Háo du ju széj disz in inglis?

Egy újabb érdekesség a youtube bugyraiból: egy angol kiskamasz angol kiejtéseket utánoz. Csak azt tudom ajánlani, amit ő is mond a videó elején: ne a tartalomra, hanem a kiejtésre figyeljetek - szerintem nagyon ügyes (bár néha lehet, hogy inkább parodisztikus, mint hiteles...).

Googlewhackblatt 2.

A tüllöget csúfos kudarca után itt van az ezennel hivatalossá váló Googlewhackblattom: a mellékelt videón, nézzétek meg, hogyan _höntyölög_ a sok pelyhes kiskacsa!

Így múlik el minden...

Éveken keresztül volt egy nagy tervem: az egész interneten soha, sehol nem volt még leírva az a szó, hogy tüllöget - arra készültem, ha egyszer elkészítem a honlapomat, arra majd ráírom, és akkor lesz az interneten egy saját szavam.

Már régóta létezik egy olyan játék, hogy egyetlen google-találatot adó szót kell keresni (az a szó a Googlewhackblatt). A tüllöget, mivel először írtam volna fel az internetre, egy olyan ritka Googlewhackblatt lett volna, ami fel is ismeri magát mint ilyet, azaz egészen addig Googlewhackblatt marad, míg valaki más bele nem rondít a képbe (a Googlewhackblattok többsége olyan, hogy valaki ráakad a szóra, leírja, hogy ez egy Googlewhackblatt, és ezzel tönkre is teszi, de én eleve beleírtam volna, úgyhogy ez ellen védve lett volna).

De lőn tragédiának esése. Ma megint ellenőriztem, hogy áll az internet tüllögetésmutatója, és (irgalom atyja, ne hagyj el!) valaki hebrencs módon beírta egy fórumba! Összeomlott a gyönyörű terv, oda minden remény! Intő példa előttetek, fiatalok: az internet csöveiben akár 1 Gbps sebességgel száguld az idő vasfoga, márpedig akkor fájni fog, ha fejbekólint, és rádöbbensz: erre sincsen többé lehetőséged.

Utóirat: tudjátok, mit jelent az, hogy tüllöget? ;-)

Keresőszavak

Szerintem minden blogger egyik kedvenc szórakozása, hogy a blogjára érkező keresések keresőszavait böngészi. Én is már jó ideje tervezem, hogy írok egy bejegyzést a keresőszavainkról, és ezzel tovább torzítom az amúgy is torz képet.

Talán nem meglepő, hogy az elmúlt időszakban a legtöbben Guy Fawkes történetét keresték a blogon (még régen írtam róla Londonból) - ez a bejegyzés amúgy is népszerű a címe, "Figyelnek minket" miatt (két Guy Fawkes-kifejezés mögött a harmadik helyen áll). A szóeredet-magyarázatok/fordítások is népszerűek (Oxford-ökörgázló, csimborasszó stb.), továbbá a különféle helyek nevezetességei (Brighton, Párizs, London, New York szoktak előfordulni). Örömmel láttam, hogy volt olvasó, akinek konkrétan segíteni tudtam azzal, hogy megmondtam neki, a 12.00 a.m. éjfél, és nem dél.

Némileg viszont értetlenül állok egy-két keresés előtt. Ranglista következik, eredeti "helyes"írással; mivel úgy érzem, a blog nem ad kellő választ ezekre a kérdésekre, igyekszem ezt a mulasztást most pótolni.

4. "hogyan tünjünk el nyomtalanúl" - először is: ne hagyj magad mögött nyomokat! Az eltűnés maga viszont problematikus (századunkban még kevésbé elterjedt a teleportáló, ami "eltűnés" érzetét kelthetné) - jelenleg a legjobb módszer szerintem a minél gyorsabb helyváltoztató mozgás, akár segédeszközök igénybevételével is.

3. "narancssárga pontok az égen rendezett alakzatban" - nagyon jó meglátás, még erről sem írtam részletesebben, pedig legfőbb ideje. Ha narancssárga pontokat látsz az égen rendezett alakzatban, első lépésként ellenőrizd a következőket: I. eszméletednél vagy-e? Ha például leütöttek, könnyen hallucinálhatod a narancssárga pontokat, és akkor a további értelmezés a pszichológia (pl. pszichoanalitika?) felségterülete. II. Van-e fölötted rendezett alakzatban narancssárga pontokat tartalmazó mesterséges anyag, pl. fólia, plafon, ernyő stb.? Ha igen, akkor ezt a kérdést a belsőépítészet/dekorológia szakértői tudják a továbbiakban megválaszolni. III. Mozognak-e a pontok? Ha igen, meg tudod-e zavarni a rendjüket egy légycsapóval? Ha igen, akkor feltehetőleg az új szériájú szentjánosbogarakat látod, ezúttal narancssárgában. IV. Ha ez se volt jó megoldás, akkor ufókat látsz, akik perceken belül el fognak rabolni, felboncolni, összerakni máshogy, és hiába meséled a történeted egy életen át, senki nem fog hinni neked. Nekem elhiheted...

2. "guu gáá jelentése" - Ez fogas kérdés, mert a kérdező nem határozta meg pontosan, milyen kontextusban szeretné értelmezni a fenti kifejezést. Ha ugyanis egy liba jelenti ki, hogy "guu gáá", akkor feltehetőleg enni kér. Amennyiben mégsem, akkor azt jelzi, hogy hamarosan enni kér majd (az igeidőket elég pontatlanul jelzi a libanyelv). Ha viszont az a tükörtojásos morgó szőnyeg mondja, akivel múltkor küzdött Kirk kapitány (sikeresen, mondanom se kell), akkor baj van. A tükörtojásos morgó szőnyeg ugyanis nem beszél, és ha mégis azt mondja, hogy "guu gáá", akkor téged valaki csúnyán átvert. Meg kell nézni, milyen szőnyegekkel áll az ember szóba.

1. "a világ leg nagyobb szusz mariaja" - Szerény véleményem szerint (de el kell ismernem, pusztán intuícióra támaszkodom ebben a kérdésben, mert nem találtam megfelelő szakirodalmat róla) egy megfelelően nagy térfogatú maria ("Mária"?) nagyobb szuszt képes produkálni, mint egy átlagos maria. De azt nem tudom jelenleg megerősíteni, hogy a világ lábának (leg) hol és milyen körülmények között létezik (de vajon létezik-e?) szusz mariaja, és vajon nagyobb-e. Elnézését kérem a kedves olvasóknak, hogy ennél pontosabb válasszal nem szolgálhatok.

Összefoglalva tehát, a statisztika alapján az átlagolvasónk történelmi ismeretekre fogékony, paranoid, a világ felépítése és idegen fajok kommunikációja iránt érdeklődő dyslexiás. Wlecmoe, frdiens!

Argh

Múlt héten éjjel fél háromkor megszólalt a lakásunkban is a tűzriasztó; Szityú felébresztett, hogy menjünk ki (én békésen átaludtam az eseményeket addig). Kivonultunk (na jó, maradhattunk az előtérben a földszinten), a ház aljában levő szabóság tűzjelzője indult be, konkrét tűz nem volt (de ugye ezt a tizennégy emeletes ház negyedik emeletén senki nem mondja meg). Visszavonultunk, alvás.

Ma elmenekültünk otthonról, mert nincs víz napközben. Bejöttünk az egyetemre, ahol épp elkészült a teám, beizzítottuk a számítógépeket, amikor is megszólalt a tűzriasztó, és kizavartak minket, mert tűzriadópróba van. Most a büfében ülünk, duplán menekültek.

Kérdés: nem lehet immunitást szerezni egy idő után tűzriadópróbák ellen? Mondjuk kapunk valami azonosítót, ami igazolja, hogy mi már annyi tűzriadóból menekültünk ki, hogy megbízhatóak vagyunk, hagyhatnak minket békén. Én még a koleszban is mindig lementem, pedig aztán hányan égtek benn rendszeresen.

Edmontoni hírességek 2.

Írtam már korábban, hogy van egy házi Nobel-díjasa Edmontonnak (meg persze még hányat titkolnak, nyilván...), de nem Derek Walcott az egyetlen hírességünk. Itt született és járt egyetemre (ide szembe e!) Nathan Fillion.

Remélem, sokaknak mond ez a név valamit, de azért nézzük át az alapokat. A Szityú szerint a "modern sci-fi kultuszfilmje", a Firefly c. sorozat (és a sorozatot lezáró film, a Serenity) főszereplőjét, Malcolm Reynolds kapitányt alakítja, cowboycsizmában, bolygóról bolygóra. Jelenleg épp a zseniális krimisorozatban a címszereplő Castle-t, a körülrajongott írót játssza (pár nap alatt végig lehet érni rajta, csak mondom). Ezekből a filmekből látszik, hogy Nathan Filliontól eleve nem áll távol a macsószerep, mégis szimpatikusan önironikus és humoros marad.

Ami viszont kihagyhatatlan, az a Dr. Horrible's Sing-Along Blogjában játszott szerepe. Neil Patrick Harris (How I Met Your Mother) gonosz tudósa és Felicia Day (The Guild) emberszerető, ártatlan kislánya mellett Fillion egyszerűen A Hős. Tudja, mit vár el a világ tőle (hiszen csak rá számíthat), és engedi, hogy dolga végeztével kedvükre ünnepeljék az emberek.



Az egész sorozat ingyenesen és legálisan elérhető a Youtube-on; hasonlóan Felicia Day Guild-projektjéhez, ez is internetre készült videó.

