Jó, nem is ragozom tovább - térben és időben is hatalmasat utaztam.

A Collegiumban nagyon barátságos volt a fogadtatás - egy fiatal srác vezetett körbe, adott szobát, kicsit magamra hagyott, hogy kifújhassam magam/lepakolhassak (bőröndömet felhozták), ill. kitakarítsak (aznap délelőtt költözött ki az elődöm, úgyhogy nem volt idő takarítani, már ha van erre személyzet, nem tudom - de úgyis jól esik tudni, hogy én takarítottam ki, és olyan minden, amilyenre én csináltam. Utána megmutogatta a srác, merre vannak a fürdők (15 emberre kettő is, teljesen felújítva, ízlésesek, tiszták), a hűtők, az étkező, mindenkinek saját pakolóhelye, könyvtárszoba, tévészoba, közösségi helyiség (projektorral és filmvetítésekkel), terasz grillel, mosókonyha, biciklitároló, kápolna és az egyéb. És az egyik legfontosabb: wifi az egész épületben! Nagyon pozitívak az első benyomásaim. (Ja, és égtem is kicsit: találkoztam egy EC-ssel, akit sajnos nem ismertem föl; sőt, azt tippeltem, hogy nálam jóval idősebb volt, azért nem laktunk sokat egy időben, de kiderült, hogy jóval fiatalabb. Lehet, hogy nem vagyok tisztában azzal a lelkem mélyén, hogy egyetemista körökben én már csak fiatalabbakkal találkozhatok...)

Az egyetem épülete 25 méterre van szemben az utcán (na jó, csak a bejárata, onnan még 25 méter maga az épület - mindig túlzásokba esem, nem tudom megállni...), a menza 20 méterre az utca azonos oldalán. Az egyetemi könyvtár az utcán a másik irányban 30 méterre (a tanszéki könyvtár az egyetem blokkjában van, de messze, szerintem több mint 50 méter - oda csak végső kétségbeesésben fogok menni, asszem). Gondolkodom rajta, szerezzek-e egy biciklit a könnyebb közlekedés érdekében.

Ma voltam piacon (35 méter), sajnos a kóstolóhelyek számát nagyon megnyirbálták, ráadásul az egyik kedvenc itteni sütimet (ha jól emlékszem, valami almás meg mandulás(?) piteszerűség) sem találtam, de ez persze csak az első próóbálkozás. Elmentem boltba is, na jó, az messze van, és igazából nem számítottam rá, hogy ilyen drágák az élelmiszerek. A következő blogbejegyzésben összehasonlító London-Maastricht-Leuven körképet tartok az alapélelmiszerekről (persze ami nálam annak minősül... ;-)) ).

Most pedig: az új (régi-új) blogot ünnepélyesen átadom! (Nyissz.) A pezsgőt mindenki egyénileg oldja meg.