A buborékfagyasztó hidegről

Még csak enyhe ízelítőt kaptam az itteni télből (mínusz 17 fok alatt eddig sikeresen megtagadtam a lakásból kilépést), de tegnap azért vicces dolgot próbáltunk ki. Szityú napközben szerzett magának szénsavas üdítőt, amiből ahogy kiszöktek a buborékok, azonnal megfagytak és széttörtek. Úgyhogy hazajött, hozott egy szívószálat, és fújtunk szappanbuborékot mínusz 25 fokban. A legtöbb megpróbált bemenekülni az erkélyről a szobába (megértem), de ami földet ért, az pár másodperc múlva megfagyott, és ahogy hozzáértem, reccsenve tört össze. Aztán hagytuk a szívószál végén megfagyni a buborékokat, amiken lehetett látni, ahogy egyszerre csak elfehérednek (addig ugye átlátszóak voltak), és onnantól kezdve már csak törni tudtak. :-)

Arcátlan önfényezés

Nem vagyok ám elveszett ember, csak kora hajnaltól késő éjszakáig konferenculok (komolyan ám). Holnap már csak egy szekció lesz, ami ráadásul mind olyan lesz, mint amin én is voltam, hogy előre körbeküldözték az előadásokat, és emiatt nem biztos, hogy feltétlen bemegyek, pedig eddig egyetlen szekcióidőszakról sem lógtam el. (kifejezetten óvatosan vállon veregetem magam. Na jó, nem kockáztatok, csak simogatom ;-)) )
Ma este nem volt már kihagyhatatlan program, úgyhogy végre időben ágyba kerülök (gondolom, az egér nagy örömére, hogy nem randalírozok éjszaka, na meg a naponta változó szobatársaiméra, akiket már csak darabszámra tartok nyilván). Előtte viszont feltétlenül kell ajnároznom magam egyet.
Nem is, az még várhat. Mesélek előbb a konferenciáról. A városról nem tudok, abból semmit nem láttam, csak a hostelt, a szállodát, ahol a konferencia van, meg a köztük levő utcát. De még hátha eljutok a szép parkba, ahova állítólag muszáj menni. A hostel nem sok szót érdemel (illetve nyomdafestéket tűrőből nem sokat), az utca rövid (az átlagember szempontjából nézve), marad a szálloda. Ami _gyönyörűséges_. Hatalmas, robosztus viktoriánus épület, közvetlenül egy öböl partján, befuttatva növénnyel (ami az évszakra való tekintettel épp kóróvá száradt, de még a törzse/szára, ahogy körbefonja az ablakokat, is gyönyörű). Hajnalban felkelek, bebotorkálok, és egész éjfélig rophatom a konferenciát, de az éjféli harang utolsó ütésére vissza kell érnem a hostelba, különben szertefoszlik a varázslat, és biztos kiderülne, hogy egy pajtába járok. De ügyeltem rá, hogy ne derüljön ki, mindig időben hazaértem. Így belibbenek a hófehér terítős asztalok közé, és a dúsan megrakott tálakból a legfinomabb falatokat vadászom össze. Gyümölcsök (dinnye, eper, ananász, sárgadinnye), croissant, muffin, tojás (pl. rákhússal díszített tükörtojásféleség – Benedek-tojásnak hívják), héjában sült újkrumpli, megafinom lekvár, fantasztikus tea és gyümölcslevek… Réka első boldogsága. Minden nap majdnem nyitásra beérek, mert mindig azt hiszem, sokkal tovább leszek képes reggelizni, de egy félórás evés után mindig fel kell adnom. Hülye gyomrom. A szünetekben finom sütik, csokival borított eper, gyümölcsök, teák, üdítők. Plusz ebéd (erre egyszer nem mentem, mert azt hittem, nekem nem jár, de akkor is ettem maradék sütiket. ;-) ). A körtérfogatomra vonatkozó kérdéseket kimoderálom. ;-))

From Victoria, BC

Meg persze voltak szekciók is, ja. Na jó, tökjók voltak ám, csomó mindent tanultam, nagyon jó emberekkel találkoztam. Igazából az egyik dicsekednivalóm ezzel kapcsolatos: odamentem egy szekció után valakihez, akinek ismertem a munkáját, hogy bemutatkozzam és kifejezzem nagyrabecsülésemet – és amikor kiderült, hogy ki vagyok, ő is ugyanolyan lelkes lett, hogy persze, már hallott rólam, és hogy milyen jó, hogy találkozunk, és hadd olvassa el a disszertációm, és majd ő is átküldi a készülő könyvét, és jajdejó. Ő egy kanadai professzor, a közelmúltban a második, aki így reagál rám. :-D A másik meg, aminek nagyon örül a fejem, hogy elég aktív voltam a konferencián, hozzászóltam, kérdeztem, ahogy illik, és többen is odajöttek több szekció után, hogy milyen jókat kérdeztem és mondták, hogy köszönik szépen, mert fontosak voltak. Meg valaki magyar anyagon dolgozik, abba meg lehet, hogy beszállhatok én is. Na, így mindjárt boldogan lehet munkanélkülinek lenni.
Most már elég fényes vagyok, le is kapcsolom a lámpát (úgyse lehet majd aludni tőlem, hahaha). Jó éjszakát Nektek is!

Új bejegyzés!

Nem kizárt, hogy az edmontoni fagyok újra beizzítják az Amlopa blogmotorját (ezt a képzavart Szityúnak ajánlom sok szeretettel - amúgy ma láttam, hogy a parkolókban mindenhol konnektorok vannak - kitaláljátok, hogy miért? innen már könnyű kéne, hogy legyen...).

Edmontonról többek között megtudtam, mennyire élénk város. A helyiek ugyanis két becenevet adtak neki: Deadmonton és Edmonoton. A féktelen partik városa (különösen Halloweenkor... ;-) ).

Jövő héten ki is ruccanok egyet Victoriába, ami a nyugati part mellett egy szigeten van, és ott fogok konferenculni. Ma találkoztam egy itteni poundistával, akinek említettem a konferenciát, és ő kicsit mentegetőzve figyelmeztetett, hogy Victoria azért csendes kis város, nem igazán pörög ott az élet... Én pókerarccal bólogattam, lélekben pedig a földön gurgulászva röhögtem, hogy ezt egy edmontoni tanár mondja.

De azért ma pl. megyek egy Nobel-díjas költő, Derek Walcott felolvasóestjére, és le fogom fényképezni, mert gyűjtöm a Nobel-díjasok fényképeit. Ez lesz az első.

No, bemelegítésnek (khm) most ennyit, aztán hátha jelentkezem még.

Feladvány 3.

Ez kicsit unfair feladvány lesz, előre szólok: eleve csak három embernek van esélye kitalálni (annyit segítek, hogy egyikük sem él jelenleg Magyarországon); illetve a többiek próbálkozhatnak a kérdés első felével (bár ha az megvan, tippként a másodikra is rájöhetnek, most, hogy jobban belegondolok... ;-)) ).
Egy kép még szintén a bostoni múzeumból. A kérdés: mi ez, és miért raktam ki ide? ;-)



(A bug továbbra is megvan: hiába vágom ki a képet, a régi változat látszik az interneten... Bocs.)

Feladvány 2.

Ha már ilyen gyorsan és ügyesen kitalálta Bence az előzőt, és megfejtette, hogy hangszerekről beszélünk, akkor itt a feladvány folytatása. Bostonban a Szépművészeti Múzeumban a hangszerkiállítás tényleg izgalmas volt. Az alábbiakban közzéteszek néhány képet, amit ki kellene találnotok, hogy micsoda. Az első három képen egy-egy hangszer van, az utolsón négy is (nem tudtam ügyesebben fényképezni). Vagy csak pontos, vagy majdnem pontos neveket fogadok el. Hajrá!
(Bocsánat, valami teljesen érthetetlen bugba ütköztem: gondosan kivágtam a képeket szépre, hogy csak a releváns részek látszódjanak, és ha a gépemen megnyitom az adott fájlokat, akkor minden képnézegető a kivágott képeket látja. Ellenben, ha ugyanezeket a fájlokat (egy néven értelemszerűen csak egy fájl van) feltöltöm, akkor az eredetit látom viszont. Félelmetes... Úgyhogy bocs a sallangokért.)

1.

2.

3.

4.

Feladvány 1.

Mi ez?

Közbevetés: Boston

Még mindig nem adtam fel, hogy San Franciscóról írjak kicsit hosszabban is, de most Bostonban vagyok, úgyhogy arról írok, mert ha most nem, akkor sose. Boston ugyanis eddig a legkevésbé hatott meg az amerikai városok közül. Négy egész és két fél napot töltök itt, de utólag kevesebbel is beértem volna. A bostoni városvezetés saját vesztére „theme park”-ot csinált Bostonból: a függetlenségi háborúra építették föl a turizmust. Van egy darab Freedom Trail nevű útvonal, amivel összekötik a legnevesebb történelmi helyszíneket; a térképet eleve három dollárért szerezheted be (én természetesen alternatív megoldást válaszottam), vehetsz részt fizetős túrákon, minden épületbe belépő van, minden múzeum fizetős. Az első két városnézéssel töltött óra után nyilvánvaló, hogy a turisták lehúzása a cél, míg pl. San Franciscóban mindig mellékeltek hivatalos tájékoztatót az ingyenes/olcsóbb megoldásokról. Washingtonról meg ne is beszéljünk, ahol minden múzeum ingyenes, ingyenes idegen- és tárlatvezetésekkel stb. Ha az ember ezen túlteszi és feltalálja magát, akkor is: végigjárni a Freedom Trailt OK (bár _sehol_ egy tábla, ami elmondaná a jelentőségét a helyszíneknek, kivéve a temetőket, ahol némi információ azért volt), de őszinte leszek: nem életem legnagyobb élménye volt. Semmivel nem hozták közelebb a történelmet, nincsenek kreatív megoldások, szemléltetések stb. Egy piros csíkot kell követni a városon keresztül, az a Freedom Trail – mintha madzagon végigrángatnának az egészen.
Egy ponton volt egy kis remény: egy emlékmű előtt régi egyenruhás katonák gyülekeztek, meg persze a tömeg, úgyhogy én is beálltam. Mint kiderült, nem csatázásra készültek, hanem ünnepi megemlékezésre: a bostoni 54. egység (század?) afro-amerikai, Észak és Dél háborújában elesett katonáinak sorsát idézték föl, mert épp egy harc évfordulója volt.

From Boston

A jelenlevők becsületére legyen mondva, mikor kiderült, hogy itt beszédek, éneklés, koszorúzás lesz füst és villogó kardok között, és fekete amerikai katonák gyászolják elesett társaikat, a szinte kizárólag fehér és ázsiai, fényképezőgéppel gondosan felszerelt tömegből észrevételem szerint senki nem oldalgott el. Ennek azért örültem. Egy vicces dolog azért volt a megemlékezésben: mikor kiadták a parancsot, hogy gyászoljanak a katonák, lefelé fordították a fegyverüket, rárakták a karjukat, és ráborultak arccal. Négy másodperc múlva parancsot kaptak, hogy elég lesz a gyászból, ekkor visszarendeződtek alapállásba. Tudom, hogy ez szép is, de azért, valljuk be, vicces is parancsszóra gyászolni.
Visszatérve Bostonra: az eredeti célom, amiért jöttem, hogy megnézzem a szépművészeti múzeumot, amiben az általam is kutatott Ernest Fenollosa gyűjteményét is őrzik. Ezért aztán mikor megtudtam, hogy a felnőtt jegy 20 dollár, a diák 18, még csak nem is szitkozódtam sokat, kifizettem, és masíroztam befelé. Aztán a japán szekcióban elcsodálkoztam, hogy gyakorlatilag semmit nem láttam viszont a Fenollosa-gyűjteményből – nyilván, mert nem fér ki. De hát akkor is. A múzeum messze nem annyira jó, mint akármelyik New York-i, a San Franciscó-i vagy a washingtoniak…

From Boston

A philadelphiairól nem tudok nyilatkozni, mert az is botrányosan drága volt, bár ennyire azért nem. A seattle-inek pl. nem volt nagyon gazdag a gyűjteménye, de legalább egyedi profilt alkottak neki, és ettől működött. Bostonnak a múzeuma is olyan, mint Boston: vannak benne szuper dolgok, de azokkal kezdeni is kéne valamit. És képesek voltak még emellé a belépő mellé külön 6-8 dollárt kérni a máshol tipikusan ingyenes audioguide-ért. Ezért gondolom azt, hogy ez egy lehúzós város. Az egyetlen mentő körülmény a remek museum shopjuk: az antikváriumok mellett ez ugye másik nagy gyengém. Nem vásároltam össze mindent, nem arról van szó, de jó látni a lehetőséget, hogy ha úgy döntenék, megtehetném, mert van választék. És van elég vécéjük és ivószökőkútjuk, ami megint plusz pont.
Bostonban a legjobb dolog nem Bostonban van. A folyó túlpartján van ugyanis Cambridge, ami már, ha jól tudom, másik, önálló város – de mindenképpen önálló arculattal rendelkező város(rész). Először az MIT-hez sétáltam át, ami semmi különös építészetileg (de azt elismerem, hogy nagyon keveset láttam belőle), de jó a PR-juk. Pl. a főépületben működő laborok vannak a földszinten, végig üvegablakkal – lehet a folyosóról látni, ahogy dolgoznak a kutatók. Én persze vasárnap voltam, úgyhogy senki nem dolgozott, amúgy is nyár van, de akkor is. Szerencse, hogy nem az MIT-n tanulok, bele is őrülnék, ha minden pillanatban mindenki figyelné, amit csinálok. Viszont a múzeumuk profi: korábbi hírességeket is bemutatnak (pl. a vaku feltalálóját, Edgerton professzort, aki a stroboszkópból csinált hasznavehető eszközt; mindenféle hologramokat), de a kiállítás nagy része a közelmúlt vagy a jelenben is folyó, igazán innovatív kutatásaikra fókuszál. A mesterséges bőr létrehozásától elkezdve (pl. amit űrhajósok használhatnának majd az űrben levéshez, hogy ne legyen nehézkes a mozgásuk), a baktériumok által épített elemeken át (a tiszta energiára való áttérés jegyében nanotechnológiai módszerekkel akarnak áttörést elérni), a maláriahordozó sejtek szűrésére és a betegség gyógyítására alkalmas mérnöki módszerek kidolgozásáig mindenről rengeteg közérthető információ van. Az egyik leglátványosabb darab az volt, ahol Einsteinről nyolc darab, közelről nézve kicsit fura fénykép lógott a falon. Mintha be lett volna púderozva az arca. Kiderült, hogy egy kutatónő kimutatta, hogy közelről nézve az ember az ún. magas frekvenciájú, azaz részletgazdag képeket figyeli, messziről pedig az alacsony frekvenciájú, inkább a tónusokra, foltokra épülő képeket. Így kombinálni is lehetett őket: ami közelről Einstein arcképének tűnik, az messziről Marilyn Monroe, Daniel Radcliff, Salvador Dali, valami hosszú hajú színésznő, meg néhány kopasz öregúr lett. És ha közelebb mentem, megint Einstein lett belőlük. A felső emeleten pedig a tágan értelmezett mesterséges intelligenciában elért eredményeiket mutatták be főleg:

From Boston

a robotok mozgását, arckifejezését szabályozó műszereket, ill. ahogy azok reagálni tudnak a környezetükre – és itt is mindenről videók, interjúk a kutatókkal, érthető és lenyűgöző. A végén pedig vicces kis szerkezetek voltak, inkább trükkösek, mint tudományosak, de mindenképpen szórakoztatóak.
Aztán néhány antikvárium útba ejtésével eljutottam a Harvardra, ami eddig vezeti az általam eddig látott amerikai egyetemek listáját. Cambridge nagyon élő város, tele kellemes éttermekkel, kávézókkal, könyvesboltokkal, utcai padokkal – látszik, hogy itt laknak, és belakták a környezetüket az emberek. A Harvardnak kellemes a kampusza – a Yale építészete ugyan sokkal szebb, de a Harvardról ki lehet menni a városba, ráadásul le a folyópartra, lehet kaját szerezni tisztességes áron, zenészek vannak az utcán, önkéntes diákok körbevezetnek csoporttal vagy csak térképet adnak ingyen – és bár egyre inkább ellene vagyok az amerikai egyetemi rendszer végletes sznobizmusának, azért tényleg jó lehet itt tanulni, ha van annyi pénzed. Számomra érdekes megfigyelés volt: az MIT-n rengeteg az ázsiai, de szinte nincs fekete diák, a Harvardon teljes a színeloszlás, és Bostonban egyetlen egy fekete turistát sem láttam (csak ázsiait és fehéret).
Boston kaja tekintetében sem nyűgözött le: ami olasz ettem az olasz negyedben, felejthető volt; az agyonajnározott cannolijük finom volt, de azért a Daubner… ;-)) Ettem még thait (vietnámit?) és kínait, mindegyik tisztességes volt, de nem eget rengető; viszont megint vettem a Trader Joe’sban csokis áfonyát, ami a világ egyik legjobb dolga. Finom étcsokiban alaposan megmártva az aszaltáfonyát… nyamm. De hát ez nem bostoni specialitás. A másik, ami nagyon jó volt, a Cheesecake Factory mangó-lime sajttortája – de hát ez is kaliforniai lánc…
Elmentem még Robert Lowell emlékére a 91 Revere Streetbe, mert arról írt prózában egy visszaemlékezést-vallomást, de sajnos nem volt fotogén az épület, de azért megörökítettem. Meg mindenféle szobrokat (a város építészeti bizottságában beláthatták, hogy Híres Személyiségekre nem lehet idegenforgalmat létrehozni, ezért a mindenféle lovas és lovatlan szobrok mellé raktak néhány pihés, pelyhes kiskacsát, horgászó békát, a tavon hattyúcsónak, a folyón kacsahajó jár – a város zászlójában pedig kígyó van. Hát jó, ez legalább már egy kicsit kreatív.
Bostonba készülő kedves barátaimtól elnézést kérek a kritikáért – de ha esetleg Cambridge-be mentek, akkor minden rendben lesz. Ha meg nem, akkor még mindig itt van New York négy óra buszútnyira (kevesebb vonattal!), azzal lehet majd vigasztalódni. ;-))

Kanadanapot!

133 éves Kanada, úgyhogy este tűzijáték (itt nem volt árvíz). Nektek meg ezt a Youtube-gyöngyszemet küldöm hangulatkeltésképpen:

Izrael

Voltam Izraelben konferencián, meg persze turistulni. "Érdekes Tények" műfajú fogalmazásomat olvashatjátok. Egy részüket Ági mesélte (aki vőlegényével együtt volt olyan jó fej, hogy vendégül láttak meg körbemutogattak Tel-Avivban ill. mellette), más részük pedig saját felismerés.

• Minden utcanévtábla háromnyelvű, héber, arab és angol. Ezzel szemben a vonaton és környékén csak héberül szerepelt minden. Matematikus végzettségemnek köszönhetően nem teljesen idegenek a héber betűk: egy darabot ismertem közülük. Az alef-et (A). Hasznosságának megvilágítására egy érdekes tény a héber írásról: legtöbbször nem írják ki a magánhangzókat. (megjegyzés: most már kb. 5 mássalhangzót is felismerek!)

Származási hely: Israel

• Mindenki, akitől útbaigazítást kértem, beszélt angolul.
• Minden negyedik-ötödik járókelő katona vagy katonalány (katina? katonina?).
• Izraelben úgy tűnik, mindenki a braziloknak drukkol. Majdnem annyi brazil zászlót láttunk, mint izraelit.
• A tengert minden évben egy hónapra ellepik a medúzák. Utána abbahagyják, mert túl meleg lesz a tenger, és beledöglenek. Idén június közepén érkeztek. Szerencsére nem ütköztünk eggyel sem, de a tengervíz is csíp (valószínűleg elhagyják a csápjaik egy részét a dögök), és kb. öt perc után úgy döntöttünk, hogy ez nem jó mulatság.
  
• A zsidó és az arab konyha nagyon jó. Süteményfronton jelen van a tejszínes-gyümölcsös iskola és a baklava is. A gyümölcsök isteni jók. A sárgadinnyétől könnyek gyűltek a szemembe.
  
• Jeruzsálemben a Golgota-hegy és Jézus sírja (aminek hitelességét mindennél jobban igazolja, hogy üres) köré hatalmas templomkomplexumot emeltek. Ez a Szent Sír Temploma.
• A Szent Sír Templomát hat különböző keresztény egyház működteti. Kommentjáték!!!!: Google és wikipédia nélkül próbáljatok minél többet eltalálni ezek közül!
• A hat egyház viszonya nem felhőtlen. Bármi változtatást csak az összes egyetértésével lehet végrehajtani, mióta a 19. században megállapodtak erről. Azóta pl. nem sikerült eltávolítani azt a létrát, ami a megállapodás idején épp kinn volt az egyik falon.
• A konferencia mindkét hoteljében a tévében az 1-es csatorna a Duna TV 2. (Duna Autonómia). Én meg még arról se hallottam, hogy ez létezik. Ezenkívül az orosz nyelvű "EzoTV"-ben magyar asztrológus fejtette ki a csillagokat magyarul, kollégája tolmácsolta oroszra.
• Az ebéd utáni kávéba tejszínt tenni nem kóser.
• Szombaton (pontosabban sabbatkor) a hotelben az egyik lift sabbat-liftként működik: minden szinten megáll gombnyomás nélkül. Az idő nagy részét a pincében tölti, ez mondjuk lehet, hogy nincs előírva a Tórában.
  
• Egy taxisofőr szerint Izrael a világ legdemokratikusabb országa.
• Német és francia tudósok kimutatták, hogy valószínűleg Kaszparov minden idők legjobb sakkjátékosa.

vannak fényképek is!

San Francisco 1.

Egyet elöljáróban szeretnék tisztázni.
Lemma 1. Nem vagyok boston terrier.
Bizonyítás.



Q.E.D.

Tehát, akkor kezdjük az elején. A repülőn áttanulmányoztam a szakirodalmat a városnézéshez (többnyire wikitravel és wikipedia), és azalapján összeállítottam tudományos alapossággal a tervemet. Figyelembe vettem az aznapra eső szabadidő mennyiségét, az időjárás-előrejelzést, a távolságokat, hogy ne legyen se túl kevés, se túl sok egy napra, mégis minden beleférjen, hogy változatos legyen, azaz minden nap egyek valami finomat, nézzek természetet és múzeumot, ill. általánosan várost. Mire leszálltunk, már teljesen készen álltam mindenre.

Új ismereteim birtokában gond nélkül elnavigáltam a hostelig, bejelentkeztem, küldtem "megérkeztem" típusú életjeleket a világba, és nekiindultam a városnak. Egy apró porszem csúszott csak a gépezetbe: a leszálláskor láttam a várost és egy hatalmas hidat, amiről azt hittem felülről, hogy a Golden Gate, de mint utóbb kiderült, a double-decker híd volt, amin két szinten is mennek az autók, mindenesetre annyira belelkesedtem a hídtól, hogy rájöttem, nekem most oda kell mennem, úgyhogy ment az egész terv a kukába, én meg a Golden Gate-hez.



Vettem három napos bérletet, így kényelmesen kibuszoztam a híd elejéig (nagyon profi a turistaellátmány: még a fő buszvonalakról is adnak elképzelést a térképen, a megállókban pedig az összes ki van plakátolva látványosan, így akár ott még finomhangolhatom is a terveimet), elállt a lélegzetem, rohangáltam eksztázisban, fényképeztem, elindultam, vigyorogva elindultam végig a hídon, sétáltam, sétáltam, sétáltam, sétáltam, aztán sétáltam, és ekkor már majdnem a közepénél voltam. Látszott az Alcatraz szigete is az öbölben, San Francisco egész belvárosa, jobbra az óceán, balra az öböl, szemben egy nemzeti park dombjai. Egészen kivételesen szép helyen van ez a híd, és lenyűgözőek a méretei. A képeken (az enyémeken is) mindig úgy fényképezik, hogy minél több minden beleférjen a képbe, és az kevésbé érzékelhető, milyen brutálisan nagy, mégis hihetetlen könnyed ez a szerkezet. Íves, magasba szökő, de a vaskötegek biztosan tartják a rajta hat sávon átszáguldó autókat és kamionokat. A piros szín pedig nagyon-nagyon jó választás volt: a szemközti dombok szürkészöldje, az óceán kékje és a város fehérje mellett is fantasztikusan mutat. Egyértelműen előlépett a kedvenc hidammá.



Talán kicsivel több, mint egy óra alatt értem át a másik oldalra (pedig az átlagosnál gyorsabban megyek), ahol szintén építettek kilátót. Onnan is lefényképezgettem mindent, amit kell; viszont már a hídról láttam, hogy a szemközti dombon is emberek vannak. Néztem, de semerre nem láttam, hogy út indult volna fölfele. Végül találtam a híd alatt egy kerékpáros átjárót, így legalább a híd túlfelére kerültem. Innen pedig egy autóút ment a tetőre - rajtam kívül csak autósok és néhány biciklis volt; gyalog nem jutott eszébe másnak megmászni azt a kis emelkedőt. Amikor fölértem, dobogott rendesen a szívem - nyilván nem a kaptatástól, hanem a látványtól. ;-) Ez az egyik kedvenc képem onnan:



San Franciscóban viszont sajnos az egyik fényképezőgép-elméletem megdőlt. Eddig mindig azokkal csináltattam fényképeket magamról, ha egyedül voltam külföldön, akiknek elég nagy gépük, pláne ha felszerelésük volt, mondván, ha ennyi pénzt rááldoznak, akkor már csak értenek is hozzá, és tisztességes képeket csinálnak. De azt kell, hogy mondjam, nem a méret számít. Az enyémnél ötször nagyobb gépek birtokosai voltak képesek olyan képeket készíteni rólam, amin pl. a lábam előtt egy méter hosszan látszódott a por, de a híd teteje lemaradt. Vagy amiből pont kilóg a fejem teteje, de bent van a híd. Ennyi rossz fotóst még nem láttam egy helyen, mint San Franciscóban - de ezzel szerintem be is fejeződött a negatívumok listája (na jó, még egy van, de arról majd talán később); ők meg turisták, nekik elnézhetjük. De, ha minden belefér a képbe, a látvány tényleg lenyűgöző volt.



Aztán észrevettem, hogy már kezd alkonyba fordulni a délután, úgyhogy csak átmentem még egy szomszédos kilátóba is, onnan vissza, le a dombról, át a híd túloldalára, és vissza. Épp sötétedett, mire visszaértem a buszhoz - ami ugyan másmerre vitt, mint amerre vártam, de így legalább városnéztem is egyet rögtön, programon kívül. ;-) Azt a hibát ugyan elkövettem, hogy amikor úgy éreztem, már nem lehetünk messze, leszálltam a buszról, és gyalog indultam el - egyedül azt nem vettem számításba, hogy a térkép a valóságnak kétdimenziós ábrázolása. És ha nem domborzati térkép, akkor még csak nem is jelöli a harmadik dimenzió lehetőségét. Így aztán fellihegtem egy utcán, néhányszor kétrét görnyedve megálltam szuszogni (és itt _laknak_ emberek!), meg röhögtem a parkoló kocsikon (mindenhol ki van írva, hogy csak és kizárólag a járdára merőlegesen lehet megállni); rajtam meg, gondolom, föntről az ablakokból. Aztán, mikor fölértem, és balra kellett fordulni a hostelemhez, szépen le is sétáltam a dombról. Ezt nem mondta a térkép, hogy a másik irányban végig sík lett volna...

A San Franciscó-i utcákról bővebben legközelebb.

Másnap

Ma olvastam könyvet szórakozásból, híreket hosszan és részletesen, hallgattam új zenéket, beszélgettem sietség nélkül, megnéztem egy breakdance versenyt (új kifejezések: b-boynak hívják a táncost, b-boyingnak a táncolást; a tapsot kérünk valakinek! pedig "give it up to..." - ezt a napokban több helyen is hallottam), belehallgattam egy afro-zenekar koncertjébe, majd megvártam a Blind Boys of Alabama nevű zenekar koncertjét, akik 1939-ben kezdtek együtt játszani (ránézésre négyen is lehettek a kezdeti csapatból, de persze vannak már fiatal, látó tagjai is a csapatnak; a négy öreg viszont tényleg vak is volt), gospelt, soult, r&b-t, religious rockot játszanak, a végére tombolt a tömeg. A legjobban a hatalmas fekete asszonyságokat bírom, akik elemi szenvedéllyel tudnak ritmusra rezegni-remegni, de közben tényleg élvezetes, ahogy táncolnak, mert átélt, igazi. De mindenki, ha táncol, akkor belead mindent. A koncert nagy részén ülnek az emberek a hozott kempingszékekben, és eszegetnek, sőt, ha valaki feláll, és úgy nézi a koncertet, a mögötte ülők leültetik (hátrébb már állnak az emberek persze, akik nem hoztak széket), de ha táncolni kezdenek, akkor táncolnak.

Tegnap meg a leadás után elmentem a könyvtárba becsületből dolgozni, aztán megkajáltam, behűtöttem az ünnepi sörömet (Westvleeteren 8, amit még Balázstól kaptam Belgiumban erre az alkalomra), rohangáltam kicsit a házban kézlengetve, bebugyoláltam a sörömet nejlonzacskóba, aztán még bele a vászontáskámba (megkérdeztem a takarítót, szabad-e köztéren alkoholt inni, és mondta, hogy persze, csak csomagoljam be. kérdeztem, hogy akkor nem illegális-e, mondta, hogy de, de mindenki ezt csinálja. én meg hát azért vagyok itt, hogy megismerjem a helyi szokásokat. többek között). És kiültem argentintangó-koncertre. A helyiek közül is többen táncoltak, vagy 6-7 pár biztosan, és olyan profin tangóztak, hogy a színpadon se csinálták jobban a zenekar táncosai. Ja, és én voltam az egyetlen, aki minden korty sör előtt gondosan körbenéztem, nincs-e rendőr a közelben; mindenki más szívbaj nélkül itta üvegből a sört, pohárból a bort. Hja, a külföldi mindig kirí a tömegből. Az este további részében pedig itthon mosolyogtam. (Kivéve, amikor végre el tudtam aludni, és elkezdett szirénázni a betörésjelző fél egykor. Negyed óra után magától abbahagyta. Én még másfél óráig nem tudtam visszaaludni... De örültem, hogy ő is ennyire hangosan örült a leadásomnak. Hiszen betörő nem volt, mi más válthatta volna ki a reakciót?)

Előzetes a következő blogok tartalmából: bemutatkozik majd Szolgaréka a szolganegyedből, és természetesen visszatérünk San Franciscóra, hiszen azt nem lehet kihagyni.

LEADTAM!!!!

Mindenkinek hatalmas örömmel és megkönnyebbüléssel jelentem, hogy a disszertációm első változata elkészült, amit egy laza mozdulattal le is adtam.

Javaslatokat várok, milyen videót tegyek be a bejegyzésbe ünneplésként. ;-)

1. Erzsi javaslata (hogy ne kelljen elmászkálni az oldalról):

Tájékoztató

Csak szólok, hogy jún. 20-án szeretném leadni a disszertációm, de addig még pályázatot is kell készítenem, úgyhogy most egy pici szünet jön, de majd folytatódik a beszámoló, türelem.

És itt emlékeznék meg az összes sorstársról. Nekik küldöm sok szeretettel az alábbi két videót.

San Francisco - előzetes

Villámértékelés: eddig talán San Francisco tetszett legjobban, bár erős a verseny New Orleansszal. (Utána Seattle, Washington, ha van bringám/Segwayem vagy bármim, amivel nem kell ennyit gyalogolni, New York, Philadelphia [nem érzelmi tekintetben, mert akkor magasan ver minden mást ;-)) ugyanígy Betlehemet nehéz beilleszteni a sorba, mert nagyon kedves barátainknál voltunk ott, ezért a szívemhez nőtt, de a városból nagyon sokat nem láttunk - inkább a környékéből, Ámisföldből, de az meg megint nem város] és New Haven az eddigi lista. Még Bostonba szeretnék eljutni – természetesen oda is múzeum miatt: a Boston Museum of Art kapta meg Fenollosa japán gyűjteményét anno; nagyon kíváncsi vagyok, mit találok ott. Ha a korábban megismert amerikai városok is játszanak, akkor Chicago még Seattle elé is befut talán, Beloit New Haven elé, a Sziklás-hegység pedig minden elé, csak az nem város. Városok nálam nem versenyképesek természettel; a legfőbb jó pontjai a városoknak a parkok és a múzeumok lehetnek, ja, meg a biciklivel közlekedés lehetősége, ill. erős negatív tényező a rossz levegő, a tömeg és a piszok. – Ennyit a villámértékelésekről: egy mondatig bírtam, aztán jönnek a hosszú zárójelek.) Gyönyörű a város környéke, hatalmas nemzeti parkjai vannak, csodálatos kilátással, a város egyszerre modern és élhető, sok a bicikli, jó a tömegközlekedés, fantasztikusak a múzeumai, erős a környezettudatos gondolkodás, szelektíven gyűjtik a szemetet, nagyon elfogadóak az emberek (elvégre ez volt a hippik fellegvára…), változatos és érdekes az építészetük, rengeteg nagyon jó nemzeti konyha van; viszont kifejezetten drága város, rengeteg a hajléktalan (New Yorkban messze nem láttam ennyi kéregetőt), a meredek utcák tényleg kihívást jelentenek (először azt hittem, én vagyok béna, de megnéztem távolról is, merre mentem, és hát… azt hiszem, a Twin Peaksre feljutva kevésbé kalapált a szívem, mint amikor végigmentem a belváros Sacramento nevű utcáján, mert épp random utcákat akartam felfedezni) – most hirtelen ennyi jut eszembe. Aztán akkor nézzük sorjában – a következő bejegyzésben.

From San Francisco

Washington 3.

Most már úgyis menthetetlenül hosszú lesz ez a történet, úgyhogy akkor ezt is megírom. Éjszaka a földön aludtam egy felfújt matracon, ami teljesen jó is volt – ellenben reggel fél hatkor felébredt a kutyuli. Egy hintaszéket ugyan beraktunk az ajtóba barikádnak, de az nagyjából 10 perc kaparászás és nyüszögés után odébbnyomatott. Ekkor ugye _én_ voltam a következő akadály. Egy ideig hiú reményeket fűztem a szigorú tekintet, éles szó, takaró alá bújás váltogatott alkalmazásához, de nem jártam sikerrel. Miután az ágyamon is végigmászkált (felfújt ágy + kutyaköröm; nem tudom, értitek-e az ijedelmemet), megpróbált vagy mellém fészkelődni, vagy feldobni a hangulatot, inkább fölkeltem. Fél hattól nyolcig, míg a többiek is elkezdtek ébredezni, olvastam és kutyát terelgettem, hogy legalább mások hadd aludjanak. Az olvasásban lehet, hogy sikeresebb voltam.

De elindultam múzeumozni; a többiek vagy elmentek dolgozni (Capitolium), vagy a Chinatown buszhoz jegyet változtatni. Letelepedtem egy padra a Mall (sétálóutca a Capitoliumtól a Washington Monumentig, körülötte ezer múzeummal), és békésen megiszogattam a doboz Sprite-ot, amivel már három hónapja próbáltam valamit kezdeni. (Nem, nem az volt a baj, hogy nem tudtam, mire való, hanem soha nem volt Sprite-ihatnékom. Most se lett volna feltétlenül, de a vizem elfogyott, a lekváros bagel nem csillapítja a szomjat, úgyhogy eljött a Sprite ideje.) És megint mókusélményem lett. Ahogy üldögélek, nézelődök, látom ám, hogy a szemben levő fán egy mókus zöld gallyat harapdál le a fáról. Meg egy másik is. És bedobják két vastagabb ág közé. Vissza, gallyat rágnak, leszórják. Ezek fészket raknak! Az egyik nagyobb, a másik kisebb – utóbbi láthatólag néha inkább a másik mókust rágja, mint az ágat, de amazt ez a legkisebb mértékben sem zavarja, ő rendületlenül rág, fog, dob. Óóó… Aztán jön a dráma. Megérkezik egy másik mókus. Belebújik a fészekbe, látszik, hogy nem helyesli. Nézem, vajon hím vagy nőstény lehet-e; inkább a második. Ez hamar be is bizonyosodik: összeverekednek az eredeti mókuslánnyal; amíg ők ott dulakodnak, a hímmókus rendületlenül rág, fog, dob, rág, fog, dob. Egy idő után elunják a lányok a dolgot, a harmadik csak rohangászik körülöttük, akkor a lánymókus megint rágcsálja kicsit a fiúmókust, kicsit a gallyakat, ami épp akad. De akkor jön a nagy vész. Egy másik hím mókus. Felméri a terepet, bebújik a fészekbe (ezeknek semmi szeméremérzete?!), föl-alá fontoskodik, visszabújik a fészekbe. Látszik, hogy nem akar közvetlenül támadni, de kellemetlenkedni azért csak kellene. Addig-addig, hogy egyszer csak látom az egész csomó gallyat a földre zuhanni. A mese persze ennél nyilván szebben ért véget, de nekem sürgős múzeumozhatnékom támadt (kinyíltak).

From Washington

A tervekkel ellentétben még mindig nem a Freer Gallery of Artba mentem, ahol a Whistlerek vannak, hanem a National Gallery of Artba, ahol minden más, és még Whistler is. Nézegettem fantasztikus Vermeereket, Rembrandtokat, Lippo Lippit, van Eyckeket, meg a többieket; mármint nem _azokat_ a többieket, bár időközben ők is visszaértek. Találkoztunk a múzeumban, de csak egy kép erejére: egyszerűen muszáj volt mesélnem nekik kicsit Vermeer Mérleget tartó lányáról (hozzávetőleges magyar cím), de aztán elengedtem őket. Megbeszéltük, hogy a szembesráccal, Chrisszel találkozom a Freerben nemsokára, mert a lány már nemsokára indul. Átmentem a Freerbe, és körbetárlatvezettem Christ előbb a távol-keleti gyűjteményben, aztán a Whistlereknél. Nagyon hálás közönség volt, tetszettek neki a sztorik, értékelte a részleteket – én meg iszonyatosan élveztem, hogy szakérthetek. ;-)

From Washington

From Washington

Utána még elmentünk a Washington Monumenthez és a Reflecting Poolhoz (ahol Forrest Gump rohan Jinnyhez), Chris elindult a buszhoz, én meg még végigjártam a Lincoln Memorial – Korean Memoriam – Vietnam Memorial hármast; megemlékeztem az otthon levő szürke pulcsimról, ami annyira otrombán néz már ki szegény, de a világ legjobb pulcsija volt, és még messze nem érett meg leselejtezésre, max. már nem jön velem mindenhova; és a Fehér Háznál még megállva én is visszabuszoztam New Yorkba.

From Washington

A patriotizmus habzásárul

Megszakítjuk adásunkat, reklám következik.

Rékával beszélgettünk múltkor, azt mesélte, hogy átment a kongresszuson, hogy Puerto Rico-ból USA-tagállam legyen, amin jót mulattunk (bár a srác szerint, aki Rékát beszivárogtatta a kongresszusi ülésre, az infót meg ki, sose fog átmenni a kongresszuson). Aztán egyszer annyira dolgoznom kellett volna, hogy inkább megwikipédiáztam. Az oldal csodálatosan érdekes és vicces már önmagában is. Azonban innen már csak pár kattintásnyira vannak a kanadai hazafias sörreklámok! Szerteágazó Youtube-szemle következik (elnézést, angolul az összes). Elöljáróban érdemes megjegyezni, hogy a kanadaik sokkal jobbak reklámban, mint sörben. Pedig csúcsminőségű gleccservízből csinálják. Csak még kellene hozzáadni egy-két dolgot...

Szóval, a kiindulópont:

Nade, innen nincs megállás, az alapanyag remek (ismétlem, nem a sör, a reklám), nemcsak a Soproni dolgozta fel, hanem pl. Alberta is (közepesen vicces), és persze a quebeci nézőpont is bemutatódik, és hát más:

És aztán William Shatner is elmondja (aki NEM Kirk kapitány, hanem a Kirk kapitányt alakító színész!)

Nade, evezzünk vissza a hazafias sörreklámok vizére, egy rövidke:

Szóval a kanadaik kicsit frusztráltnak tűnnek, hogy (1) megkülönböztessék magukat az amcsiktól (2) az amcsik ne különböztessék meg őket (lenézőleg). Zenés illusztráció:

(Bónuszvideó az igazán elszántaknak, édibédi cicákkal édesítve: hogyan különböztessük meg a kanadaikat az USÁkoktól).

Elnézést, ezt muszáj volt.

Washington 2.

Elmentünk a szállásra, megbarátkoztunk az ott talált kutyával (vicces, hogy csak bennem merült fel, hogy esetleg nem örül, ha teljesen idegenek egyszer csak bemennek a házba anélkül, hogy bárki ismerős kísérné őket), lecuccoltunk, aztán szétváltunk: a többiek találkoztak még egy újabb baráttal, én meg, ha már a múzeumot lekéstem erre a napra, legalább az estére tervezett koncertre el akartam menni, amit véletlenül szintén épp a múzeumban tartottak, és előtte tárlatvezetést is ígértek a már bezárt múzeumban. Az ember mi mindenre nem képes, csak hogy bejusson a Whistlerek közé: még komolyzenei koncertre is megy. De mielőtt odamentem volna, leültem a Capitolium mögé, a Library of Congress elé a parkba lekváros bagelt csemegézni (ez visszatérő motívum lesz a következő két napban: vittem hat bagelt és egy üveg dzsemet, hogy majd azt eleszegetem – ehhez hozzájön, hogy San Franciscóba, hogy kicsit előre ugorjak, mert parkokban azért lehet olyat, minden reggelre lekváros bagelt ettem (az volt az ingyenreggeli); tehát ha mostantól bárki bárhol lekváros bagellel traktál a következő fél évben, teketóriázás nélkül szembe fogom hányni. Csak, gondoltam, szólok), szóval csemegéztem a lekváros bagelt, gyönyörködtem a környezetben (itt mindenki Barney-fanatikus, legalábbis nagyon komolyan veszik a „Suit up!”-ot), midőn két nagy barna szem kezdett el áhítozón bámulni, előbb csak távolról, majd egyre közelebb merészkedve. Én se jöttem zavarba, beszédbe elegyedtem vele: - Éhes vagy, aranyom? Kéne? – És dobtam neki egy morzsát a bagelömből. Lekvárt nem kapott, látszott, hogy vigyázni akar a vonalaira. Értékelte az ajándékot, mert tovább stírölt, egyre kendőzetlenebbül, ha ezt még ugyan fokozni lehet. Úgyhogy még inkább magamhoz csábítottam egy közelebb dobott morzsával. Azt is fölfalta. Ekkor már én is a vége felé közeledtem a bagelnek, úgyhogy még egy morzsa után sajnálattal közöltem vele, hogy jelenleg nem tudom morzsaigényét kielégíteni, kérem, fáradjon másik szolgáltatóhoz. Valószínűleg nem helyi mókus volt, mert nem igazán értette a szakzsargont. Jött egyre közelebb, míg a végén már a nadrágomon kapirgált, hogy hé, te, nem ebben állapodtunk meg! Mutattam neki az üres kezemet (nagypapáék Kántor kutyájával ez mindig működött), de nem értett jelnyelven sem (azért a nemzet fővárosában ennél magasabb szintű nyelvtudás még egy mókustól is elvárható lenne szerény véleményem szerint…), sőt addigra már egy haver is feltűnt, a fatörzsre tapadva (ez nagyon viccesen néz ki: mintha megijesztesz valakit, és megmerevedve lelapul, úgy csinálnak ők is – csak pl. fejjel lefelé lógva a fatörzsön, a karmaikat a kéregbe vájva. Szeretnék én is tudni így megijedni), de őt is ki kellett ábrándítanom. Így vesztettem el pillanatok alatt egy (két?) lelkes hívemet.

From Washington

Na, de jussunk már el szegény múzeumig. Szereztem ingyenjegyet (mondtam már, hogy nagyon jó vagyok minimál-költségvetésű turizmusban?), csatlakoztam a tárlatvezetéshez, és ugyan tényleg épp csak körberohantunk a termeken, néhány érdekes adalékot hallottam a gyűjtemény távol-keleti részéről. Mivel a végén pedig még érdeklődtem is, a hölgy még visszavitt engem külön, hogy a kimaradt termekből is megmutasson kettőt. Milyen jó fej már. A Whistlereket csak egy gyors körre ugyan, de körbeugráltam – és van drámai érzéke a sorsnak: a Peacock Roomot ekkor még nem láthattam, mert le volt lakatolva és elsötétítve; épp csak bekukucskálni lehetett. Ki kell várni a holnapot.

Lementem a koncertterembe: chamber musicot ígértek. Ezt valami reneszánsz kamaraegyüttesnek képzeltem, viola da gambával, csemballóval, ilyesmikkel. Hát nem. Mint kiderült, egy kortárs kambodzsai-amerikai zeneszerző műveit játsszák, amiknek az a különlegessége, hogy nyugati hangszereken (fuvola, gitár, hegedű, cselló, zongora, ütősök) keleti hangzásokat érnek el. Például a fuvolista a kitartott hangoknál bólogatott, hogy a légoszlop különböző irányokból érje a rést, így a hangmagasság egy hang regiszterén belül változzon. A gitáros csúsztatgatta az ujjait a húrokon, hogy lágyabb átmenetek legyenek a hangok között. Akár úgy is hangozhatott hirtelen, mintha nem tudnának jól játszani a művészek (nyugati értelemben), de rögtön kiderült a figyelmes hallgatónak, hogy igazán mestereik a hangszereknek. Tényleg olyan volt, mint a japán húros és fúvós hangszerek (én azért már nem tudok megkülönböztetni egy kambodzsai és egy japán fuvolát a hangjáról, főleg, ha nyugati fuvolán érik el…), nagyon érdekes volt. A másik újítás az volt, hogy a zenészek énekeltek is, holott nekik nincs szükségszerűen erre képzett hangjuk (nem is volt). Viszont a zeneszerző nem is (nyugati módon) képzett hangokat akart, hanem olyanokat, amilyenek megidézhetik a kambodzsai népi énekeseket. Az egyik műben maga a zeneszerző is beszállt „énekelni” (inkább kántálni – ez nem lekicsinylés, hanem tényleg kántált, nem énekelt) egy szoprán énekesnővel; és a különbség feltűnő volt: sokkal hitelesebbnek tűnt a zeneszerző nyers hangja, mint az énekesnő finom szopránja. A zeneszerző felesége játszotta egyedül az egyik művet, hegedűn és énekelve – az volt az egyik legjobb, teljesen megigéző, hasonlóan a zeneszerző által kántált halotti rítuson alapuló darabhoz.

A koncert után jól esett a meleg nyári éjszakában sétálni egyet, meg kaját is keresni kellett; úgyhogy, mivel a többiekkel megbeszéltem egy találkozót, végül keresztülsétáltam Washington belvárosán, A-V-ig. Épp akkor értek ki az épületből a meglehetősen vidám kis ismerőseim, és előbb enni akartak ők is (én sajnos eddigre már benyomtam egy burritót, úgyhogy kimaradtam a város legjobb csilijéből. Állítólag Nicolas Sarkozy egyedül ide jött el a hivatalos programon kívül a látogatása alkalmával, amit, amikor meghallotta, Obama lelkesen elismert, mint remek ízlés tanújelét. Na, ez a hely egy gyorsétterem, ahol csilit lehet minden módon kapni – de az éjszaka közepén is sorok álltak). Aztán elmentünk még egy bárba, ahova alig akartak beengedni (21 év a nagykorúság határa, de mindenkitől kötelesek igazolványt kérni. Nálam semmi olyan nem volt, ami a születési dátumomat is tartalmazta volna, mint a magyar személyim. Na, azzal végül beengedtek…), táncolgattunk egy darabig, aztán haza, ezúttal már taxival. (Az is érdekes történet volt: a taxisofőr valahogy beszólt a melegeknek, erre a többiek megpróbálták helyre tenni, hogy azért mégiscsak Washingtonban van, legyen már esze, ilyeneket mondani, de a sofőr csak nem akart jobb belátásra térni, úgyhogy elég ideges hangulatban telt a hazafelé út. Ja, és a Capitoliumban dolgozó srác, aki szintén itt volt, republikánus – de az még az ő számára sem volt kétséges, hogy ilyen embergyűlölő kijelentéseket nem engedhet meg magának senki; sőt épp ő vitatkozott az egyik legharciasabban.)

folyt. köv.

Washington 1.

No, most már épp elég lemaradást hoztam össze ahhoz, hogy tudjak miről mesélni. Azért érzem én, hogy álláshelyzet és csuklósztori ide vagy oda, meg kell, hogy becsüljem a sorsomat, és örüljek a fejemnek, hogy itt lehetek. :-) Jelenleg az az álláspontom az Élet Nagy Kérdéseivel kapcsolatban, hogy akárhogy is alakul a szakmai sorsom, mégiscsak megérte ezt a sok időt és energiát belefektetni a PhD-be, mert ilyen élményekkel egy szekérderék unokát halálra lehet untatni majd.

Kezdjük akkor az első kiruccanással: az emberiség nagy része által használt naptár szerint két napot töltöttem Washingtonban; szerintem egy bő hét volt az. Teljesen véletlenül úgy alakult, hogy a szembesrác, alias Chris, ugyanakkorra tervezett egy washingtoni koncerttel egybekötött barátlátogatást, mint amikorra én múzeumozást. Akkor már akár együtt is mehetünk; így pl. ingyenszálláshoz is jutok éjszakára. ;-) Ötórás buszozás után megérkeztünk Chinatownba (ja, vicces: az amcsik sose hiszik el, hogy létezik ilyen, hogy chinatown bus, mindig én világosítom fel őket, hogy ezt nem csak így hívom, ez egy külön közlekedési eszköz), ahol rögtön beégtem. Lelkem egyik kis titkos büszkesége, hogy kültéren csak extrém körülmények között vagyok képes eltévedni - egyelőre még nem nagyon volt rá példa (más kérdés a beltér, de arról most nincs is szó, ugyebár ;-) ). Pláne térképpel. Kivéve, ha a térképen máshol jelöltem be a googlemapsen az érkezési pontot, mint ahova érkeztünk, de ez nem tűnt fel: ugyanis helyesen a H utca és a 8. utca kereszteződésére klikkeltem. Az egyetlen, amit senki nem mondott, hogy ebből négy darab van a városban: az északkeleti H8, az északnyugati H8, a délkeleti H8 és a délnyugati H8. Patrióta túlkapásként ugyanis az amcsik a Capitolium kupolája alatt határozták meg a kezdőpontot - és innen minden irányban elindulnak az A és 1. utcák. Hát gratulálok. Úgyhogy már-már a világegyetem összeomlása fenyegetett, hogy ugyanis a térképnek megfelelően haladunk, és mégsem olyan utca van előttünk, amilyennek lennie kéne, mikor Chris rájött a tévedés mibenlétére. Egy kicsi meghalt bennem a büszke feministából.

Aztán már sikerrel elnavigáltunk a Capitoliumhoz, ahol találkoztunk Chris egyik barátjával, egy lánnyal, és elindultunk a másikat megkeresni, egy fiút. Utóbbi a Capitoliumban dolgozik egy szenátornak, így szabadon bevihetett minket mindenfelé. A "szabadon" úgy értendő, hogy a végbéltükrözést még épp elkerültük, de se egy elemet, nem beszélve a fényképezőgépről, se egy kulcsot nem tarthattunk már a végén magunknál. De ne rohanjunk előre, legyünk tisztelettel a magasztos környezetre.

From Washington

Körbesétáltunk az ismert turistaútvonalon, megnéztük a kupola belsejét, láttam futólag egy Kossuth-szobrot, egy csehektől szerzett csillárt (nekem gyanús, hogy ez még világháborús "ajándék", legalábbis a magyarázat nem volt egyértelmű), a valaha itt ülésezett Legfelsőbb Bíróság üléstermét (ma már persze máshol vannak, kinőtték a helyet), Washington tervezett sírjának a helyét (elvileg a kupola közepén lett volna, egy szinttel lejjebb, és a kupola festményéről a saját sírhelyére nézett volna le), szobrokat és márványoszlopokat, lelkesítő filmet és maketteket: megcsináltuk rendesen. Viszont. Utána. Felmerült a kérdés, hogy érdekel-e minket az amerikai törvényhozás menete. Ááááá. Hát, akkor nézzünk be a szenátus ülésére. És tényleg, bemehettünk a kísérőnk miatt oda, ahol a szenátus vitája zajlott éppen (a szenátusban minden államból két képviselő van; a másik ház a kongresszus, ahol minden államból a lakosság arányának megfelelően választanak képviselőket - ez a kompromisszumos megoldása az amerikai képviseletnek; érdekes adalék, hogy egyetlen területnek nincsenek képviselői a törvényhozásban: Washington, DC-nek. Ebben a D.C. a District of Columbia, tehát nem igazi állam, csak "kerület", és egyetlen település tartozik ide: a főváros maga. A rendszámtáblákon minden államnak van valamilyen jelszava, pl. New York - The Empire State, Alabama - Sweet Home stb. Washington, D.C. ezzel szemben a "Taxation Without Representation" mottót választotta, ami azért ironikus, mert épp ennek az ellentétjével "No Taxation Without Representation" hadakoztak a brit uralkodói ház ellen még gyarmatkorukban; ma viszont ez a törvényhozás városának mottója... well, lehet, hogy nem csak a belgáknak van fura humora. Az ok egyébként mindemögött az, hogy a washingtoniak nagy része nem él állandóan a városban, hanem csak a képviselőség miatt odaköltözik, és az állandó lakosoknak az akarata egyébként is könnyebben érvényesül a közelség miatt). Tehát, bementünk a szenátus üléstermébe, ami kongott az ürességtől. Volt a republikánusok és a demokraták oldalán is egy-egy ember (férfi, ill. nő), aki irányította a folyamatokat, meg egy házelnök, aki felügyelte a vitát és az időt. Meg gyorsírónők középen, és elszórva a harmonikusabb térbeli elrendezés kedvéért még néhány ember. A vita egy republikánus indítványról szólt, hogy a szociális kiadásokat csökkentsék-e (háttérinfó: Obama kormánya épp az európai modellű szociális demokráciák irányába akar elmozdulni, ahol jóval nagyobb a szociális háló, azaz ha elveszti valaki az állását, azzal nem jár együtt a teljes egzisztenciális válság, ami miatt gyakran az utcára is kerülnek korábban tisztes középszinten élt emberek). Mindkét oldal beidézett embereket ("The Gentleman of New Jersey," "The Lady of California" - nem szarakodnak nevekkel, mindenki csak per úriember, ill. -asszony néven fut; amikor pedig egymást kell megszólítani, mindenkit "friend"-nek (barátom) hívnak, akkor is, ha épp küldik el a jó meleg francba), akik 1-2-3 percet kaptak, hogy elsorolják az érveiket, posztereket mutassanak be, válaszolhat rá az ellenoldal fél-1 percben, további időt szavazhatnak meg, ha kell még, de minden pörög, pontos, semmi lézengés. A teremben se. Továbbra sincs senki az épp következő beszélőkön kívül. A demokraták szerint inkább az állásteremtéssel kellene foglalkozni, a republikánusok szerint költségcsökkentéssel. Az álláspontok nem közelednek, de nem is számított rá senki. Az idő halad, dönteni kell. Szavazás. Öt percet kapnak a szenátorok, hogy leadják szavazatukat: egy azonosító kártyát kell bedugni a gépbe, igen-nem-tartózkodás (utóbbit itt "jelen volt"-nak [present] hívják). Ekkor beindulnak a kommunikációs csatornák, mint amikor az orvosokat riasztják, azonnal jöjjenek szavazni. Hamarosan elkezd tömeg formálódni, látjuk Nancy Pelosit, a házelnököt, Ron Pault, aki szintén indult az amerikai elnökségért, én mást nem ismerek. Nagy az öröm, találkozások, egymásra borulás; persze nincs mindenki jelen: mint megtudjuk, gyakran előfordul, hogy a szenátor megbízza valamelyik gyakornokot, hogy szavazzon, mert ő nem ér rá. A csapata már amúgy is egy héttel előre megállapítja, az adott kérdésben hogyan kellene neki szavaznia. Körültekintően áttanulmányozzák az anyagokat, az államukat érintő hatásokat vázolják, a párt véleményével ezt egybevetik, míg megszületik a döntés. A szenátor láttamozza, esetleg kér még plusz információt stb. Most amúgy arról szavaznak, akarják-e az eddigi vitát folytatni. Gyűlnek a szavazatok; mire letelik az idő, biztosan vezet a nem - megnyugszom. Ha már senki nem volt itt, akkor legalább nem akarják folytatni, ugye? De nincs vége a szavazásnak: az idő letelte után még azért lehet szavazgatni. Emberek és szavazatok érkeznek, fordul a kocka, egyre erősebb az igen. Végül toronymagasan győz: a közakarat az, hogy folytassák a vitát. A terem nyilván perceken belül kiürül. De ezt már mi sem várjuk meg: távozunk, bölcsebben, mint ahogy érkeztünk.

Folyt. köv.

From Washington

Eközben Kanadában...

Találós kérdés: a fenti képen hol van Edmonton? Segítségkép:

Tim Minchin

Most, hogy közeledek(! - de még ne igyunk előre a medve bőrére!) a disszertáció végéhez, el kell kezdenem összegyűjteni a köszönetnyilvánításhoz is az emberek és intézmények nevét. Hihetetlen csak belegondolni is, ki mindenki járult hozzá, hogy egyszer elkészüljön ez az önmagában azért (bármikor elismerem) jelentéktelen kis munka. Egy olyan embert szeretnék most kiemelni, aki kicsit kilóg a többiek közül: a leghalványabb elképzelése sincs arról, hogy mennyi nehéz pillanaton segített keresztül. Ladies and gentleman, Mr. Tim Minchin!

Amikor félkézzel gépelni tanultam, hogy a folyamatos jövőbeli kilátástalanság ellenére befejezzem a disszertációmat, akkor ezzel nyugtatott:


Amikor kedvetlen voltam:


Amikor romantikára vágytam:


És amikor ki akart törni belőlem a rock lázadó szelleme:


Ha valaha álláshoz jutok, akkor javasolni fogom, hogy a phdcomics.com és Tim Minchin a PhD-s mentálhigiénés órák törzsanyaga legyen. Addig is fogyasszátok egészséggel - és persze mértékkel (disclaimer: a napi nyolc óránál több timminchin élettani hatásait még vizsgálják brit tudósjelöltek)!

New Orleans 2.

Az előző rész tartalmából: Jazz Festival 1. nap, bevezetés a New Orleans-i konyha remekeibe, méréstan, geográfia, politika.

Folytatás.
Másnap viszonylag időben fölkeltem, kaptam amerikai palacsintát (szombatonként azt csinál Biljana Petar kedvéért), aztán elvitt kocsival Biljana a francia negyedbe (French Quarter) a francia piacra, ahol mindenféle helyi dolgot és szuvenírt lehet vásárolni. Ott kóboroltam egy darabig, aztán elkezdtem földeríteni a francia negyedet – a Mississippitől indultam, jó sárga és nagy folyó, aztán haladtam befelé.

From New Orleans

Itt talán érdemes pár szót szólni a tájékozódásról. Az amerikai városok egy jó része szép rácsos szerkezetű, ezért nagyon gyorsan átlátható. New Orleans ellenben nem ilyen egyszerű. A Mississippi épp kanyarogni talál a városban, és ezt a helyiek tisztelik. A folyó kanyarulatának megfelelően tervezték az utcákat, hogy azzal párhuzamosak legyenek, így viszont az észak-dél-kelet-nyugat jelölés kissé okafogyottá vált. Helyette bevezették a fel-le-folyó-tó irányjelzéseket, amik egyrészt a folyásirányt (fel-le), ill. a folyóhoz vagy az ellenkező oldalon levő tóhoz való közelítést jelentik. Ha útbaigazítást kapsz, az könnyen így hangozhat: menj két háztömböt föl, és hármat a folyóhoz. New Orleans-inak születni kell. (Egyébként ez még így sem teljesen igaz: állítólag az, hogy valakinek a családja két generáció óta New Orleansban él, még nem kvalifiálja őket a „New Orleans-i” megjelölésre a tősgyökeres N. O.-iak szemében.)

From New Orleans

Megnéztem, hol írta Faulkner az első regényét, majd végigsétáltam a Bourbon streeten, aztán visszastreetcaroztam (kb. olyan, mint a troli, csak híres és szép és zöld alatta a fű) a házba, ahonnan Biljana kivitt a JazzFestre, ő meg elment vizsgáztatni. Johnnal találkoztam a JazzFesten, de előtte meghallgattam a Brian Blade és a Fellowship Band nevű együttes koncertjét (szokatlan módon Brian Blade a dobos – nem sok együttest ismerek, ami dobos köré szerveződik, de ő annyira jó volt, hogy teljesen megértem), aztán ettem egy shrimp és okra gumpót (az okra szerintem valami kolbász lehet, a gumpo pedig a tapasztaltak alapján valamilyen sűrű, fűszeres levest jelent) meg mango freeze-t (kb. mangófagyi, csak nem tej-, hanem vízalapú, igen-igen finomra darált hókristályokból áll), és visszamentem a jazzsátorba Allen Toussaint Jazzity Projectjét meghallgatni. Ez is nagyon jó döntés volt, mert már hiányoltam is egy jó zongoraközpontú jazzkoncertet, de így ezt is kipipálhattam. Ebben amúgy játszott John egyik kollégája is, aki amellett, hogy egyetemi tanár, két profi zenekar tagja (a másik az Astral Project; nekem ez a felállás jobban bejött, de erről megoszlanak a vélemények), azért nem semmi. Estére pedig a nagyágyút tartogatták:a Pearl Jamet.
Nem indultam el túl korán, épp kezdtek, mikor odaértem, de ekkora tömegre azért nem számítottam. Elkezdtem befelé furakodni (nagyon durva, hogy még az iszonyatos tömeg kategóriában is valahogy kellemesen távolabb állnak az emberek, mint bárhol Európában, amit eddig láttam) Furakodtam befelé türelmesen, mások pedig szerencsére szorgalmasan törekedtek kifelé, mert nekik már sok volt ez a tömeg is (bezzeg!), úgyhogy ha még két napig tart a koncert, már az első sorig jutottam volna; így kényelmesen nézhettem a színpadot, és egy kivetítő előtt álltam. Az énekesnek egészen fantasztikus hangja van, tényleg hihetetlenül bársonyos, meleg hangja van – de persze kellően macsó is, mielőtt valaki rajongó még beszólna. A koncerten szerintem gyanúsan illuminált volt (elejtett dolgokat, néha elesett, melléugrott stb.), de még így is nagyon jól tudott énekelni – érdekelne egyszer józanon is. Megemlékezett arról is, amikor N.O.- ban lesittelték, meg kapcsoltatott valami Afganisztánban szolgáló amerikai katonákat, hogy hallgathassák a koncertet, meg adott a színpadon ivott borából az első sornak, szóval volt só is. :-) De tényleg nagy élmény volt a koncert; a második nap koncertjei részemről magasról verték az elsőket. Hétkor aztán megint találkoztunk Johnnal (ő nem furakodott be, helyette beugrott heavy metalt hallgatni, Jeff Becket), Biljana pedig összeszedett minket kocsival. Vacsira kaptunk teknőclevest (nyamm, nagyon jó!), aztán beszélgettünk a terveimről, projektjeimről stb.
Másnap nem sikerült nagyon korán kelnem, de utána gyorsan el is indultunk Petarral és Biljanával a városi akváriumba, mert szakadt az eső (az első két nap koncertjeire is végig zivatarokat-viharokat jósoltak, de még csak szemerkélő esőből se volt sok) – láttam fehér krokodilt meg ottereket (ez elvileg vidra, nem? De olyan hatalmasak voltak, hogy elbizonytalanodtam…), mindenféle mosolygós rájákat (azt annyira bírom, hogy a rája hasi oldalán levő kopoltyúk olyanok, mintha egy smiley lenne odarajzolva), kicsi és nagy csíkos és pöttyös halakat,

From New Orleans

tengeri csikót, cápákat, teknőcöt és mindent, mi jó falat. Petar kapott ajándékba egy kalózpisztolyt, én meg egy plüssráját. És megkezdődött a Ray wars (rájaháború). Ray ún. sting ray volt, ami kb. szúrós rája, és a farkával támadott, Petar meg próbálta lelőni. És persze egy idő után előlépett Ray őrmesterré, mikor már elég tapasztalatot szerzett a harcokban, aztán szupertulajdonságai lettek stb. – nagyon jól elszórakoztunk és elszórakoztattuk Biljanát is. Petar nagyon jó fej volt, tényleg vicces volt a rájaháború.

From New Orleans

Délután aztán John vitt el, először a francia negyedben mászkáltunk (kezdve a Louis Armstrong parkkal), aztán megmutogatott mindent, amit hirtelen lehetett, hol lakott Tennessee Williams, Kate Chopin, Walt Whitman, Sherwood Anderson; helyi anekdotákat mesélt el, nagyon élveztem azt is. Aztán kocsival átmentünk egy másik városrészbe, ahol a régi, ültetvényes házakból látni még néhányat, de körülöttük is csupa elegáns, hasonló stílusú, szintén legalább százéves házak állnak. Pár utcára tőlük viszont kezdődik a szegénynegyed. Megdöbbentő a kontraszt. Vacsorára gumpót ettünk és Biljana sütött southern pecan pie-t (déli pekándió tortát), ami megint nagyon fincsi volt. Ja, meg szinte mindig ettünk epret is, mert futólag megemlítettem, hogy a wikipedián olvastam, hogy épp most érik a híres louisianai eper, úgyhogy abból mindig volt otthon tartalékban.
Kis teszetoszáskodás után végül úgy döntöttem, mégis csak elmegyek hétfőn az eredeti tervek szerint, mert egy nappal áttenni a jegyemet nagyon drága lett volna. De így is annyira sűrű három napot töltöttem ott, hogy egy egész hétnek érződik.
Kaptam még ajándékba Mardi Gras-nyakláncokat (kb. farsang; ilyenkor a felvonulók mindig dobálnak a tömegnek gyöngyfüzéreket meg apró ajándékokat – pár év N.O.-ban lakás után több kilót sikerült felhalmozniuk Johnéknak, úgyhogy mindenkinek fog jutni, aki szeretné, hogy vigyek neki; lehet jelezni az igényeket ;-) ), kaját (helyi specialitásokat, amik gyorskajaként elkészíthetőek), recepteket stb. Mindvégig olyan szeretettel, figyelmességgel és törődéssel vettek körül, mintha sok év után hazatért gyerekük lennék – csak remélni tudom, hogy egyszer eljönnek Magyarországra, és majd visszaadhatom nekik mindezt.
Most pedig ülök a vonaton (jellemző egyébként a tömegközlekedésre, hogy egy N.O. nagyságú városból naponta három darab vonat indul: egy New York irányába, egy Chicago felé, egy pedig valamerre nyugatra), kések, de már nem olyan nagyon soká megérkezek, és akkor aztán egy évre elég blogotok lesz. :-)

New Orleans 1.

13 állammal, 31 órával és 0 perc alvással később megérkeztem New Orleansba. Az út vége nagyon látványos volt: egy hatalmas tó közepén száguldott a vonat, csak a két pár sín futott a vízen, ill. odébb ment az autóút egy külön hídon. Állítólag nem ez a közelben a leghosszabb híd: 23 mérföldnyi hidat építettek ugyanerre a tóra egy másik irányból – a mienk „csak” feleakkora volt. (Ó, a mértékegységekről külön tudnék órákat mesélni – a mai napig nem bírok itteni, nem-SI-ben gondolkodni. Fahrenheit, mérföld, láb, sőt négyzetláb (háromszáz négyzetlábas apartman. Ezen most csodálkozzak vagy szörnyülködjek?), hüvelyk, font, gallon – itt minden el van cseszve. A Fahrenheit az egyetlen, amit legitimnek fogadok el: az az elve, hogy az ember által normális esetben érzékelt hőmérsékleteket veszi alapul: mínusz kb. 30 Celsius foktól (legdurvább téli hideg) kb. plusz 40 Celsius fokig (emberi láz) terjed a 0-100 skála. Ez szerintem védhetőbb álláspont, mint a fagyáspont és forráspont. A többi viszont sima kicseszés. Miért jobb a 4 litert venni alapul (gallon), hogy aztán negyedenként (quarter) árulják a tejet? Na, de most nem erről van szó.)
Az út során legjobban az erdők tetszettek – Virginiában európaibbak, de sok kis vízmosással, tavacskákkal, Alabamában burjánzóbbak, liánosabbak, mocsarasabbak, és rengetegszer látni egész erdőnyi facsonkot meredni ki a meg-megszakadó lápból. Láttam szürkegémeket, fehér kócsagszerű madarakat, talán keselyűket, aligátorokat sajnos nem, de szerintem pusztán túl gyorsan mentünk hozzá, azért. Keltünk át nagy folyókon is (a térképről még majd kikeresem, miken), és sorban hagytuk el először a kukoricafarmokat a lekerekített tetejű oszlopraktáraikkal, aztán egyre több lett a hintaszékes-függőágyas veranda (miért van a függőágy mindig a veranda jobb oldalán?), elegáns-lezser, nyugodt déli házak.
A pályaudvaron már kinn várt Biljana és hétéves kisfia, Petar, a kocsiban pedig John. Nagy szeretettel és egy üveg vízzel vártak (másfél liter víz nem elég 31 órára, ha bárkinek szüksége lenne ilyen információra a közeljövőben, ellenben 8 szendvics megteszi, sok zöldséggel, bár a végére már nagyon unalmas lesz), hazavittek (láttam az autóból a szuperdómot, ahol a hurrikán ideje alatt menedéket találtak emberek, amúgy egy fedett focipálya), megvacsoráztattak, és feltehetőleg kidőltem aludni, mert arról a napról nincs igazából több emlékem.
Gyönyörű házban laknak, a város közepén, mégis kicsit suburban hatású városrészben: csupa családi ház, de mind régi, 100 éves, gyönyörűek, méltóságteljesek. A ház alsó szintjén gyakorlatilag minden tönkrement négy éve, amikor a Katrina pusztított a városban: a könyvek elvesztek (bölcsészpárról lévén szó, talán nem vétek ezzel kezdenem; bele se merek gondolni, mik lehettek a polcon), egy zongora, a bútorok, a szőnyegek (családi örökségek, eredeti perzsaszőnyegek), újra kellett rakni a kandallókat, a konyhát és fürdőket teljesen újraépíteni – és bármelyik pillanatban betoppanhat egy újabb hurrikán; anyagilag pedig erősen megsínylették ezt az időszakot. Ottlétem alatt a Katrina-jelenségről rengeteget hallok: még évtizedek kellenek a városnak, hogy kiheverje a csapást. És olyan visszásságokra is fény derül, mint hogy a benzin árát gyakorlatilag óránként megemelték egy dollárral, mikor mindenkinek evakuálnia kellett, pedig a központi, szövetségi tartalékokhoz adtak hozzáférést az olajcégeknek.
Rengeteg családi fénykép, Biljana saját festményei, a világ minden tájáról összeválogatott dísztárgyak (Biljana különösen sokat utazott, de John is megfordult jó pár helyen); nagyon otthonos az összhatás. Egy kiadós alvás és reggeli után aztán rátértünk Biljanával a komoly dolgokra: elmentünk a New Orleans Jazz and Heritage Festivalra. Egy ügetőpályát alakítanak át ilyenkor, van kb. hét sátor (de ezek is több ezer embert tudnak befogadni) és három fedetlen nagyszínpad, az egészen kb. 150.000 ember fordul meg naponta (szerintem ezt jócskán felülmúlták szombaton). Benéztünk először a gospelsátorba, üldögéltünk kicsit, aztán tent-hoppingoltunk tovább az egyik jazzsátorba, ott épp dixielandszerű zenét játszottak (amúgy jellemzőbb volt az instrumentális jazz, mint a vokális, és leginkább modern jazzet játszottak, de nem igazán experimentálisat – én ezzel boldog is voltam, bár örültem, mikor klasszikus jazzre is sor került), körbenéztünk a kézműveseknél (szerencsére annyira drága volt minden, hogy komolyan még csak kísértésbe se estem), aztán letelepedtünk az egyik nyílt színpadnál, belehallgattunk egy-két Louis Armstrong-feldolgozásba, aztán elmentünk kajálni. Biljana rögtön mélyvízbe dobott, ill. épp csak a mocsárba: aligátorszendvicset ettem, ún. gator po-boy-t. (Igen, ez angolul van. ;-) )

From New Orleans

New Orleansban, hála a francia, spanyol, afrikai és közép-amerikai kultúrák találkozásának, a kaják nagyon fűszeresek; a cajun konyhából bármit kóstoltam, teljesen odáig voltam érte. Pedig aztán miket kóstoltam! De addig még el kell jutni. A gator po-boynak is, mint mindennek, saját fűszerezése van: egy shrimp po-boy már másik szósszal készül, viszont mindenhol ugyanaz a recept alapján készítik az aligátorszenyát. Az esti koncertet Aretha Franklin lemondta (már nagyon idős, biztosan egészségügyi problémái támadtak, de remélem, nem súlyosak…), de rögtön jelentették is be, hogy helyette Earth, Wind and Fire lesz. Biljana viszont mindenképpen a Gipsy Kingset akarta megnézni, nekem meg mindegy volt, úgyhogy maradtam vele; először Jose Feliciano zenélt, utána meg a Gipsy Kings – és este hétkor vége is volt a fesztiválnak, mindent bezártak, holnap folytatjuk. Talán emiatt is volt, hogy minden korosztály szinte egyenlő mértékben volt képviselve, és ugyan ittak az emberek alkoholt, nem voltak tántorgó részegek. Helyette Cartman rémálma: egy város tele hippikkel, színes ruhákban, békejelekkel, mosolyogva, táncolva – a fesztivál és a város is hippimennyország, a kettő együtt meg már nem is tudom, micsoda. Mindkét főkoncert jó volt, de nekem túl poposak; ennek ellenére nagyon jót táncoltunk a végére már.
Este pedig elvittek az egyik kedvenc éttermükbe vacsorázni (a közelibe nem jutottunk be – a fesztiválozók miatt annyian vártak bejutásra, hogy záróráig még beérni sem tudtunk volna, nemhogy rendelni). És hát New Orleans nemcsak a mocsarak, hanem az óceán partján is van (na jó, 200 mérföldre onnan, de majdnem a partján), tehát az aligátor mellett a másik specialitás a tengeri kaja. Előételnek valami rákjellegűt ettünk, ami meg volt főzve, de nemhogy a lábai, csápjai, hanem még a szeme is rajta volt. Ezt meg kellett ragadni kézzel (ez volt az egyetlen pont, ahol egy fél pillanatot azért hezitáltam, de hát helyi specialitást visszautasítani nem lehet, gyerünk!), letörni a farkát, a másik végét is letörni, kettérepeszteni, kivenni a farokhúst, kivenni belőle egy fekete szalagot, ami az emésztőcsatorna, és jóízűen elrágcsálni. Aztán az ollókat lehentelni (azt nem tudtam megcsinálni, mert a csuklómnak tényleg túl kemény volt a rákpáncél, úgyhogy ez alól felmentést kaptam), és elvileg azt is kienni, majd a törzsön keresztül az agyat kiszívni. Ezt megpróbáltam, nem ment, hagytam is ennyiben. Viszont a farokszétcsócsálás is nagyon bonyolult, úgyhogy miközben mészároltam, Biljana mindig adott kész falatokat is, hogy azért egyek is. :-) Ez is nagyon fűszeres volt, de amióta az indiait is külön fűszeresen kérem Brooklynban (egyszer bátorkodtam ezt megtenni, legközelebb meggondolom), azóta bírom az ilyesmit. Aztán egy nagy tálat feleztünk el Biljanával: volt rajta kagyló, shrimp (koktélrák), crawfish (gőzöm sincsen, milyen hal, de finom) és puharák (ennek nem ez a neve, csak azt tudja, hogy az előző páncélját már levetette, mert kinőtte, a következőt viszont még nem növesztette meg, úgyhogy gond nélkül belakmározható). Legjobban a rántott kagyló ízlett (minden rántva volt, és hozzá tormás-citromos-kecsapos szószt kellett enni), az hihetetlenül omlós és finom volt, de a többi is igen jó volt.